Bükki kilátások Classic

Az elmúlt években a Bükkiki idején vagy tanítottam, vagy magam ültem valamelyik egyetem valamelyik konzultációján. Végre idén el tudtam menni és újra megcsapott a verseny szele. Habár nem a versenyen indultam, hanem a 44 kilométeres túra távon, mégis jó élmény volt részese lenni. Hosszú ideje nem versenyeztem, még egy kicsit várok vele, ennek okáról majd írok az első teljesített verseny után.

Majdnem olyan izgalommal mentem tehát, mintha én is a versenyen indulnék. Buszos szállítást kértem Szilvásra a rajtba, így Tárkányban parkoltam le. Mire kiértem, már zajlott az eligazítás a Hard távnak, így nem tudtam üdvözölni az induló ismerősöket, de pár szót váltottam a szervezőkkel. Jó messziről követve a mezőnyt megnéztem a rajtot, majd elsétáltam a buszhoz. Tökmagos pufirizst eszegetve ásítoztam és egy ugrándozó mókust figyeltem az egyik fán. Teljes nyugalommal ültem végig az ismerős utat, a tájat figyelve egy szarvastehenet láttam a domboldalban eszegetni. Nemsokára megérkeztünk. Előző nap olvastam a honlapon, hogy mi is chipet kapunk, üdvözöltem az ötletet, szerintem is egyszerűbb, különösen, ha nem vagyunk sokan és a három másik távon is az van. 

Kissé dideregve vettem át az itinert és a lapkát, pár másodpercre megfordult a fejemben, hogy esetleg alul öltöztem, de tudtam, hogy futni akarok, így pedig nem lesz apelláta, mert különben megfagyok egy szál pendelyben. Megörültem, hogy kaptunk mini rajtszámot, szívesen kitettem volna a táskámra, de nem vittem biztostűt, ugyebár nem versenyre készültem, a rajtban pedig nem volt. 555. Jó kis számot kaptam. Nem voltunk sokan a buszon, nem tudtam, hogy hányan indultak el korábban, de nem tippeltem túl népesre a Classic távot. 

Miközben ezeken morfondíroztam azon kaptam magam, hogy menetelek felfelé, hagyom el az embereket, és egyszer csak jönnek velem szemben a futók. Roppant előzékenyen elengedtem őket, most én vagyok a nem versenyző, ráérek, köszöngettünk oda-vissza egymásnak. Többen igen furcsán néztek rám, hogy miért jövök szembe, páran megkérdezték, hogy most én hol futok, vagy ő jó irányba fut e. Párszor elmondtam az elkövetkező szakaszon, hogy én nem a Hardon, hanem a Classicon megyek, és igen, arra van Szilvás. :) 

Miközben az egyszemélyes hullámzó ösvényen sorra engedtem el a futókat, megtelt a szívem melegséggel. Jó újra itt, még ha most a másik oldalon is, de majd jó lesz visszatérni. Boldog-vidáman futottam tova a pozitív gondolataimmal, mosolyogva suhantam le a lépcsőfokokon. Velem szemben túlpörgött pulzussal ziháltak felfelé páran. Érdekes volt testközelből látni a kontrasztot, míg az élmezőny lazán beszélget felfelé futva, a középmezőny némán kocogva mered maga elé, a vége pedig lángoló arccal csendben haldoklik lépésről lépésre az emelkedőn. Figyeltem az ismerősöket, meglepődtem, amikor Mamintivel a végén találkoztam, vidáman üdvözöltük egymást, valamit mondott, hogy elrontotta, de nem értettem pontosan. Arra gondoltam, hogy eltévedhetett.

Miután kidrukkoltam magamat, vidáman kocogtam tovább. Egy-egy túratárssal még találkoztam útközben, de már Hardos futókkal nem. Hamarosan megérkeztem az Őr-kő rétre, a kereszteződésben irányítottak minket, nekünk nem kellett a házhoz menni, hanem fel a csúcsra csippantani. Az Őr-kőnél  egy fotós volt berendezkedve, igyekeztem normális fejet vágni. Fent csippantottam, aztán megkértem egy lányt, hogy készítsen fotót rólam. 

