Bükk kapu Terepshow terepfutó verseny

2015.08.18

A szombati dimbes-dombos futóversenyen szerzett pozitív élmények után eldöntöttem, hogy vasárnap indulok egy terepfutó versenyen. Alig aludtam az éjszaka. Nem a versenydrukk miatt, hanem mert iszonyatosan melegem volt. Én pedig nagyon bírom a hőséget, de ez már engem is leharcolt. Jó, ha két órát aludtam összesen, pedig alhattam volna bőven, hiszen a szomszéd faluba készültem. Éppen a kávémat szürcsölgettem reggel, amikor leszakadt az ég. Hatalmas zuhét kaptunk. Kimentem az erkélyre örvendezni neki, de rögtön eszembe jutott, hogy nemsokára futok. Ha esik, abból marha nagy sár lesz (azt mondjuk roppant szeretem, juhúú), ha meg eláll, akkor jön pára. Annyi baj legyen, híró vagyok! Irány a Bükk Kapu Terepshow terepfutó verseny! :)

A nem alvástól laposakat pislogva érkeztem meg Felsőtárkányba. Ismerősöktől hallottam már a versenyről, annyit tudtam, hogy 330 méter a szintkülönbség 7 km-en, nehéz és technikás a pálya, valamint, hogy a több mint két évtizedes hagyományra visszatekintő Tereptriatlon OB kísérő versenye pár éve, és annak a futópályáján rendezik.

Amikor megérkeztem, zajlottak az előkészületek. Az előző napi országos bajnokság lebonyolítása után nem lehetett egyszerű még egy terepfutó versenyt is koordinálni, de ebből mit sem lehetett érezni. Vidáman, mosolyogva és barátságosan fogadtak a szervezők. Beneveztem a 7 km-es távra, megkaptam a rajtszámomat és a rajtcsomagot, majd megszeppenve vártam az eseményeket. (Igen, én is tudok megszeppenni... :)) Kaptam lapkát is az időméréshez, mivel a Barát réttől a Török-útig a felfutás idejét különversenyként mérték. A félmaratoni távon versenyzők dugókát használtak. Sorban szállingóztak a sportolók. A profi terepfutóktól a triatlonistákon át az amatőr sportegyesület felkészült versenyzőiig mindenki képviseltette magát. Bennem pedig kérdések merültek fel: 1. Mi a fenét keresek én itt ezek között a hosszú évek óta versenyző sportolók között? 2. Lehet, hogy mégis marhára kemény a pálya, csak én becsültem túl magam?

Verseny előtt (fotó: Kerékgyártó Péter)

Most már mindegy volt, egy életem, egy halálom, én elindulok és a legjobb tudásom szerint végigcsinálom! Megfalatoztam a zabszeletemet, közben nézegettem a pályatérképet, vagyis inkább lányos zavaromban lestem ki a fejemből a térképet bámulva. Zuhogott az eső. Reménykedtem, hogy a verseny idejére eláll. Egyre több ember gyűlt össze, szóba elegyedtünk egymással. Figyeltem a versenytársakat. Könnyű volt a rövid és hosszú távon indulók megkülönböztetése, mivel a 7 km-es rajtszámok pirosak, a 21 km-esek feketék voltak. Nálunk lapka volt, náluk dugóka.

Közeledett a 10 óra, felsorakoztunk a rajtkapuhoz. Az eső elállt, a levegő nagyon párás lett. A lábaimat ólomsúlyúnak éreztem, az alváshiány miatt pedig lüktetett a fejem és egyre jobban szűkülő szemekkel laposakat pislogtam. Elrajtoltunk. Az járt a fejemben, hogy most már menni kell, nincs mese! A táv eleje keskeny ösvényen haladt, előzni sem nagyon lehetett. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor megláttam a kilométerjelző táblát. Sokat segít, ha tudod, hogy éppen hol tartasz. Hamarosan megérkeztem az emelkedőhöz, ahol csippantottam, majd nekilódultam. Nem igazán tudtam, hogy most futnom kellene, kocogni, vagy gyalogoljak? Fogalmam sem volt, hogy milyen hosszú, mennyire meredek, így azt a taktikát választottam, amit a teljesítménytúrákon is szoktam, hogy inkább menetelek gyors iramban felfelé, nem futok bele, mert még kiterülök ott a végén. Jó kis cím lett volna az élménybeszámolónak: Száraz békaként kiterültem az első terepfutó versenyemen... :) Szerencsére itt is jó alapnak bizonyultak a "csúcsmászási" tapasztalataim, mert egyenletes tempóban "futottam fel". Egész pontosan meneteltem vadul... Végig az járt a fejemben, hogy menjek felfelé, ahogy csak bírok, nehogy megelőzzön a 21 km-esek közül valaki a második körében, mert az eléggé visszavetne. Például simán esélyes lehetett volna, hogy Carlos egy kör alatt kettőt ver rám... :) Ez ugyan nem történt meg, de jó kis motiváló gondolat volt a felfelé meneteléshez. A második ellenőrzőponton biztattak, drukkoltak, majd frissítettem és nekiiramodtam a táv második felének.

