Börzsöny szíve

2016.06.18

Nem tudtam, hogy mikor lesz az államvizsga, így nem mertem jelentkezni a Börzsöny Trail-re. Mire kiderült, hogy mikorra osztottak be, már késő volt, betelt a létszám, így segítőnek jelentkeztem. Viszont mindenképpen akartam a Börzsönyben futni, így kapóra jött előtte a Börzsöny szíve teljesítménytúra. És milyen jól tettem, hogy elmentem rá! Mint tudjuk, a Börzsöny nem viccel, ezért a 25 km-es távra jelentkeztem. Úgy terveztem, hogy megint örömfutós napot tartok, olyat, ahol minden kilométer élmény számomra.

Háromnegyed kilenc körül érkeztem meg Verőcére, 10 perccel a rajt vége előtt sikerült elindulnom. Nagyon fülledt melegben keltem útra, igazi szikrítós napsütésben. Tulajdonképpen halvány lila gőzöm sem volt, hogy merre járok, de sokat segített, hogy a faluból kivezető út végig szalagozva volt, az itiner pedig olyan részletes, hogy éppen az nem volt ráírva, hogy melyik buckán kell átemelni a lábamat. Nagyon pozitív volt számomra, hogy a színes térképvázlatot és a kis füzetté összetűzött itinert A/5-ös műanyag bugyiban kaptuk. Az elején nem mertem futni. Egyrészt nem ismertem az utat ugye, és hallottam ezt-azt, hogy a Börzsönyben a lefelé is felfelé... Az Aranyoskút felé vezető emelkedőn végig caplattam, majd egyszer csak csudajó kis ösvény következett. Ki nem hagytam volna! A legjobban a kacskaringós ösvényeken szeretek futni. Főleg mondjuk lefelé, de jelen esetben annak is örültem, hogy úgy tűnt, mintha szinttartó út lenne, aztán az órámat visszanézve derült ki, hogy tényleg felfelé futottam. Kocogásra váltottam, majd sitty-sutty megérkeztem az aranyoskúti kilátóhoz. Ebben a pillanatban dőlt el végleg, hogy én bizony futós-fotós kalandot fogok tartani. Megálltam és hangosan közöltem, hogy CSODÁLATOS. Aki hallotta, gondolhatta magában, na, ez a lyány se normális, futkos itt szoknyanadrágban meg kukás pólóban és még magában is beszél.

Aranyoskúti kilátó

Nem gondoltam én sem az államvizsgára, sem arra, hogy marha fáradt vagyok így a tanév végére, se semmire, csak futottam és örültem magamnak. Az útközben elmellőzött hölgyek biztatásától kísérve értem le a turista kápolnáig. A szép, kis, csinos kápolnát megcsodáltam, simán bementem volna, de sajnos lakattal le volt zárva. Most valahogy az aszfaltot sem utáltam. Jól éreztem magam az erdőben is és itt is. A hosszan kanyargó aszfaltút után újra az erdei ösvényen találtam magam. A Szokolya vasútállomás felé vezető szakaszt nagyon szerettem. Sok túratárssal találkoztam útközben, akik hallva a mellényem zsebében pihenő kulacsomban lötyögő vizet, nagyon előzékenyen elengedtek, bár többször mondtam, hogy ráérek, nem sietek, csak nyugodtan menjenek, kerülök én stb. Hálás vagyok nekik az előzékenységért! Végigsuhantam az ösvényen, néha-néha az órámra pillantva, hogy hány kilométernél járhatok, habár az ellenőrzőpontok közti távolság fel volt tüntetve az itineren, de ezt már csak itthon néztem meg, így mentem vakon a nagyvilágba és vidáman futottam. A vasútállomáson lévő ellenőrzőponton megkaptam a pecsétemet, kínáltak gyümölccsel, sajtos rúddal, kenyérrel, volt limonádé és víz, de én csak almát kértem és vizecskét töltöttem. Bevált ez a két kulacsos mellény, a szopogóst nem tettem bele, mert úgyis felmelegszik, az egyikben izó, a másikban víz volt. Most vettem használtan egy élmezőnybeli futónőtől, mondtam neki, hogy remélem, a tudása is benne van. :)

Turista Kápolna útközben

A szokolyai vasútállomásnál vált ketté a 65 és a 25 km-es táv. Mondták a ponton, hogy szalagot kell követni a kanyar után, de kissé elbizonytalanodtam a kanyart illetően, ugyanis volt egy dög sáros út kanyarral és a sínek kanyarral. Először mentem a dög sároson, majd kivitt a sínekhez, visszavettem a tempóból, és két lánnyal együtt próbáltuk megfejteni az utat, végül arra jutottunk, követjük a síneket és lesz, ahogy lesz. Szerencsére hamarosan láttunk szalagot egy felfelé vezető, meredek úton. Elköszöntem a lányoktól és nekiiramodtam. Jaj, hát olyan szuper szakasz következett, hogy csak na! Egyszercsak azt vettem észre, hogy a szalag élesen balra fordul. Felnézek, hát nem is látni a tetejét a meredek hegynek! Mosolyogtam, mert nagyon tetszett nekem ez az ungon-berken át megoldás. Kis hangya módjára meneteltek felfelé az emberek. Caplattam, köszöntem, biztattam, caplattam. Amikor felértem a tetőre, megint csak egy ösvény következett. Úgy megörültem, hogy egyből elkezdtem futni. Közben figyeltem az itinert, hol várható a pont. A Nagy-kő-hegyet írták, de ez nekem kb. annyit mondott, mintha azt mondanám a Bükkben még sosem járt embernek, hogy Fehérkőlápa felé menjél Bükkszentről Lillára... Megláttam egy keresztet, ahol egy lány ült, megkérdeztem, hogy itt e a pont, mondta, hogy nem, csak várja a társait. Megálltam egy pillanatra, megcsodáltam a kilátást és az árvalányhajakat, mormogtam valami olyasmit, hogy jaj, de szép, felénk is most virágzik, majd elindultam.