Cserepes-kő felé tyúklépésben futottam a jeges-havas ösvényen, akkor még nem sejtettem, hogy ez csak a kezdet. A borús-hűvös időben igyekeztem haladni lefelé a jeget jobbról-balról kerülgetve, de leginkább egy szökdécselő bakkecskére hasonlíthattam. A nagy koncentrálás közepette zajt hallottam és félre állva újabb futókat engedtem el. A tempóból ítélve a Funrun élmezőnyére tippeltem, aztán kiderült, hogy tényleg ők értek utol. Most is üdvözöltük egymást az ismerősökkel, Cserepes-kő felé az Őserdőig elhaladt mellettem a komplett férfi élmezőny. Sokan nevemen szólítva köszöntöttek, voltak, akik hátulról is megismertek. Megint megmelegedett a szívem. 

Cserepes-kőnél ismerős pontőrök köszöntöttek, aztán kocogtam tovább Tar-kő felé. A Funrun mezőny elkanyarodott, előttem már csak néhány túratárs volt. Megettem egy gélt, miközben kaptattam felfelé. Egyre zordabb, hűvös idő fogadott fent és havas-jeges ösvény tárult elém. Tar-kőn megkértem egy sporttársat, hogy készítsen rólam fotót, ő is a Classicot futotta. Miután elindultam, két túrázó jött szembe, szót váltottunk, hogy nem túl optimális a mai napon a jeges ösvény a sportolásra, erre mondták, hogy ez még semmi. Én pedig válaszoltam, hogy tudom, de nem pont arra számítottam, ami hamarosan következett. 

Megint csak kecskebéka módjára, jobbra-balra ugrálva futottam a jeges ösvény mellett a hóban. Borongós, semmire nem jó idő volt, még majdnem fáztam is. Gondoltam, hogy növelem egy kicsit a tempót Bánkút előtt az aszfalton, hogy ne fázzak. Gondoltam... És egyszer csak megérkeztem Narniába. Felsejlett gondolataimban a korábbi téli túrák emléke, amikor harminc centi hóban lavíroztam erre, még talán az is jobb volt, mint ez a tükörsima jégpáncél. A szürke fellegektől takart égbolt még sötétebbre festette a jeges utat. Ha jobbra mentem, nem tudtam a kása hóban haladni, ha balra, ott túl keskeny volt az út menti sáv. Középen maximum sinkózni lehetett, volt, aki meg is próbálkozott vele, de nem igazán haladt semmire. Ezen a szakaszon több túratársat beértem, nem mintha olyan gyorsan tudtam volna haladni. Mindennel próbálkoztam, gondoltam, egyensúlyozok, hátha elbírja a hó az ötvenvalahány kilómat. Egész jól ment, aztán kilenc lépés után beszakadt alattam. Meneteltem a hóban, de jeges-kásás volt, alig lehetett menni benne. Aztán próbáltam a jégen az egyet lépek, kettőt csúszok megoldást. Utána a jégpáncél alatt itt-ott felsejlő aszfaltdarabkákat próbáltam megugrani sikertelenül. Végül feladtam és tyúklépésben mentem előre, kínomban röhögtem. 

Lementem a szalag mentén az ösvényre, azt hittem ott jobb, mert havasnak látszott, többen a biztonságosan rossz úton maradtak. Nagy erőkkel figyeltem a lábam elé, amikor egy őzike felugrott mellettem. Nem tudom, hogy ki kapott jobban szívinfarktust, ő vagy én, de ha egy vérengző farkas falka akart volna megtámadni, az se izgatott volna, mert el voltam foglalva, hogy ne essek hasra, vagy egyéb testrészemre.

Aztán mintha elvágták volna, megszűnt a jégpáncél, Nagymezőnél már tiszta volt az út, ellenben roppant hideg szél fújt. Itt sokakkal találkoztam szembe, akik már visszafelé jöttek az ellenőrzőpontról. A síháznál megint fotóztak, kedvesen fogadtak. Kértem vizet és suhantam tovább, kicsit sajnáltam a didergő pontőröket. 

Ismét találkoztam a Hard élmezőnyével, itt már tudtam, hogy kik lesznek a dobogósok. Kőkapu felé a hullámzó, kacskaringós, kellemes úton kocogtam. Szép emlékek jutottak eszembe útközben. Hamarosan fakitermelésbe futottam bele, egészen pontosan ragacsos, dzsuvás sárba. Na, éppen túl vagyok egy két kilométeres sinkózáson, utána lefagyok a Nagymezőn, erre megkapom a dagonyát is. Robotzsaru módjára inogtam lefelé a kiszélesített ösvényen. Már-már azt hittem, hogy végleg belassulok, de újabb löketet kaptam, amikor a Hard élmezőnyéből megkérdezték, hogy miért nem futok. Mondtam, hát mért nagy a sár és nem bírok. Aztán töprengtem még vagy fél órát, hogy az adott szakaszra értette az illető, vagy úgy általában, hogy mit kényelmeskedek itt a túrán. A nagy töprengés közepette magam mögött hagytam a Keskeny-Bükköt és megannyi túrázót. 

