Barangoló Barlangoló

Az elmúlt napokban visszatért az életem a régi kerékvágásba. Túl az iskolakezdés-betegség-szervezés kombón újra nekivágtam az erdőnek és kalandoztam egyet a Bükkben. Most a szemben lévő oldalra esett a választásom és úgy döntöttem, lefutom Miskolcon a Barangoló Barlangoló túra 28 km-es távját. Előtte megint Muhiban aludtam, onnan mégis közelebb van, mint itthonról.

8 óra előtt 10 perccel érkeztem meg a Vadaspark elé. Néhányan sorban álltak. Befizettem a nevezési díjat, megkaptam az itinert, átvettem a cipőmet és már indultam is. Úgy terveztem, hogy lefutom a távot és ebédre hazaérek. Szépen elkezdtem kocogni a kanyargós aszfalton, amerre a pöttyök vittek. Megörültem, mert útbaigazító táblát láttam a következő kereszteződésben, gondoltam, ez jó lesz, ugyanis ezek szerint lesz jelzés végig. Éppen kocogtam felfelé a dombon, amikor a Bükki Műhely csapata odaköszönt és megelőzött, úgy láttam, ők is beszélgetősre vették a mai futást.

Gondolataimba merülve haladtam előre, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy eltűnt a pötty. Mivel más útra nem lehetett lefordulni korábban sem, mentem töretlenül előre, majd rájöttem, hogy a telkek között igen ritka a jelzés. Az Ostoros-hegyen megkaptam a pecsétemet, majd futottam tovább. Régen nem hallottam már a hátam mögött beszélgetést, a bükki fiúknak pedig bottal üthettem a nyomát, úgy tovakocogtak, így egyedül maradtam az erdőben. Nem volt még olyan sűrű ezen a szakaszon, balra tekintve itt-ott megvillant a civilizáció. Szinte pillanatok alatt elértem a következő pecsételő helyet kb. 8 km-nél. Előtte láttam még egy útbaigazító táblát, de innentől kezdve a végéig már egyet sem.

Még a rajtban kérdeztem, hogy kell e térkép vagy van e valami extra tudnivaló, mondták és le is írták, hogy a sárgánál figyelni kell, mert egy-két helyen rossz a jelzés. Az hagyján, ha rossz, de itt egyszer csak megszűnik a semmi közepén! Egészen pontosan egy rét elején két egymást követő jel van, az egyik úgy tűnik, mintha egy ösvényen bevezetne az erdőbe, de mégsem. Mellette a rét és a "semmijel". Jobbról közelítettek egy traktorjárta úton a kerékpáros teljesítménytúrázók, így joggal hihette a csóró gyalogos, hogy valahol arra folytatódik a sárga, mivel a leírás szerint át kellett menni a réten. Én éppen nagyban tanakodtam, amikor egy anyuka a nagyfiával, akiket nem sokkal azelőtt megelőztem, utolért. Ők is megpróbálták a titkos ösvényt, de a Harry Potteren nevelkedett generáció sem találta a titkos út folytatását. Mondtam nekik, megyek előre és majd lesz valahogy. Nemsokára lett is valahogy! Hirtelen a semmiből előtűnt balra egy kereszteződés, ahol a korábban megszakadt sárga út folytatódott, csak messziről nem lehetett látni. Hátrakiabáltam a mögöttem jövőknek, hogy itt van a tuti hely és nekiiramodtam.

Hamarosan egy kereszteződéshez értem. Megveregettem gondolatban a saját vállamat, hogy ismerem a jelzések típusát és rögtön letértem a zöld forrás jelzésen az Andókút felé. Meredeken ereszkedtem lefelé, amikor egy nem túl bizalomgerjesztő látvány tárult elém. Szépen kialakított, felújított pihenőhely állt egy olajtengernek tűnő koszos víztócsa kellős közepén. Nem segített a látványon a kissé borongós idő és az ott tízóraizó morcos túratárs sem. Megkértem azért, hogy készítsen rólam egy képet a szebbik részen, majd gondoltam, mielőtt tovasuhannék, pár szót váltok vele illendőségből, de az is baj volt, hogy nem térképpel megyek, és az is, hogy futok, így mosolyogva elköszöntem, otthagytam, és felcaplattam a dombon. Viszont érdekes, mert nem látott futni, ugyanis lefelé csak lavíroztam a nagy meredeken, nem is említettem neki, így arra gondoltam, hogy az öltözékemből sejtette.

