Herman Ottó 110

2016.05.09

Akartam egy százast. Nem futva, úgy nem is bírnám, hanem túrázósan, belekocorászva itt-ott. Nem olyanra vágytam, ami népszerű, hanem olyat szerettem volna, aminek számomra érzelmi értéke van. Ott menni, ahol szinte minden fűt, fát, bokrot ismerek, amihez emlék köt, ahol megdobban a szívem. A teljesítménytúra, amely érinti a szeretett Bükköm azon részeit, amik számomra fontosak, és van 100 km-es távja is, a Herman Ottó Teljesítménytúra.

A kiírás szerint 112 km és kb. 2800 méter szintkülönbség várt rám. Aztán időközben javították kb. 3200 méterre, amelyet nem találtam jelentős eltérésnek, gondoltam, plusz egy domb. Amikor reggel háromnegyed hétkor megkaptam az itinert Miskolcon és az állt benne, hogy 113,9 km és 4259 méter szint, először el sem hittem, azt gondoltam elnyomtatták. Aztán úgy voltam vele, ha már itt vagyok és készültem rá, elindulok, aztán majd alakul, ahogy alakul, a 100 km mindenképpen legyen meg.

Elindultam tehát vidáman bele-beleszippantva a Bükk levegőjébe, ünnepélyes szívvel, nosztalgiázva az úton. Pillanatoknak tűntek a magam mögött hagyott első kilométerek. Erzedszerre megcsodáltam lillafüredi a kilátást, a kanyargó ösvényeket, az egybefüggő hatalmas zöld puffancs takarót, ami beborította a tájat. Magos-kőnél beleolvadtam a tájba egy pillanatra, meg is kértem az utánam érkezőket, hogy készítsenek rólam egy képet. Szinte egymást érték a szebbnél-szebb részek és az ehhez kapcsolódó ellenőrzőpontok. Az első 18 km-en 6 ellenőrzőpontot érintettünk. Örültem neki, mert az ember így tulajdonképpen rákényszerül arra, hogy egy pillanatra megálljon, szétnézzen és egybeolvadjon a tájjal. A pontokon kifüggesztett ismeretterjesztő táblácskák tetszettek, bár vagy ismertem már a helyet, vagy csak belepillanottam. Sajnos a Látó-kövekre nem volt szabad felmenni a vándorsólyom költése miatt, de ezen kívül is sok csodában volt részem.

Zöld puffancsok :)

Szentlélek felé haladva előjöttek az emlékek. Ide jártunk ugyanis szánkózni gyerekkoromban. Nagyon szeretem ezt a helyet. Most is előttem van, ahogy overállba beöltöztetve lesiklottunk, majd puffogva felcaplattunk a dombra, hogy újra, meg újra lecsúszhassunk. Nyaranta, tavasszal vagy ősszel túrázni jártunk ide. Jobbról is, balról is megmásztuk. Mai napig misztikusan varázslatos számomra a régi kolostor romja. Kamaszként felkapaszkodtam rá, ültem fent és magamba szívtam a több száz év varázsát...

Szentlélek

A szentléleki ellenőrzőponton vizet kértem és kaptam még egy mini csomag krékert is, nagyon jól esett. Már reggel találkoztam Anitáékkal a rajtban, hiszen előttem indultak, de itt újra összefutottunk és pár percre megálltunk beszélgetni, aztán ki-ki a maga tempójában elindult Bánkútra. Annyira melegen sütött a nap, hogy a kiskabátom lekívánkozott. A nagy szopogósba úgyis minden elfér alapon levettem, de nem sokkal később úgy döntöttem, hogy mégis inkább viselni fogom. Kis kocogásokkal tarkítva az utat, megérkeztem Bánkútra. Megörültem, hogy végre frissítőpont következik, majd egy pillanat alatt nyakon vágott a realitás, amikor egy szembe jövő túratárs közölte, hogy előbb fel kell menni a Petőfi-kilátóba. Komoly "pszichoterror", amikor hót éhesen megérkezel, meglátod az etető pontot, majd mellette elhaladva mész még 1 km-t hegyre fel és le. Gyorsan megjártam, útközben többekkel viccelődtünk, hogy "saaajnos" pont nem lehet felmászni a kilátóba, mert felújítják, de úgyis voltam már. Leérve a vendéglőnél lévő frissítő-ellenőrzőponton borvirágos jókedvű pontőr fogadta az érkezőket. Többen összeverődtünk, ekkor még együtt haladt az 50, 80 és a 110 km-es táv. A pontőr csípős humorral előadott stand up comedy előadásán mosolyogva falatoztam. Jóllakva elindultam Tar-kőre, most már Anitáékkal tartva négyesben, vidáman, beszélgetve folytattuk az utat.

