Farkasvágta Bükk Trail 34

2016.04.24

Amikor már előttem volt a cél, könnybe lábadt a szemem. Láttam, hogy a két futónő ott vár. Befutottam és térdre rogytam, úgy pityeregtem. Leesett rólam az elmúlt 15-16 km minden lelki terhe... Tudtam, hogy nehéz verseny lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire. Az elmúlt hetek örömfutásai után megkaptam újra a "kötelező" szenvedésemet.

Amikor beneveztem a Farkasvágta Bükk Trail Skyrun távjára, csak annyit tudtam, hogy 34 km kb. 1400 méter szinttel. Gondoltam, ez pont jó lesz a Mátra után. Saját tempómat és a terepviszonyokat figyelembe véve végzek olyan 4:45 óra körüli idővel, vagyis délután fél 3 körül. A nevezési listán láttam, hogy mindössze 24 ember, köztük 8 nő nevezett a hosszútávra. Volt 3 női név, akikről tudtam, hogy teljesen biztosan előttem fognak végezni. A dobogóra esélytelenek nyugalmával, a 4. hely tisztességes idő alatt történő teljesítését tűztem ki célul.

Nem találtam a kiírásban a rajt helyszínét, így a táv térképéről néztem ki, hogy melyik iskolába kell menni. Még előző este nem tudtam, hogy hány órára, mert pont azon az oldalon volt kiírva, amit én addig még nem követtem, csak a honlapot és az eseményt figyeltem, de meglett végül az is. 9 óráig kellett átvenni a rajtszámot. Köszöntöttek minket a szervezők, és kb. húszszor elmondták, hogy nagyon/extrém nehéz verseny, mire figyeljünk, milyen jelzések vannak, van több nagyon meredek szakasz stb. 9:30 óra előtt beálltunk a rajtkapuhoz, akkor láttam, hogy az a lány, aki ufó idővel szokott futni, nem jött el, így egyel akár tolódhat is felfelé az általam fejben felállított eredménylista...

Viharvert pályarajz

Kellemes időben rajtoltunk el, de én azért felvettem a kis futós dzsekimet. A rajt jól sikerült, a tervezett tempót mentem, túlzás nélkül mondhatom, hogy kb. a 4. kilométer környékén már biztos volt a harmadik helyem. A férfiak nagy része előttem, az első nőt ugyan nem, de a másodikat, Verát időről időre láttam. Mögöttem volt még négy nő és két vagy három férfi. Hirtelen nagyon fülledt meleg lett, a kabátkát a táskámba pakoltam, még mosolyogtam is rajta, hogy gyakorlom a kabátka cipelést az UTH-ra. :) Kényelmesen és kellemesen futottam, még pisilni is megálltam az első 7 km-en valahol (és még utána kétszer). A pálya nagyon jól jelzett volt, a szalagokon kívül narancssárga papírra nyomtatott óriás nyilakkal jelezték a kanyarokat, a kritikus kereszteződésekben rendezők irányítottak. 7,5 km környékén jött az első komolyabb lejtő. Szerettem volna jó gyorsan megfutni, de eszembe jutott a Vértesben megélt esetem, így kellemes tempóban ugráltam lefelé kőről kőre. Az útra leérve várt az első itató pont, ahol ittam vizet, a bácsi mondta, hogy kb. ugyanannyi távolság van az első-második nő, valamint a második és én közöttem, így megnyugodva futottam tovább. Mivel nem voltunk sokan, a mezőny széthúzott, szinte egyedül futottam, csak Vera tűnt fel előttem a távolban időről időre.

Ismét emelkedős szakaszon caplattunk felfelé, a 4 km-en felvettünk 400 méter szintet. Többször annyira megközelítettem Verát, hogy már-már felsejlett a megelőzés esélye is, azonban nem mertem ilyenre vállalkozni, mert tudtam, hogy erős futó, másrészt pedig még a felénél sem voltunk. Kicsit fáztam, mert az idő kezdett beborulni, így visszavettem a kis kabátkámat. A következő 4 km-en le is adtuk azt a 400 métert, és befutottunk a Szalajka-völgybe.

Ott kezdődött. Egy karnyújtásnyira voltam a céltól, de tudtam, hogy még csak a felénél járok a távnak. A turisták bambán néztek rám, fiatalok csoportja gúnyolódott a levegővételemen, mások az arcomba fújták a cigarettafüstöt. Megérkeztem az etető pontra, szomorúan vettem tudomásul, hogy minden van, csak só vagy sós kaja nincs, nálam pedig nem volt. Jövő héten megyek is a mekibe zacsis sóért... Az izóm is rossz ízű volt, még nem jutottam el Miskolcra venni azt a fajtát, amit szoktam inni. Ez a rossz ízű tele van L-karnitinnel, ami egyébként nagyon jó, csak olyan borzasztó szar, hogy kezdett hányingerem lenni tőle. Még mindig jól álltam 17 km környékén, hiszen kb. 10-20 perccel járt előttem a két lány. A korábbi, Vera megelőzéséről szövögetett álmaimat elengedtem, örültem a biztosnak mondható harmadik helyemnek és neki vágtam a táv legnagyobb kihívásának, Istállós-kő megmászásának, ami 2 km-en belül 500 méter szintfelvételt jelentett.

