Bükki források 30

Jó ideje nem voltam már kalandozni, így örültem, hogy végre el tudtam menni. Mivel minimális információ volt a túráról és a nevezési díj sem szökött az egekbe, rutinosan hagyományos teljesítménytúrára készültem. Biztos, ami biztos alapon betettem a térképet, hátha tervezni kell az útvonalat. A Bükkön átkacskaringózva vidáman érkeztem meg Lillafüredre. A rajtban a szervezők megilletődve mondták, hogy nem számítottak ennyi indulóra, állítólag rengetegen rajtoltak már el a különböző távokon. Átéreztem a helyzetet. Megkaptam az itinert, ropit, müzlit, csokit és átnéztem az útvonalat. 

Ahogyan sejtettem, valóban hagyományos felkészülést kívánt a túra, csak az érintendő ellenőrzőpontok listája és a javasolt jelzésváltások voltak megadva, valamint az ellenőrzőpontokon kódokat kellett felírni. Szépen kiterítettem a kisvasút megállóhely kellős közepén a térképemet és gyorsan átnéztem az útvonalat. Az útvonal és az ellenőrzőpontok sorrendben történő érintése nem volt kötelező, egyéni módon is haladhattál, én csak egy helyen terveztem másképp. A javasolt útvonalhoz adtak gps tracket, de egyrészt még nincs meg az új órám, másrészt térképen szocializálódtam.

Miután végeztem, elindultam hegynek fel a Szeleta-tető felé, a barlanghoz most nem mentem be, nem volt pont sem, így elkocogtam mellette. A vidám fiúk csapatát, akiket a rajtban láttam, itt értem utol. Szépen egymás után caplattak, néha kocogtak. Lehagyva őket lassan kezdtem beérni az embereket. Egy apuka a kislányával előzékenyen elengedett. Nem sokkal előttük rutinból átugrottam egy vastagabb ágat, és hallottam, ahogy a kislány egy őszinte váót kiált a hátam mögött. Csak úgy szökelltem, mint a gazella. Remélem, hogy élményt nyújtottam neki. :)

A Forrás-völgyben megértettem, hogy mire céloztak a szervezők, farmernadrágos iskoláscsoportok nagy tömegben rótták a kilométereket, kerülgették a sarat, én meg őket. A lehetőségekhez mérten futottam, caplattam a sárban. Reméltem, hogy a tömeg nem tart sokáig. Így is lett, már a Flóra-forrás előtt lehagytam a tömeget. Láttam én, hogy mocsár van lent, de mégis elindultam a forrás felé a kódért. Aztán néhány méter után feladtam a harcot és egy gallyon egyensúlyozva próbáltam kioldalogni a mocsárból. Közben utolértek a vidám fiúk, és oda is kiáltottak, hogy azt mondták a rajtban, nem kötelező, mert nehéz megközelíteni. Elhittem nekik, így kocogtam tovább.

Megszoktam már, hogy a kereszt jelzés mindig szívás, de általában szép is. A piros kereszten haladva egyszer csak azt vettem észre, hogy mellettem kis patakocska csörgedez, amely szépen lassan eluralkodik az egész tájon. A korábbi dagonya egy nagy sártengerré vált, majd fentebb mocsárvidékké alakult. Kicsit sajnáltam, hogy nem egyedül értem ide a titokzatos mesevilágba, hanem beragadtam a vidám fiúk közé, de azért igyekeztem megélni. Majdnem bementem itt is egy forráshoz, de konkrétan egy kisebb tóvá duzzadt vizes szakaszon kellett volna keresztülhatolni, így elvetettem. 

A lápos vidékről újra kacskaringós saras ösvényen róttam az utat, majd hirtelen egy kidőlt fákkal, ágakkal tűzdelt gyors sodrású patakocska közepében találtam magam, melynek az alján szippantyús sár húzkodta le az új cipőt a lábamról. Jól felavattam szegényt, hadd szokja. Nemsokára csodaszép látványban volt részem, fátyolvízesés módjára zúdult le a víz a hegyről, utat vájva magának, amerre a szem ellát. Megálltam egy pillanatra csodálni és megörökíteni, aztán eltelve a szépséggel kocogtam tovább Andó-kút felé.