Szeretem Tar-kőt. Láttam már több arcát is, ugyanúgy elbűvöl a ködbe burkolózott táj, ahogyan a megannyi zöld dimb-domb. Olyan érzés, amikor szétnézel, mintha te lennél a világ ura. A lábaid előtt hever a rengeteg, te pedig a kövön állva egyetlen érintéssel átsuhinthatsz felette. A gyönyörű látvány elbűvölő és varázslatos. Mindig megállok itt, ez az egyik kedvenc helyem a Bükkben.

Miután kigyönyörködtük magunkat, tempósan elindultunk lefelé, hogy aztán újra felfelé caplathassunk Istállós-kőre. Az Őserdő mellett vezetett az utunk, ami egy erdőrezervátum a Bükkben. Teljes érintetlenségben élnek itt a növények. Lehet, hogy szentimentális vagyok, de engem ez is lenyűgöz. Egy kis rész, ahol a maga rendjében fejlődik, növekedik a növényzet, itt azért pusztulnak el a fák, mert elöregszenek. Ugyan a lábam elé figyelve mentem lefelé, de hirtelen nyilalló fájdalmat éreztem. A bal bokám, a "jobbik", hirtelen kibicsaklott. Ordítottam egyet, majd egy lábon ugrálva rázogattam és bíztam benne, hogy nincs komolyabb baj. Rögtön mondtam a túratársaimnak, hogyha tovább fáj, Szilváson maradok, de szerencsére pár méter után olyan gyorsan elmúlt, ahogyan jött.

Kicsit furcsa érzés még az új cipőmben menni. Mondjuk az se normális, aki 100 km-en tör be egy cipőt, de nincs idő, nyakamon az UTH, ebben akarok futni. Most először vakon vettem futócipőt, de leszámítva a hatszáztíz vízhólyagot, amit az egy éves, agyonhordott, kicsit harci sérült, traktorgumis cipőm is okozott volna ilyen hosszú távon, teljesen jó. Más érzés volt, hogy például nagyon könnyű, mintha nem is lenne a lábamon. Alkalmazkodik a terephez, tulajdonképpen úgy "hajlik", ahogyan a talaj kívánja. Nem hiába, a japánok nem csak a kocsikhoz és az elektronikához értenek...

Hamarosan felcaplattunk a könnyebbik úton Istállós-kőre. Rögtön akartam pózolni egyet itt, tekintve, hogy két hete éppen erre a helyre tartva akartam meghalni a másik oldalról felfelé jövet. Mit mondjak? Sokkal barátságosabb volt most napsütésben, kirándulókkal, mint borús, esős időben majdnem egyedül. Szóltam a többieknek, hogy óvatosan menjenek le, mert brutálisan meredek. Szépen lekacsáztam rajta, közben magamban mosolyogva, hogy nem is tűnik olyan meredeknek.