Ekkor már 2,5 órája voltam úton, kicsit lassabban haladtam, mint gondoltam. Olyan 18 km környékén éreztem, hogy valami nem stimmel, kezdett zsongani a fejem, a rossz ízű izó miatti hányingerem kicsit erősödött. Megálltam két percre pihegni, hogy szűnjön a rosszullét, közben beszéltem a párommal, hogy rohadt nehéz ez a verseny, később érek haza, mint terveztem, mert majd beledöglök. Nagyon nagyot küzdöttem felfelé. Az járt a fejemben, hogy dög lassú vagyok, pedig egyébként nem is. Tudtam, hogy ugyan nagyon lehagytam az utánam jövőket, de mi van, ha beérnek emiatt a csigatempó miatt? Tartom szépen a harmadik helyet 18 km-en át és egy hülye hegy miatt sitty-sutty lehagynak? Ettől csak még jobban beforgattam magam és lassabb lettem. Mentem néhány lépést, meg-megálltam. Elvesztettem az időérzékemet. Zsongott a fejem. A korábbi fullasztó melegnek és az azt követő borulásnak meglett az eredménye, elkapott az eső hegynek felfelé. Figyeltem az órát és nemigen értettem, hogy már 1300 méter szintnél járok, de még hátra van tizenvalahány kilométer és pár emelkedő-lejtő, ami nem 150 méter szint lesz. Akkor mennyi lehet a vége? Találkoztam néhány turistával felfelé. Egy bácsi - lehet vicces akart lenni, de nem jött be - beszólt, hogy nem kötelező e felfelé futni, mert kizárnak. Abban a stádiumban, amiben voltam, konkrétan ordítani tudtam volna, hogy FUSSÁL FEL TE B...MEG! Ehelyett higgadtan közöltem úrinő módjára, hogy aki ezt az emelkedőt végig megfutja 18 km (és 1300 méter szint) után, az világbajnoki szint. Ez a kis jelenet még jobban visszavetette a csigatempómat és döglődő gilisztává avanzsáltam.

Megálltam, az égre néztem és széttártam a karomat a szemerkélő esőben, majd hangosan megkérdeztem: Mit akarsz tőlem? Ekkor már több mint fél órája caplattam felfelé. A következő szűk egy kilométeren végig imádkoztam és közben biztattam magam. A kezemet imára kulcsolva araszoltam felfelé, amiből egy kedves házaspár hajrá 321-es felkiáltása billentett ki. Rengeteg emberrel találkoztam útközben, de ez volt az első és egyetlen szurkolás a rajtot és a célt leszámítva a teljes távon. Olyan erőt adott a kedves hölgy biztatása, hogy innen már viszonylag gyorsan felértem és végre lejtő következett, aminek újult erővel nekiiramodtam a szakadó esőben. Csiga-giliszta tempóban, több mint egy óra alatt értem fel a hegyre, de akkor már nem törődtem vele. Megettem egy magnéziumot és futottam, mert küzdeni akartam tovább. Nézegettem hátra egyszer-kétszer, de nem láttam az utánam jövő 6-7 ember közül senkit. Újra felvettem egy viszonylag jó tempót és a kisebb emelkedőkkel tarkított szakaszt szinte végig megfutottam.

17 km-nél is elég lélekromboló volt a Szalajka-völgyi betérő, de a "kedves, empatikus" szervezők kb. 10 kilométerrel később ismét visszahoztak. Folyamatosan néztem az órámon a távot és csak azt hajtogattam magamnak, hogy ez nem lehet, hát megint itt vagyok, mindjárt beérek, hiszen ez a völgy, de még van hátra 7-8 km. Akkor most mi van? Elmérték biztos, csak az lehet! Ennyire nem lehetnek szemetek, hogy kétszer behoznak és utána kétszer kerülni kell még 8-10 km-t. Kb. 28 km-nél beleütköztem az utolsó itató pontba. Azt hittem hozzám beszélnek, aztán kiderült, hogy a néni telefonált. Próbáltam némi biztatást kicsikarni, de nem sikerült. Bizonytalanságomat fokozta, hogy vesztemre megkérdeztem, merre járnak a lányok. Tudtam, hogy lassultam sokat, amikor széthullottam lelkileg Istállós-kő felé, de ahogy a néni odavetette telefonálás közben, hogy ja, ők már egy órája elmentek, ezzel megadta a kegyelemdöfést. Az elmúlt 6-7 km-en sikerült úgy-ahogy tisztességesen visszahozni magam a holtpontról és futni normálisan. Ezzel a mondattal és a biztatás nélküli monotóniával újra visszazuhantam az előző állapotomba. A srác még próbált szépíteni és utánam szólt, hogy már csak 4,5 km, de ezt el is engedtem a fülem mellett, hiszen még majdnem 8 km volt hátra.

