Gerecse Trail

2016.07.25

Készültem a Gerecse Trail-re, vártam, jó formában voltam. És most jön a de! Egyszerűen két hét alatt csirke lettem. Ez nem azt jelenti, hogy minden erőm elszállt és visszahúzódtak az izmaim, hanem újra begyulladt a fogam, amivel március óta szenvedek. Az egy hét tömény gyógyszerezés leszedált, majd a verseny hetében végül kihúzták fogamat, mint kiderült granuloma volt rajta. Marék szárított lepke lettem. Négy nappal a verseny előtt úgy vonszoltam fel magam az Egedre, hogy azt hittem ott halok meg. Ráadásul engem ez a "klimaxos" időjárás is megvisel, hiszen olyan hőingadozások vannak mostanában, hogy csak kóvályog a fejem tőle.

Így indultam tehát neki a versenynek, lesz, ami lesz alapon. Megnéztem, hogy mennyi idő alatt jutok el Tardosra, az útvonaltervező 2 óra pár percet írt, én meg elhittem, rászámoltam fél órát, és komótosan készülődtem reggel. Amikor beütöttem fél 8-kor a gps-be, hogy hová indulnék, majdnem infarktust kaptam, amikor kiírta, hogy érkezés 10 órakor. És még nem tankoltam, nincs benne a budapesti dugó lehetősége, négy lehetséges szüttyögő traktor/teherautó/lovaskocsi/krumplibogár kommandó előttem, nem beszélve a borzasztó rossz gyermelyi útról és belekalkulálva ha véletlenül pisilni kell. Legyen elég annyi, hogy feszült figyelemmel (sok mennyé' má' gyorsabban b...meg felkiáltással), és agykontrollal, hogy ne pisiljek be, két és háromnegyed óra alatt megérkeztem, 2 perccel a rajtcsomag felvétel idejének vége előtt. Sárga szandimban besprinteltem a tornaterembe és pontban negyed 11-kor átvettem a rajtcsomagot. Konkrétan arra volt időm, hogy átvegyem a cipőm, pisiljek és már álltam is be a rajtkapuhoz. Sajnos nem volt időm bemelegíteni, ennek hiányát éreztem is keményen. (Tesi tanár meg edző oszt be se melegít... jó, de nem direkt volt és nem követendő példa!)

Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam. Találkoztam a rajtban Balázzsal és Mamintivel is, üdvözöltük egymást, és már suhantunk. Gondoltam jól van, futok, aztán majd lesz valami. A bemelegítés hiányát nagyon éreztem, emellett megviselt a 95%-os (szerintem amúgy 678%-os) páratartalom is. Úgy tűnt az elején, hogy egy helyben toporgok, nem kapok levegőt, megfulladok. Mentem én hősiesen előre, meneteltem felfelé a hegyen, csak jóval lassabban, mint egyébként szoktam. A napellenzős sapimat a szemembe húztam, nem is akartam látni, mi történik, csak menni előre és kész. Nem voltam ott fejben, csak néztem ki a fejemből. A csillogós kiegészítőim most mind csak külcsín voltak, talán jobban illett volna az aktuális hangulatomhoz, ha a csillogós-szívecskés sapka, a rózsaszín szoknya és a pillangószárnnyal díszített cipő helyett inkább egy krumpliszsákban futok.

Ilyen a pillangószárnyam :) (korábban készült a kép itthon)

Láttam, hogy megelőznek az emberek, de valahogy nem éreztem a csít, sodródtam. Beálltam a libasorba, és túlontúl kényelmes tempóban meneteltem felfelé. Nem igazán éreztem magaménak azt a futást, máskor már bakurgással megelőztem volna hat embert kínomban, hogy haladhassak, de most csak néztem az utat és mentem kóválygó rózsabogár tempóban.

Imádom a hegyet-völgyet, susnyást, a bokros, bozótos, csalános ösvényeket, itt lett volna a remek lehetőség, hogy egyben éljem az egészet, ehelyett mit csinálok, a szemembe húzott sapkával nyugger tempóban kocogok. Néha rápillantottam az órámra, de nem a tempót néztem, minek, hiszen már az elején feladtam magamban a korábban tervezett időt, inkább a kilométert figyeltem. Aztán győzött az agyhúgykavics és a nagy önsajnálatban széthullottam az egyik legjobban futható lejtős szakaszon... Nem tudom milyen tempóban mehettem, csak azt vettem észre, hogy sorban vágnak elém az emberek. Szemben jött velünk néhány hosszútávos, nem igazán értettem, hogy mi történik, úgy tudtam, hogy ugyanazon az útvonalon futnak, csak kétszer. Nem kérdeztem őket, csak figyeltem, ahogy némán, szótlanul, elhaladnak mellettem. Nem lendítettek ki engem sem a belső harcomból, hiszen nem volt a szokásos egymásnak hajrázás, összemosolygás, vidám hangulat. Ők komótosan baktattak fel, én meg némán kocogtam le.