Fenyvesen keresztül vezetett az út, melynek nagyon szeretem a hangulatát, de most valahogy nem volt benne semmi különös. Vizes talajon, csúszós sáron egyensúlyozva nemsokára elértem a következő forráshoz. Leszaladtam felírni a kódot, majd visszamásztam és folytattam az utat tovább felfelé. 

A sárgán még mindig látni a pusztulást, nem sokat változott a kép, mióta utoljára erre jártam. Igyekeztem megtalálni magamnak a szépet, örültem a kis virágoknak, az újjáéledő természetnek. A Magos-kőhöz felvezető út előtt páran tanakodtak, nemigen akarták elhinni, hogy ott kell felmenni. Avatatlan szemek nehezen veszik észre az ösvényt és nem leküzdésre váró akadálynak gondolják a szerteheverő fatörzseket, ágakat, gallyakat, hanem áthatolhatatlan dzsungelként hat rájuk. Megérte az a néhány méter kúszás-mászás a korhadó fatörzsek között, cserébe csodálatos hóvirágmező kárpótolt. Amerre a szem ellátott büszkén tartották fehér fejecskéjüket a tavasz hírnökei. Hamarosan fehérről lilára váltott a táj, lila virágmezőn keresztül vezetett tovább az utam. A szépség a csúcson sem szűnt meg, a Magos-kő szikláin puha pihével borított kökörcsinek kandikáltak lefelé.

A csodaszép látványtól és az újabb élménytől feltöltődve Örvény-kő felé vettem az irányt. Itt még nem jártam fent, meg sem lepődtem, hogy ezt a szakaszt sem kímélte a tavalyi hó. A sima műút helyett persze szabályosan a jelzésen mentem megint, tettem bele egy nagy, mászásokkal tűzdelt kanyart, majd jót röhögtem, amikor visszakanyarodott a műútra. A felvezető szakasz jobban hasonlított egy itt felejtett erdei akadálypályára, de újra megküzdöttem az elemekkel. Hamarosan felértem a Jókai-emlékműhöz. 

Az író az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után hónapokig Tardonán bujdosott, szívesen járt a Bükkbe, sokszor ment fel Örvény-kőre, ennek állítottak emléket a csúcson. Nem nagyon adtam magamnak időt elrévedni Jókai munkásságán, amit egyébként különösen szeretek, de csak felnőttként vált kedvencemmé. A Jókai regények romantikája helyett ugyanis azon járt az eszem, hogy következzen már egy bokros rész, vagy egy szakasz, ahol nem jön senki, így arra koncentráltam inkább, hogy végre pisilhessek.

Éppen ezen a szakaszon mentem másképp, mint a javasolt út, néhányan szintén erre jöttek. Végre le tudtam maradni kicsit, majd megkönnyebbülve értem le a kissé csúszós, köves ösvényen a kereszteződésbe. Néhányan tanakodtak az útról, megmutattam nekik az én verziómat, amit ők is elfogadtak. Eszerint elmentünk Szentlélekig, ahonnan a kék körön közelítettük meg a Köpüs-forrást. 

Itt nem volt kedvem futni, a végestelen végig tartó úton inkább csak meneteltem előre. Eredetileg azért néztem ki ezt, hogyha esetleg megszomjaznék, legyen lehetőségem bemenni Szentlélekre inni valamit. Végül nem mentem fel a fogadóig, volt nálam minden, habár valami fagyi féléről álmodoztam. A forrásnál többekkel találkoztam, akiket korábban elmellőztem, gondolom ők a másik irányból gyorsabban odaértek. Innen nagyjából végig egy tempóban haladva, időnként együtt mentünk Andiékkal, akivel sok közös kapcsolódási pont derült ki a következő kilométerek során.

A forrás után kocogtam lefelé, belelépve a bokáig érő sárba, máskor a vízátfolyáson keresztül futva. A falból lezúduló mini vízeséseket nézegettem útközben, ahogy haladtam előre. Gondolkoztam, hogy olykor milyen vaksi is tud lenni az ember. Például egyáltalán nem volt meg a fejemben, hogy a kisvasút garadnai végállomásán van egy forrás. Pedig elég feltűnő, de valahogy sosem arra koncentráltam. Itt már kellemes melegben folytattuk az utat, nem volt kedvem futni, inkább a többiekkel tartottam beszélgetve. A Helyiipari-forrásnál ismét találkoztam a vidám fiúk csapatával, akik sípjelre futottak most is libasorban.