Andókút (csak azért írom ide, hogy legyen valami képaláírás, mer' amúgy rá van írva)

Örültem, hogy a mellényemben mindig benne van a minitoll, mert különben nem tudtam volna mivel felírni a kódot a kútnál. Elengedtem gondolatban a morcost, majd vidáman caplattam felfelé a zöld forrás jelzésen. Egyszer csak furcsa érzésem támadt! Megfogott a "boszorkány"! :D Rám ragadt egy nagy kupac bojtorján. Szépen, módszeresen odapakolászta magát a szoknyámra. Lefotóztam, majd vidáman tovább suhantam.

Megfogott a boszorkány! :)

A piros +-re rátérve több rövidtávos túrázóval találkoztam. Hamarosan elérkeztem az első barlanghoz, a Dante poklához, az Udvar-kő-barlanghoz. Más túráról már ismertem, nagyon szép, méltó a ragadványnevéhez. Felírtam a kódot és futottam tovább. Útközben másodjára mellőztem el egy iskolás csoportot, ezen jót mosolyogtunk, bár akkor még nem tudtuk, hogy még kétszer találkozunk hasonló módon a túrán.

Innen egy szemvillanás alatt elértem a Csókási-barlang előtti esőbeállóhoz. Kicsit megkavarodtam, hogy aláírás is kell, meg kód is, de 50 méterre lefelé volt a barlang és ott nemigen tudtak volna sehol elhelyezkedni a pontőrök, így biztosra mentek, lentről kód, fentről aláírás kellett. Miközben kaptam a pecsétet, ott ült két túratárs és megkérdezték, hogy lemegyek e a kódért. Nem értettem a kérdést!!! Kikerekedett szemmel és felháborodva nézhettem rájuk a "Miért ne mennék?" kérdést tőrdöfésszerűen odaszegezve, mert megkérdőjelezték, hogy le- és felmászok e 50 méter szintet egy kódért. Közölték, hogy akkor megvárnak, mondtam, hogy engem aztán várhatnak! A pontőrök próbálták tréfásan elütni a jelentetet. Nem vettem a kérdezőkről tudomást, bár utána hallottam más túratársaktól, hogy pénzt is ígértek valakinek az egyik barlangkódért. Hogy vicceltek e vagy sem, azt nem tudom!

A Sajt-barlang párszáz méterre innen helyezkedett el. Mivel nem vezetett oda jelzés, a szervezők szalaggal jelölték az utat. Ha nem említettem volna, borongós, esőre álló időnk volt aznap, így megmosolyogtam a kreppszalagokat a fákon... Felírtam a kódot, majd visszamászva a műúton keresztül hamarosan újra sárgára értem.

Mögöttem megint csak egyre távolodott a túratársak beszélgetése, előttem senki nem volt. Már jó ideje tartogattam, de ott és akkor megfelelőnek találtam a helyet és az időt egy gyors bokorban pisilésre. Aztán jót nevettem magamban, mert kb. 100 méterre az erdészháztól sikerült leguggolnom, pont abba az irányba fordítva a szebbik felemet, de szerencsére éppen senki sem múlatta ott az idejét.