Az aszfalt úton jól lehetett haladni Pazsag felé. Elmellőzött még néhány Hardos, röhögtem, hogy az én "hiperszuper" futásom az ő tempójukhoz képest kocogás lájt. :D Pazsag után kicsit kényelmeskedtem, gyalogoltam, kirándultam egy darabon. Félig-meddig mondhatjuk holtpontnak is, de leginkább csak úgy meneteltem magamban. Aztán a kék keresztre kanyarodva újra futottam volna, de leginkább el voltam foglalva a tömérdek gally kerülgetésével, és kisvártatva a Hór-völgybe értem. 

Futottam, majd engedtem magamnak egy kis gyaloglást, tekintve, hogy fejből tudom az utat, és tudtam, hogy jön a Libbancs. Megettem még egy gélt, elszántan, harca készen csippantottam a kék L kereszteződés aljában, megcsodáltam egy-két hóvirágot, nagyot fújtam és elindultam meghódítani az Ódorvárat. 

Harminchárom kilométer és ezerkétszáz szint után nem esett annyira jól... Mentem fel, mint akinek kötelező, úgy éreztem, hogy egész jó tempóban haladok. Gondoltam legalábbis, hogy így van, de szerintem kívülről egy fújtató, hétrét görnyedt, lábujjhegyen pipiskedő zöldeskék ruhába öltözött törpikének tűnhettem. A Hardosok az élmezőnyből 55 kilométer és kétezervalamennyi szint után csak úgy suhantak felfelé hozzám képest. Felérve arra gondoltam, hogy fagyit kellene enni, biztosan a simogató napocska okozhatta a kóbor nyári gondolatot. Titkon bíztam benne, hátha az esőbeállónál lesz a csippantás, de nem. Két "ej, a kutya füle" kezdetű, de legalábbis majdnem így hangzó mondat kíséretében felmentem a csúcsra csippantani, aztán felmásztam a piros Libbancsra. 

Ettem útközben egy mogyis szeletet , megcsodáltam a tájat, még meneteltem egy kicsit. A mogyis szelet után lefutottam a Völgyfő házig. Kedvesen fogadtak a pontőrök, kínáltak minden jóval, de már akkor nem kértem csak vizet. Egy gondolatom volt, minél hamarabb letudni a hátralévő hét kilométert. Vegyesen gyalogolva és futva haladtam előre. Mert nem bírtam egyben lefutni, na. Beért a Hard első két női helyezettje is, akik vidáman beszélgetve lazán elfutottak mellettem. Aztán megerőltettem magamat, az utolsó csippantás után három kilométerrel a cél előtt úgy futottam, mint akinek kötelező. 

Alig vártam, hogy beérjek, egy idős túrázó házaspár utánam szólt, hogy biztos nagy tapsot kapok majd a célban. Nem volt időm magyarázni, hogy én nem a versenyzős távon vagyok, de azért emelkedett lélekkel futottam a cél felé. Nekem nem kellett tókört futni, a célba irányítottak rögtön, pedig mentem volna azt is emelkedett állapotomban. Bementem leadni a chipet, átvettem a jutalmat, aztán még beszélgettem egy sort, megnéztem a férfi eredményhirdetést, a harmadik nő még nem ért be, így azt még nem tartották meg. Már nagyon fáztam, így lila szájjal hamarosan elindultam haza. 

Otthon megnéztem a díjazást, tetszett az oklevél helyett a naptár. Jól éreztem magam, jó hangulatban telt a napom, a szervezők is a szokásos profi színvonalat hozták, így minden kerek volt. Nem kértem a célban kaját, helyette otthon rendeltem egy pizzát, gondoltam megeszek egy egészet. Egy egész szeletet bírtam megenni végül, úgyhogy ennyit a nagy kajálásról. :D

Nem szoktam méretkezni csak nagyon ritkán, de reggel takarítás közben ráálltam a mérlegre, 55.5 kilogrammot mutatott. Mosolyogtam egyet és elpakoltam a kincsek közé az 555-ös mini rajtszámot.  :)     

43,13 km 1675 m+ 7:13:17 óra