Galya 20

Reggel 5 órakor csörgött az óra, vagyis zenélt a telefon ébresztője, mert utoljára kábé ezerkilencszázkilencvenhatban ébredtem órára, de inkább a fejemre húztam a takarót és arra gondoltam, hogy nem megyek én sehová. Eredetileg az 50 km-es távot terveztem, arra is regisztráltam, viszont olyan hideg, borongós idő lett, hogy egyszerűen nem volt kedvem annyit futni. Aztán mégis kikászálódtam az ágyból, a reggeli kávézás közben ránéztem az útvonalra, konstatáltam, hogy jó lesz ez, csak a nyűgös, esős, ködös idő ne lenne. A jó meleg lakásban összekészülődtem,de induláskor majdnem lefagytam a -4 fokban. Eszembe jutott, ha itthon ilyen hideg van, Galyatetőn mennyi lehet, mínusz hetven?

Útközben a lehető leghidegebbre állítottam a kocsiban a fűtést, hogy tréningezzem magam a hideghez, és egész végig agyaltam a távon. Galyatetőn beirányítottak a focipályára parkolni. Megálltam, kiszálltam a kocsiból és csontig hatolt a hideg szél, a fogam összekoccant, az orrom rögtön folyni kezdett, a kezem elgémberedett. Egyetlen perc alatt végigfutott az agyamon a gondolat, majd félhangosan magam elé mormoltam: húsz...

Lesütött szemmel odasomfordáltam a Turistacentrum udvarán kialakított rajtba, ahol a szervezők a legújabb szibériai divat szerint öltözve várták az indulókat. Kapásból kinézték belőlem az 50-et, ez megmelengette ugyan a szívemet, de nem annyira, hogy eltántorítson a vacogva hozott döntésemtől. Mondtam, hogy valóban az 50-esre neveztem, de inkább a 20 km-en mennék... Nem igazán éreztem a csít és fáztam is. Jót derültünk azon, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki átnevezett, aztán lefagyott kézzel megpróbáltam kisebb-nagyobb sikerrel kitölteni egy új nevezési lapot. Hideg volt, na! :)

Miután rendeztem a soraimat, megnéztem merre kell indulnom, hol az első pont, majd stafétabottá tekertem az itinert és a kilátó felé vettem az irányt. A Mátraszentimre felé vezető úton elég sokszor futottam már oda is és vissza is, mindenhogy megvolt az élmény. A kilátótól lefelé balra pillantva megláttam Cecíliát parkolni, gondoltam, erre közelebb lesz visszamenni a végén, mint a másik oldalról. Kellemes tempóban, kocogósan hagytam magam mögött a fákat, bokrokat és az üdülőházakat. Lassan átmelegedtem, nyoma sem volt a reggeli vacogásnak. Szinte végig lejtett a szentimrei út, a Darázs-hegy volt az egyetlen kisebb emelkedő a szakaszon, itt caplatásra váltottam, majd lefutottam a faluba. Egy-két percet tétováztam, megint megzavart az aszfalt, mert hirtelen nem tudtam, merre vagyok, végül is csak hatszáztizenegyszer voltam már itt. Aztán megláttam az iskolát és befutottam az ellenőrzőpontra. Megkaptam a pecsétemet, kínáltak enni- és innivalóval, de alig indultam még el, nem kértem semmit. Egy aranyos kislány a kezembe nyomott egy szórólapot, megköszöntem neki, zsebre vágtam a papírt és tovább indultam a zöld négyzeten Ágasvár felé.

Útközben elhagytam a vadaskertet, gondolatban odaköszöntem az állatoknak, majd a bokrok lassan fákká váltak, a széles út ösvénnyé szűkült és megérkeztem a Csörgő-patakhoz. A patak völgye csodaszép! Aranyerdőn keresztül kacskaringózó ösvényen futottam, talpam alatt csörgött a levélszőnyeg, átugráltam az itt-ott megbúvó köveken. A patakban pihenő óriási köveken egyensúlyozva keltem át jobbról balra, majd vissza. Egy pillanatra megálltam fotót készíteni egy alkalmas helyen. Láttam, hogy merül a gépem, sebaj, úgysem készültem portfólió fotózásra.