:)

A Szalajka-völgybe leérve újra megcsodáltam annak páratlan szépségét. Először talán alsó tagozatos koromban jártam itt egy kiránduláson, akkor hatalmas zuhatagnak tűnt a Fátyol-vízesés. Aztán volt egy időszak pár éve, amikor éppen csak csöpögött szegény, de manapság ismét páratlan szépségével kápráztat el minket. Annyiszor jártam már itt, hogy összemosódnak az emlékek. Végigettem szinte az összes éttermet, láttam a múzeumokat, lentről fel és fentről le bejártam gyalog a környéket, megtettem futva és kisvasúttal. Az Erdei Múzeumnál kaptunk ellátást. Itt is úgy ettem, mint aki sosem látott kaját. Ezen a ponton, aki kért, kaphatott sört. Sajnos alkoholmentes gyümölcsös nem volt, így kihagytam. Megpihentünk, majd komótosan elindultunk Bél-kőre. Erről az oldalról még nem voltam fent. Az újdonság erejével hatott, bár a szakasz egy részét nemrég futottam. A kezdeti lassabb tempó után kissé gyorsabban haladtunk, így hamar megérkeztünk. Pózoltunk egyet, majd lefutottunk Szarvaskőbe.

A kb. 10 kilométeres távot szinte bedaráltuk. Adta magát a terep, nagyon jól lehetett haladni. Bár egy kicsit már korgott a gyomrom, de számítva a kajapontra, nem csokiztam út közben. Szóba került Szarvaskő legendája. Többféle megközelítés létezik, a legismertebb a szarvas üldözős történet. Én idekevertem egy másik bükki legendát is, de azóta eszembe jutott, hogy az a Molnár-szikla legendája. Jól van na, ez is ugrott, meg az is...

Szarvaskőn, a táv felénél kaptunk virslit. A kulcsosházban szeretettel fogadtak, körbeugráltak minket. Jól esett a törődés. El tudtunk menni mosdóba, felfrissítettük magunkat. Ha akartunk volna, még zuhanyozni is lehetett volna. Ez egy nyári 100-as teljesítménytúrán nagyon jól jöhet. A pontőrök kiszolgáltak mindenkit, porcelán tányérban kaptuk a három virslit, porcelán csészében a kávét.

Jóllakva elindultunk Felsőtárkányba. Konkrétan kétszer mondtam útközben, hogy minek kell tök feleslegesen kerülővel menni, amikor innen 14 km helyett kb. 7-8 km múlva Tárkányban lehetnénk. Mellesleg volt egy szakasz, ahol csak gps-el találtuk meg a helyes utat, mert egy részén ugyan fel vannak már újítva a jelzések, de a lényeges kereszteződésben nem volt sem jelzés, sem tábla. Mivel ezzel úgysem tudtunk mit kezdeni, elengedtem és vidáman folytattuk az utat. Örültem is, hiszen tulajdonképpen haza érkeztem otthonról. Eredetileg itt depóztak volna húgomék, de sajnos éppen nem voltak itthon. Jól esett volna az a leveske az éjszakai szakasz előtt.

Először sikerült rossz irányba elindulni, de kiderült, hogy idén megaszívás útvonalon kell menni. 70 km után felküldtek minket a zöldön. A 3 km emelkedő sötétben való mászása közben egyszer-kétszer eszembe jutott, hogy azt küldeném fel-le itt naphosszat 70 km után, aki kitalálta... Az Ódor-vár felé tartva még roppant virgonc voltam. Nem mondom, hogy fitt, de teljesen jól bírtam a kiképzést annak ellenére, hogy éreztem, van egy pár vízhólyagom és fárad a lábam, meg persze én is. Különben is küldetésem volt! A rajtban megkérdezték nem vinné e fel valaki Ódor-várra a tájékoztatót, mert lent maradt. Vállaltam. A 80 kilométeren át táskámban lapuló tájékoztató végre a helyére került. Megettem fent az utolsó szendvicsemet és elindultunk Répáshuta felé.