A következő körülbelül 1 km-es emelkedőn még tartottam is magam valahogy, és megörültem, hogy sík szakasz következik. Gondoltam, csak tenni kell egy kanyart és kész, de amikor az útjelző ember felfelé mutatott, annyit tudtam kinyögni, hogy fasza... Megkérdeztem mennyi még, mondta, hogy 1,5 km felfelé, a többit nem tudja. Az enyhe kifejezés, hogy egyáltalán nem élveztem. Utáltam úgy ahogy van. Úgy éreztem magam, mint aki vánszorog felfelé. Le akartam ülni, de nem tettem, csak caplattam tovább fújtatva. Azt hittem, megint egy órája megyek felfelé, de valójában kb. 15 perc alatt felértem. Több mint 30 kilométernél jártam, mire felértem az utolsó emelkedő tetejére. Rápillantottam az órámra és szomorúan vettem tudomásul, hogy a tervezett 4:45 óra körüli időt már kb. 29 kilométernél átléptem. Ekkor egy kicsit feladtam.

Vánszorogtam tovább a 31. kilométert gyűrve az aszfaltúton. A mellettem elsuhanó kocsik szemrehányóan felverték a port a ruhámra. Meg is érdemlem, tök béna vagyok! Le akartam ülni az út szélére és szólni, hogy jöjjenek értem, mert kivagyok. Ettől nagyobb az én büszkeségem! Ha kell, négykézláb is bemegyek a célba! Összekapartam magam harmadjára is és az utolsó három kilométert lefutottam, ahogy csak bírtam. Az iskola előtti utolsó kanyarban, végre kereplő hangját hallottam. Innen is üdvözlöm azt a szervezőt, aki kereplőzött, mert ez adott erőt az utolsó párszáz méter leküzdésére.

Hallottam, ahogy bemondták a nevemet és láttam, hogy a majdnem üres iskolaudvaron ott vár rám az első és a második helyezett nő. Tudtam, hogy már egy órája. Ezen úgy meghatódtam, hogy elkezdtek potyogni a könnyeim. Nem győztem köszöngetni nekik, hogy meghozták értem ezt az áldozatot. Mondták, hogy nem értették mi történt, mert a Vera emlékezett, hogy a nyomában voltam folyamatosan. A három nagy küzdelemmel majdnem egy órát veszítettem a tervezett időmhöz képest. Gyorsan megtartottuk az eredményhirdetést, majd beszélgettünk egy keveset és ki-ki indult haza. Még várom a képeket, hátha lesz jó benne.

Eredményhirdetés után (kép: Ihász Vera)

Hálás vagyok Rozalindának és Verának, hogy ilyen sportszerűek voltak és megvártak, nagyon jól esett! Hasonló esetben én is így cselekedtem volna!

Később megtudtam, hogy az utánam jövők közül 3 ember kiszállt 28 kilométernél, 1 fő még korábban, ketten pedig azt hiszem kihagytak vagy megkerültek egy dombot, így nem teljesítették a versenyt. Gondolkoztam, hogy vajon megérdemlem e ilyen "rossz" időeredménnyel a bronzérmet. Aztán arra jutottam, hogy nagyon-nagyon megküzdöttem érte. Azzal is tisztában vagyok, hogy egy nagyobb létszámú mezőnyben simán visszaestem volna az élmezőnyből a középmezőnybe. Mégis büszke vagyok, hogy a hétből azon három nő között lehetek, akik teljesítették ezt a nehéz versenyt. Ha jól tudom, végül 22-en indultunk a távon és ebből 6-an nem teljesítették.

A bronzéremmel fáradtan, de boldogan

Végül 5:39 óra alatt értem célba a 34 km-es távon, majd' egy órával a tervezett időm és a második helyezett ideje után. Az én mérésem szerint kb. 1600 méter szintkülönbséget küzdöttünk le fülledt melegben, esőben, majd kellemes tavaszi időben.

Itthon kb. 2 óra alatt regenerálódtam (1 óra zuhany, 1 óra alvás), szerencsés vagyok, gyorsan helyre áll a szervezetem. A nagy küzdelem ellenére elmondhatom, hogy jó verseny volt. Szuper és nehéz a pálya, aki küzdeni akar egy jót az elemekkel a Bükkben, ne hagyja ki legközelebb a 34 km-t! Azt mondták a többiek, nem minden évben szervezik ezt a távot. Megfogadtam, én is visszavágok legközelebb Istállós-kőnek! Hamvaimból folyton feltámadó Főnix madár vagyok! ;)

Kincseim