"Ittsevagyok" üzemmód

A mélypontot 7 kilométer környékén értem el. Olyanok jártak a fejemben, hogy megállok és lefekszem az út mellé, majd megesznek a dögkeselyűk, vagy esetleg ordítok és elkezdek sántítást szimulálni, hogy ne legyen égő, hogy feladtam egy lejtőn... Aztán mielőtt átadtam volna a testemet is az agyam hülye játékának, elkezdtem magamat a ménkű sok hajamnál fogva kiráncigálni a fene nagy önsajnálatból. Mekkora hülye vagyok én, hiszen ennek a távnak a hétszeresét is képes vagyok megtenni egyhuzamban! Mellesleg most "csak" 30 fok van és mentem már 38 fokban 50-60 kilométereket, akkor meg mit picsogok itt! Háromszor elmondtam magamban, hogy NE ADD FEL, TE HÜLYE! és úgy tűnik használt. Nem lett a csodálatos testem a dögkeselyűké!

Mire a 8,5 km-nél lévő frissítőponthoz értem mondhatjuk, hogy egész jól felráztam magam, ehhez még nagyon jól jött a pohár kóla, és a hideg víz, aminek a felét megittam, a másik felét pedig a fejemre öntöttem. Még két perc szenvedést engedélyeztem magamnak, egy keveset sétáltam a ponttól, majd úgy éreztem újratöltődöm. A következő emelkedőt egyre jobban vettem, fent Kerékgyártó Peti fotózott, köszöntünk, mondtam neki, hogy alig bírok vigyorogni, mindjárt megfulladok a párától, azt mondta jó lesz ez és ezzel végérvényesen visszarázódtam a normális kerékvágásba és elkezdtem futni. Gondoltam magamban, hogy mi volt eddig? Nem lehet, hogy 9 km után lendülök bele, eddig meg csirkefutás volt!? Elvileg vonszolni kéne magam a csirkeségi forgatókönyv szerint. De mindegy is, futottam végre, mentettem a menthetőt. Az utolsó 5 kilométeren úgy suhantam, ahogyan az egészet terveztem eredetileg, az emberek között cikáztam, szinte repültem a kanyarokban. Nem tudom mi volt, ami visszafogott, vagy nem engedte, hogy olyat fussak, amilyet akartam és bírtam volna, de most már ezen is túl vagyok!

Kissé nyúzott vagyok, de túlélem :)

Az utolsó 1 kilométeren jöttek szembe a hosszútávosok a második körre, olyannyira jól voltam már addigra, hogy az erőmből próbáltam átadni és folyamatosan hajráztam nekik. Már nem vetett vissza, hogy láttam a legtöbben küzdenek a párás, fullasztó meleggel, önmagukkal, a világgal. Én csak futottam, repültem. Akkor és ott én voltam a saját magam bajnoka, legyőztem az agyam és még a dögkeselyűk sem marakodtak a kislábujjamon. A faluban tapsoltak és hajráztak a sporttársak, volt, aki utánam kiáltott, hogy szép tempó, boldog voltam, bár kicsit szomorú is egyben, amiért nem tudtam úgy teljesíteni, ahogyan szerettem volna.

A célban megkaptam a befutó érmemet, és egy vizes törcsit a nyakamba. Felemás érzéseim voltak, nem volt kedvem fotózkodni, pedig eléggé szeretek, nyújtottam, majd összeszedtem a cuccaimat és elmentem zuhanyozni. Mire végeztem, már egy ismerősöm sem maradt ott, így egyedül megfalatoztam a levesemet, megvártam az eredményhirdetést, örültem mások sikerének. A tervezett időmhöz képest rosszabbat futottam, de ilyen is kell! Most egy töltődős-felkészülős időszak következik, természetesen kalandozom majd, de augusztus végéig (egy 7 kilométeres itthonit kivéve) nem versenyzek, akkor futok ugyanis egy hegyi maratont a Hargitán.

1:44:33 óra alatt futottam a 14,5 km-es távot 525 méter szinttel, 23. helyen értem célba a nők között. Azért így is szupergörl vagyok még szerintem! :)

Kincseim