Mentünk, mentünk, majd egyszer csak rájöttünk, hogy valami nem stimmel. Kiderült, hogy letértünk a kék kerékpárútra. Mivel volt nálunk térkép is és gps is, így sikerült visszatalálni egy kisebb kerülő után a helyes útra. Egyre jobban fáradtam. A kék +-re érve találkoztunk néhány túratárssal, akik jóval mögöttünk jöttek, tehát vesztettünk ezzel a kitérővel. Kicsit eltájoltam magam, mert olyan hosszúnak tűnt, hogy először azt hittem, kikerültük tévedésből a Katalin-völgyet és a másik irányból megyünk vissza. Sajnos nem így volt. Aztán a jó útra rátérve, hallgatva egy "mindent roppant jól ismerő" túrázóra, újra megtettünk párszáz métert rossz úton, de felfelé. Na, akkor kiakadtam. Hangosan mondtam a magamét. Nem elég, hogy egyszer elmentünk, az még oké is, mivel szinttartó úton tettünk bele plusz egy keveset, de most felfelé caplattunk. Visszatérve a jó útra, mérgemben megindultam felfelé, mint akinek kötelező. Az újabb kitérővel újabb túrázók értek be minket, vagy kerültek elénk, ami eléggé lélekromboló volt.

A Katalin-völgyben 8-10 ember libasorban menetelt csendben az éjszakában. Keskeny ösvényen araszoltunk felfelé. Iszonyatosan fáradtam már. Az erőmből elvett a második eltévedés és kezdtem nagyon fázni. Azzal tuningoltam magam, hogy mindjárt beérünk Répáshutára és jó meleg helyen üldögélek egy kicsit, átmelegszem és újult erővel menetelek tovább. Egymást húztuk előre azzal, hogy mikor ki vélte látni a falu fényeit. Aztán végre mindannyian megpillantottuk. Boldogan rohantunk a kereszteződésbe, majd szomorúan vettük észre, hogy a leírás szerint jobbra kell kanyarodni, nem pedig balra, mint amerre a falu egy karnyújtásnyira van. Kissé elkeseredve araszoltunk előre egyre jobban távolodva a falutól. Felsejlett bennem, hogy esetleg mégis rossz irányba megyünk és csak le kellett volna menni balra, de már túl sokat mentünk előre ahhoz, hogy visszaforduljunk. Végre megláttuk a barlang jelzést, ami mellett el kellett haladni, és innen hamarosan beértünk a településre. Vidám túratársak jöttek velünk szemben és kiabáltak felénk, hogy van sör a ponton, én meg kissé ingerülten közöltem velük, hogy lesz...om a sört, víz legyen és meleg. Aztán a Tájház udvarán ismét fejbe kólintott a realitás.

Nem fedett helyen, hanem kint a filagóriában volt megterítve, minden szanaszét hevert az asztalon és a földön a tök sötétben, fáradtan ültek ott a túrázók. Az egyik pontőr már aludt, a másik sörvirágos jókedvében nagy nehezen lepecsételte az itinereket, majd jobbnak láttam elkérni tőle a kenyeret, hogy megkenjem, mert tartottam tőle, hogy az ujjnyi vastag zsírral megkent kenyeret esetleg nem tolerálja a gyomrom. Kb. 2 deci víz volt még az asztalon, azt töltöttem a kulacsba, de volt, akinek nem jutott. Próbáltam melegedni a szalonnasütőnél, de nem segített.