Eddig is nagyon tetszett a pálya, de innentől imádtam. A következő kb. 3,5 km-en váltakozott az ágas-bokros, saras-tocsogós és az egyensúlyozós-csúszós-kavicsos szakasz egymással. Szárnyaltam, úgy éreztem repülök. Futottam, futottam és suhantak el mellettem a bokrok és a fák. Az úton keresztben fekvő faágakon úgy szökelltem át, hogy csuda. Valahogy tudtam hogyan és hová kell lépnem. A terepfutó cipőm is segítségemre volt, jól bejáratott, van már benne több mint 400 km, hűséges társam április közepe óta (roppant hülye színű amúgy, mert alig lehet harminchatéskétharmadosban egyáltalán kapni, de má' a GTX-es változata szép rózsaszín végre :)). Egy elég meredek szakasz után az egyik sporttárs félre állva elengedett többünket, csak sejtettem, hogy lesérült, de utána láttam bicegve lejönni, remélem, hamarosan meggyógyul. Hiába a kiváló pálya, a jó, kis dagonyás terep, egyre jobban kezdett úrrá lenni rajtam a kialvatlanság miatti fáradtság. Éppen kezdtem elveszteni a fonalat, amikor megpillantottam az 5 km-es táblát. Így mielőtt szétestem volna fejben, gyorsan helyre ráztam magam és szó szerint mondogattam magamban, hogy már csak kettő, már csak kettő... Dolgozott az adrenalin, futottam rendületlenül. Pillanatoknak tűnt és már meg is érkeztem a 6 km-es táblához.

Az utolsó 1 km (fotó: Kerékgyártó Péter)

Az utolsó 1 km volt a legszuperebb. Kacskaringózó, meredek ösvényen futottam lefelé. Nagyon csúszott, de imádtam. Valamiféle megmagyarázhatatlan vonzalmam van a dagonyához, pedig gyerekkoromban engedték, hogy beleugráljak a pocsolyákba... :D Már hallani lehetett a speaker hangját, de még nem láttam semmit. Aztán egy beláthatatlan kanyarban ott állt egy szervező, aki biztatott és figyelmeztetett a közeledő meredek kanyarra. Olyan csúszós hajtűkanyar következett, amit csak úgy tudtam bevenni, hogy megkapaszkodtam egy fában. Itt egy fotóssal is találkoztam (biztos megint fújtatós-futós képem lesz, csak most vadul kalimpálok is :)). Folyamatosan az járt a fejemben, hogy innen már nem sok, csak menni kell. Kiértem az erdőből, amikor sporttársak biztattak, hogy már csak a tókör van hátra és vége. Nem tudtam úgy gyorsítani a végén, ahogy akartam, de nem bántam. Bemondták a nevemet, ami adott még egy utolsó lökést a célba érkezés előtt. A szurkolók tapsoltak, fütyültek, kolompoltak. Hihetetlen érzés volt átfutni a célkapun. A levegőbe bokszoltam, megtapsoltam a szurkolókat, majd boldogan mentem a frissítőbe. Leadtam a lapkát és rögtön meg is kaptam az eredményemet kinyomtatva, miszerint 50:05 perc alatt teljesítettem a távot. Ugye viszonyítási alap híján nem igazán tudtam hová tenni, hogy hol lehetek a mezőnyben, de már amiatt is roppant boldog voltam, hogy megcsináltam és egész jól teljesítettem a távot. Rögtön elemeztem fejben, hogy mit és hogyan kell javítanom a jövőben. Nem voltam kimerült a futástól, leginkább a nem alvás hatásait éreztem egyre jobban magamon.

Frissítés után

Ezután beszélgetve, dinnyét falatozva, jókedvűen telt az idő. A szervezők kérdezték, hogy éreztem magam, milyen volt a pálya az eső után stb. Jól esett az érdeklődésük! A 7 km-es távról mindenki beérkezett, a 21 km-es verseny még zajlott. Közben megtartották a Manófutást a gyerekeknek a tó körül. Édesek voltak, ahogy apait-anyait beleadva versenyeztek. Amikor minden versenyző befutott, pillanatok alatt előkészültek az eredményhirdetéshez. Több kategóriában hirdettek eredményt mindkét távon. Amikor elérkezett a 7 km-es felnőtt kategória eredményhirdetése a torkomban dobogott a szívem. Na, most kiderül, hogy mit futottam! Őszintén meglepődve és nagyon boldogan mentem ki az ezüstéremért.

A 7 km-es táv dobogósai (fotó: Kerékgyártó Péter)

Elérzékenyülve, kissé bárgyún mosolyogva álltam ott. Az eredményhirdetés után különdíjak átadására is sor került. Megkaptam a leggyorsabb egri nő különdíjat is. Rendkívül motiváló tud lenni, ha az embert jutalmazzák az első versenyein és kiderül, hogy nem száraz béka! A tombolán ugyan nem nyertem, de így is bőven el voltam halmozva nyereményekkel! Másnap feltették az internetre az abszolút eredményeket is, a középmezőnyben, a 16. helyen végeztem, nők között pedig a 6. lettem. A felfutást szintén a 16. helyen zártam, tehát valóban sikerült egyenletesen teljesítenem.

Nagyon boldog vagyok! Hosszú út áll még előttem, de azt hiszem néhány hónapja a megfelelő "terepen" indultam el. Jó helyen vagyok! Azért van szárnyam, hogy repüljek... :)