Csörgő-patak völgye

Nagy bánatomra, hamarosan eltávolodtam a pataktól és nem láttam többé. Felfelé caplatva többekkel találkoztam, nemokára elértem az Ágasvári turistaházat. Amilyen gyorsan megérkeztem, olyan gyorsan tovább is indultam az ellenőrzőpontról. Odabent jó meleg volt, sok túratárs pihent, evett-ivott az asztaloknál. Eszembe jutott az egy hónappal ezelőtti üldögélés a bánkúti síházban, ahonnan nagyon nehéz volt elindulni és rettenetesen fáztam utána. Nem akartam újra fázni, így pecsételés után rögtön indultam is felfelé az Ágasvár csúcsára. Megörültem, hogy végre meredeken mehetek felfelé. Egy szuszra felkaptattam a párszáz méteres emelkedőn. Óriásléptekkel vettem a nagy köveket, egyes részeken belekapaszkodva húztam fel magam, hiszen nem bírtam akkorát lépni. Fent hideg szél fújt, a pontőröket nem láttam, de találkoztam egy úriemberrel, akit megkértem, hogy készítsen egy képet rólam. Elköszöntem, aztán tovább kocogtam a kék háromszögön. Hamarosan megtaláltam a fázó pontőröket egy kevésbé szeles helyen és megkaptam a pecsétemet.

Ágasvár

Egyensúlyoztam lefelé a nagy köveken, amelyek között olyan aprócskának éreztem magam, mintha csak az óriások birodalmában lépkednék lefelé a meredeken. Vidáman folytattam tovább az utamat. A zsebeimben néha ellenőriztem a kocsikulcsot, kenegettem a számat, fújtam az orrom. Jól megpakoltam a kabátkám mindenféle fontos dologgal, mint nagyapás zsepi, ajakír, telefon, és közben a táskámban ott volt még megannyi fontos dolog, amit az 50 km-es távra készítettem be, de ide felesleges. Minél több zseb van az emberen, annál több mindent pakol bele.

A Vörös-kő elágazó előtt a parkoló autóknál kisgyerekes családok készülődtek túrára. Anyukák takargatták a hordozóban apuka hátán elégedettem mosolygó gyerekeket. Mindig megmelegszik az ilyesmitől a szívem. A mátraszentistváni elágazót elhagyva emelkedős, kanyargós úton érkeztem meg a Vörös-kő kilátóhoz. Dzsembori hangulat volt, rengeteg ember, családok, anyukák, apukák, nagyszülők falatoztak a terülj-terülj asztalkámról. Először nem igazán tudtam, hogy ki a pontőr, hiszen körbeállták a túrázók az asztalt, de valaki megmutatta, hogy melyik hölgy az. Megkaptam az aláírást, és felmarkoltam pár szál ropit. Kissé éhes voltam már, de nem igazán akartam tölteni az időt ilyesmivel, mellesleg 5 kilométer volt csak hátra. Egy túrázó hölgy kiszúrta a cipőmön a szárnyat, roppant tetszett neki, mutogatta másoknak, én mondtam, hogy valóban szipi-szupi, majd elköszöntem. Lassan beindítom már a futócipőre való tündérszárny bizniszt... :)

Megittam egy magnéziumot és útnak eredtem. Az utolsó szakaszon nagyon sok túrázóval találkoztam, mert erre jött a 10 kilométeres táv is. Mivel valahogy vissza kellett menni Galyatetőre, szinte végig emelkedett az utolsó ötös. Váltogattam a futást és a caplatást, megfutottam pár emelkedőt, de inkább gyors tempóban gyalogoltam. A borongós, ködös őszi idő ellenére is szép kilátás nyílt egy-egy részen. Lassan szemerkélni kezdett az eső, vagyis inkább olyan ködszitálás szerű valami hullott alá. Vidáman kocogtam felfelé és megdicsértem magamat, hogy mégis inkább a rövid távot választottam. Nemsokára ráfordultam a túra eleji útszakaszra. Amikor visszafelé megy az ember valahol, mindig olyan érzés, mintha még nem is járt volna ott. Aztán megpillantottam a kilátót, felkocogtam, onnan lefutottam a lépcsőn és meg is érkeztem a Turistacentrumhoz. Az udvaron nagyon sokan voltak, mondták, hogy beköltözött a cél. Odabent zsúfolásig tele volt a helyiség emberekkel, néztem körbe, hogy kit keressek, de integettek a szervezők, így gyorsan megtaláltam őket. Megkaptam a jutalmamat, aztán elszürcsölgettem egy tejszínhabos, mogyorós forró csokit és haza indultam.

Most bőven a komfortzónámban maradtam. Nem volt kedvem megázni, vagy sötétben célba érni, még valahogy nem álltam át téli üzemmódra. Elterveztem, hogy a végén felmegyek a kilátóba, de úgy fújt a szél, hogy mégsem tettem, meg amúgy sem láttam volna semmit. Különben is nemsokára annyiszor megyek körbe-körbe ott, hogy meg is unom a látványát. :)

3:25 óra alatt teljesítettem a 20 km-es távot. A kiírásban másképp szerepelt a szint, de az én mérésem szerint 700 méter körül volt. Nagyon jó az útvonal, máskor is le fogom futni! Jól éreztem magam ezen a jótékonysági túrán, jó helyre ment a nevezési díj, rutinos, szuper szervezés volt, kedves pontőrökkel, terülj asztalkámmal! Remélem lesz még ilyen máskor is! :)

Kincsek