A Csókás-forrás felé vezető emelkedő nem esett jól a perzselő melegben. Eddig még egész jól tudtam tolerálni a heti edzések miatti brutál izomlázamat, de itt már a gluteusom külön életet élt. Gondoltam, hogy megiszok egy magnéziumot, hátha segít rajtam. Gondoltam...

Itt-ott marasztaló sárban, cuppogós dagonyában, egy minket csodálkozva figyelő erdei munkás fürkésző tekintetétől kísérve végre felértünk a fránya piros keresztes úton. Ahhoz képest, hogy az elején mennyire szerettem a tündérvilágot ugyanezen a jelen, most inkább nem kommentáltam az eseményeket. Csókás után haladtunk tovább a Lencsés-forrás felé.

Unalmas, caplatós, hosszúnak tűnő úton kicsit fáradtabbnak éreztem magam, furcsálltam, hiszen elvileg mindennek stimmelnie kellett a pótlással. Tartottam a lépést a többiekkel, de a Lencsés előtt azt éreztem, hogy kicsit szúr a gyomrom. Leírtam gyorsan a kódot a forrásnál, gondoltam, hogy eszegetek egy kis ropit, kortyolok izót, bár nem azt éreztem, hogy eléheztem volna. Szóltam és lemaradtam tőlük, megálltam ropit kotorászni, elnyammogtam egy kis izóval, de már ekkor olyan gyengének éreztem magam, mint egy marék szárított lepke. Nagyjából 5-6 percig tartott a bizonytalanság, amíg nem tudtam, hogy mi a bajom, ugyanis egy pillanat alatt megfordult a világ velem, amikor nagyot mordult a gyomrom. Ajaj...

A cél előtt két kilométerrel rám jött a hasmars, így nem volt mese, a lehetőségekhez mérten iparkodni kellett. Futni nem mertem, mert az csak olaj lett volna a tűzre, igyekeztem tyúklépésben, amennyire csak tudtam. A Hámori-tóhoz leérve már csillagokat láttam. Most nem csodáltam meg ezredszerre páratlan szépségét, vagy álltam meg szelfizni a víztükörben, hanem árgus szemekkel vizslattam a terepet. Itt sem volt egy árva rejtekhely sem. Jobb oldalt fal, bal oldalt tó. Simán elmentem az utolsó forrás mellett, eszembe sem jutott megállni kódot irkálni, örültem, hogy közeledek a civilizáció felé. Annyira koncentráltam, hogy már alig láttam és izzadtam. 

Tudtam, hogy a kisvasút állomáson van nyilvános wc, már alig választott el pártíz méter. Az úton való átkelésre várakozás 1 perce hosszú óráknak tűnt, majd egyenesen oda vettem az irányt. Amikor megláttam a sort, azt hittem, hogy sírva fakadok. A nénit kérdeztem, hogyan működik a belépés, mert nincs fémpénzem, csak nagy címlet, de nagyon kellene mennem. Szerintem ekkor már zöld voltam. A néni felismerve a helyzet komolyságát, előre engedett és még vissza is adott tízezresből kilencezer-kilencszázat. Kitüntetést ajánlok neki innen is. :)

Annyi lélekjelenlétem volt, hogy még előtte lenyomtam az órát, de ezután mentem a célba. Gratuláltak a teljesítményhez, megkaptam a jutalmamat, örültem, majd felvonszoltam magam a kocsihoz.

Ahhoz képest, hogy 1-2 órával ezelőtt tejszínhabos fagyizást terveztem Diósgyőrben, kaját se akartam látni soha az életben. Kissé legyengültem az elmúlt két kilométer viszontagságaitól, de próbáltam megfejteni a hirtelen jött gyomorprobléma okát. Aztán leesett, hogy az a magnézium mégsem kellett a szervezetemnek, csak én gondoltam. Rosszul gondoltam... :)

Szerencse, hogy a szüleim nem laknak messze, így oda vettem az irányt és néhány óra pihenő után indultam haza.

Végül 5:47 óra alatt tettem meg a 27,8 km-es távot 1300 m+ szintkülönbséggel. Mindent összevetve jó kis (tisztító) túra volt, jól éreztem magam, a Bükk pedig örök szerelem! :D