Kicsit borulni kezdett az idő, gondoltam sietek, nehogy elkapjon az eső. Ez a szakasz annyira tetszett, hogy akartam egyet önkioldóval fényképezni, de egyszem erre alkalmas odút sem találtam, így mást eszeltem ki. Végre megláttam a szalagokat és lefordultam a ponthoz. Mondjuk lábon kihordtam egy szívinfarktust, amikor egy bazi nagy németjuhász elém állt, de hallottam a gazdája hangját, ő pedig meg sem mozdult. Az hiányzott volna még, hogy a Nagy-kő-hegyen legyek kutyatámadás áldozata... Szerintem világbajnoki szintidőt futottam volna hirtelen. Innen a Rocki útvonalán kellet haladni a kéken. Egyedül futottam, néztem jobbra-balra, nehogy valami szarvas vagy vaddisznó pont erre akarjon jönni, így adrenalinnal fűtötten úgy döntöttem kamerázok kicsit az ösvényen. Innen egyszer-kétszer előkerült a gép, legalább kipróbáltam az akciókamera funkcióját is. Most csak egy kezdetleges videót készítettem, de majd később finomítok ezen is. :)

Figyeltem a kék keresztet, hiszen erre kellett rátérni a kékről. Megörültem, mert végre jött a dagonya. Volt, aki a célban panaszkodott, hogy milyen rossz volt a sár, alig haladt stb. Én csak finoman mertem mondani, hogy eléggé szeretem. Úgy látszik megedződtem mostanában a sok dagonyázásban, mert képzeld, már tudok benne futni. Nem tudom, hogyan jöttem rá a cuppogós, cipőleszakítós sárban való futás technikájára, de magam is meglepődtem, hogy megy. Utolértem a nagy dagonyában egy családot, akik konkrétan nem tudtak megszólalni, amikor meglátták, hogy én futok benne, ők pedig egymást segítve csúszkálnak jobbra-balra. Kicsit büszke voltam magamra. Többekkel találkoztam útközben, majd ismét egy olyan szakasz következett a kék kereszten, ahol se előttem, se utánam nem volt ember. Már leszoktam az éneklésről, mert ugye nem vagyok annyira betojva, mint régen, csak diszkréten köhécselek, hogy jelezzem az utamba szaladni kívánó szarvasoknak, őzikéknek, miegymásnak, hogy ne jöjjenek erre véletlenül se, mert mindketten ott kapunk szívrohamot. A Bika-réten fiatal pontőröktől kaptam a pecsétet, mogyorós müzlit (ezért külön piros pont, mert imádom a mogyit), vizet, szörpit, aszalt gyümölcsöt, kekszet. Rövid frissítés után az itt összegyűlt néhány ember útnak eredt az utolsó előtti szakaszra. Szóltak is és az itiner is írta, hogy innen szalagozás lesz jó hosszan. Láttam a szalagot, de egyenesen tovább menni is a távolban embereket, így bevártam az utánam két nagylánnyal jövő apukát, hogy megerősítsem magam, hogy jó felé akartam elindulni. Nem tudom, hogy az egyenesen haladó emberek itt túráztak e vagy sem, de jó nagyot kerülhettek, ha igen.

A Keskeny-bükkön átvezető szakaszt végigfutottam. Csodáltam az erdőt, az útszéli vadvirágokat. Nem volt körülettem senki, de nem féltem egyedül. Nem is köhécseltem már, fene nagy jó kedvemben még talán meg is simogattam volna az őzikét, ha az utamba akad. Hamarosan a szemem elé került egy tábla, amely jelezte a falu felé vezető irányt, mellette pedig a Fenyves-hegyen a kilátóhelyet. Csodálatos panoráma tárult elém. A Dunakanyar látványa mindig lenyűgöz. Kicsit még el is érzékenyültem, hogy micsoda kalandokban van nekem részem. Készítettem önkioldóval pár képet, ezzel elment jó pár perc, de nem bántam. Beragasztottam a matricát, majd elkezdtem futni a cél felé.

Fenyves-hegy

Nagyon meleg volt vár. Tipikus vihar előtti, fülledt meleg és szikrázó napsütés. Nézegettem az órámat, vártam a végét. Jól esett a futás, de már örültem volna, ha beérek. Kicsit hosszúnak tűnt a dűlőn keresztül vezető utolsó szakasz, de hamarosan leértem a faluba. Követtem a jelzést, majd rövidesen megérkeztem az iskolához. Kellemes fáradtsággal, vidáman értem célba. Nagyon finom gulyáslevest kaptam, kicsit felfrissítettem magam, megköszöntem a szervezők kedvességét és átvezettem Diósjenőre. Ahogyan beértem a faluba, abban a pillanatban elkezdett esni az eső, hangosan felröhögtem.

A kilométer a túrán majdnem méterre annyi volt, mint amennyit az itinerben írtak. Fél füllel hallottam valami kerülőt a kék kereszten, vagy plusz kilométereket, de én szerintem pont úgy mentem, ahogy kellett. Nagyon jól éreztem magam, a bal belső bokaszalagom is alakul már.

Másnap még helyt álltam a versenyen segítőként, három nappal később pedig államvizsgáztam, megszereztem a testnevelő tanár egyetemi diplomámat is. Hamarosan nyári szünet nekem is, sok-sok izgalmas kaland vár rám az elkövetkezendő időszakban! :)

4:09:43 perc alatt tettem meg a 27,3 km-es távot 760 méter szinttel. Minden méterét imádtam! :)

Kincseim