Elértem a pirosat, ami a műúton vezetett egy szakaszon. Eléggé megéheztem, mivel nem kaptunk semmit az ellenőrzőpontokon, a gumicukromat már korábban megettem, így elővettem egy gélt. Éppen azon kacarásztam magamban, hogy egy sztárfutó, hogyan bírt ebből hatvanvalahányat megenni kaja helyett, és valószínűleg a beöntős nővérke sírva könyörögne a receptért, amikor pár méterre megállt előttem egy róka. Nézett, én is néztem. Mondtam neki, várjál, elteszem, hadd fényképezzelek már le! Erre rám nézett, esküszöm még vigyorgott is és komótosan elriszálta a lompos farkát. Micsoda nap! Korábban valami szarvasfélét hallottam szaladni, most meg ez a róka, a végén még megszokjuk egymást az erdei állatokkal. A piros erdei szakaszán ismét utolértem rövidtávosokat. Nem sokáig tartottunk együtt, hiszen az én utam újra másfelé vitt. Letértem a zöldre.

Lencsés-forrás

Érdekes, hogy egyre kevésbé félelmetes az erdő. Megszokja az ember a közeget és a közeg is őt. Már régóta nem énekelek, ha egyedül megyek egy hosszú szakaszon, bár a szarvasoknak, őzeknek tapsolok néha, nehogy fellökjenek, nagy sietségükben. :) Még szelfizni is megálltam a Lencsés-forrásnál (önkioldó a barátom), mondjuk amúgy is vizet akartam venni, csak összekötöttem a kellemest a hasznossal. Lillafüred előtt beértem egy túratársat, akivel egy rövid szakaszon együtt mentünk. Beszélgettünk egy keveset, így én nem futottam és megkértem egy-két kép készítésére is.

Lillafüreden már annyiszor voltam, hogy minden zegzugát ismerem, a családdal is sokat járunk a mai napig, és az első "kemény" túrám 9 évesen ide vezetett a bükkszentkereszti gyerektáborból Fehérkőlápán keresztül, persze utána vissza is kellett menni. Mindig eláztunk és lapulevél esernyő alatt énekeltük a hollárilárilárit...

Hámori-tó

Vízesés az Anna-barlang mellett

Nem sokat merengtem a gyerekkori emlékeken, mert már jött is a kaptató a Szeleta barlang felé. Lillafüredi túratársam útközben elköszönt, erős volt neki az én tempóm. A barlangnál negyedszerre találkoztam az iskolásokkal, jót nevettünk. Lemásztam a kódért, bekukucskáltam a sötét, denevéres barlangba, aminek kissé baromfiudvar szaga volt. (Konkrétan csirkeszar szaga volt...) Ezután kicsit megkavart megint ez a kód és pecsét egyszerre dolog, mivel sehol nem láttam pontőrt, azt hittem, hogy nem jó felé megyek. Majd kiderült, hogy de, csak lentebb van a pecsételős ember. Innen szinte végig lejtett az út a Kecske-lyuk barlangig. Eléggé borult már az idő, a barlangnál pedig szemerkélni kezdett az eső. Gondoltam, hogy igazán kibírhatná, alig van 2,5 km a végéig.

Futottam-futottam, de csak gyorsabb volt az eső, utolért. A szemerkélő esőcseppek záporrá váltak és csordogáltak le az arcomon. Megnéztem gyorsan a hátralévő jelzéseket az itinerben, eltettem a papírt, hogy ne ázzon el és futottam a kövesúton, aszfalton, kicsit az erdőben, majd újra aszfalton a Vadasparkig. Odaérve megkaptam a szép túrahangyás oklevelemet és a kitűzőmet. Mivel nem nyújtotta a kezét az átadó, hát odanyújtottam én neki vidáman, hogy akkor is kezet fogunk, ha vizesek vagyunk. :)

Ettem egy szelet zsíros kenyeret, hogy hazáig kibírjam, majd elindultam Muhiba. Jó kis futás volt, igaz, nem számítottam rá, hogy útközben nem lesz ellátás, sem víz, de megoldottam forrásból és a titkos készletből, a táskából. Kiröhögött egy róka, megfogott a boszorkány, feltöltődve tértem haza, ezért már megérte elmenni! :)

4:55 óra alatt teljesítettem a 27,99 km-es távot 885 méter szintkülönbséggel. Visszatértem! :)

Sajna a nevet nem írták rá :(