Elcsigázva indultam tovább Bükkszentkereszt felé. Szörnyű köves úton haladtunk. Iszonyatosan fájt a lában, a göröngyös kövek és az elmúlt 91 kilométer okozta terheléstől elkezdett fájni a bokám. Megijedtem kicsit, hiszen nemrég gyógyult meg. Lehet, hogy egyébként gyönyörű vidéken jártunk, de egyrészt a tök sötétben nem láttam semmit, másrészt irtózatosan fáradt voltam. A thermo felső ellenére rázott a hideg. Eszembe jutott, hogy a Peti említette, hogy van nála esőkabát. Elkértem, hogy tartsa a hőt valamennyire. Így már nem úgy éreztem magam, mint dr. Zsivágó Szibériában, csak mint aki télen kimegy bikiniben a hóba és hasast ugrik bele önként. A lapos pislogásokat felváltotta, hogy többször elbóbiskoltam. Mentél már úgy, hogy közben elaludtál? Elég rémisztő! Azon kaptam magam, hogy pillanatokra elsötétül a világ, de közben haladok. Dehogy haladok, földigiliszta módjára araszolok. A fáradtság és a fájdalom 95 km-nél a Gertyán-völgyi üveghutáknál ért a tetőfokára. Az itinerre rajzoltam egy szenvedős szmájlit, nyújtottam egy kicsit és mondtam a többieknek, hogy iszonyatosan fáj a bokám. A talpam még hagyján, mert vízhólyaggal elmennék én, de minden egyes lépésnél azt éreztem, hogy alulról kalapálják a jobb bokámat. Fújtatva, nyögve, szenvedősen mentem, ahogy bírtam. Azt hajtogattam magamban, legyen 100, legyen 100. Hiába kezdett felkelni a nap, nem segített. Egyre többet emlegettem, hogy Bükkszenten megállok. A többiek nem akarták engedni, mindenféle érveket felhoztak, de én mindannyiszor rátromfoltam.

Közben figyeltem az órámat. Hamarosan csendben megünnepeltem, hogy túlhaladtam a 100 km-t. Kicsit jobb kedvre derülve beszélgettem Fecóval, de a fájdalom és a fáradtság újra felülkerekedett. Ismét elkezdtem mondogatni, hogy megállok. Hiába próbáltak a többiek erélyesen meggyőzni, hogy ne hulljak szét, menjek, már nem lehetett rám hatni. Megvolt a 100, amiért jöttem, küldetés teljesítve, haza akarok menni! Már majdnem hajlottam rá, hogy mégis megyek tovább, amikor a Lófő-tisztásnál már világosban megpillantottam a táblát: Bükkszentkereszt 3,5 km. B...meg, ez már nekem sok, én megyek haza! Próbáltam nosztalgiázni, hogy milyen jók voltak a bükkszenti táboros éjszakai túrák a Lófő-tisztásra, de nem tudtam elvonni a figyelmemet.

Tetézte a fájdalom-fáradtság kombót, hogy konkrétan a gyomrom megadta magát a folyamatos evésnek és amúgy is hajnal volt, tehát jelezte, hogy most azonnal keressek egy illemhelyet. Pisilni még csak-csak megállok, de ezt már azért mégsem, meg a lányok amúgy is évente egyszer szoktak és az is virágillatú. Ekkor döntöttem. Megvan a 100, amiért mentem, fáj mindenem, fáradt vagyok és hányingerem van, az engem kerülgető cifra hasmarsról nem is beszélve. Így tehát az első helyen, ahol volt térerő telefonáltam, hogy jöjjenek értem Bükkszentkeresztre.

A következő 2 km-en groteszt látványt nyújthattam. Összeszorított farpofával, magát turbó tyúklépésben vonszoló, a lámpát fejpántként viselő, XXL-es férfi esőkabátban mérsékelten araszoló másfél méteres világfájdalom voltam. A faluba beérve lefejtettem magamról az esőkabátot, megköszönve visszaadtam tulajdonosának, majd besprinteltem az iskolához. Feltéptem a tornaterem ajtaját és közöltem, hogy mindjárt jövök, hol a wc. Ezután megkönnyebbülve közöltem, hogy én itt megállok. Néztek rám páran, de nem igazán érdekelt, mit gondolnak mások. A küldetésemet teljesítettem, most már aludni akarok! Azért a ponton megemlítettem, hogy "kicsit" több volt a szint, mint ahogyan írták és engem ez a plusz 1000 méter első százasosként megviselt. Hamarosan megérkezett értem apukám és hazáig aludtam.

Vasárnap, mikor a képeket átküldtem a többieknek, meglepetés ért, hogy a célban elkérték az oklevelet nekem. A teljesítménytúrázás szabályai szerint ilyenkor az egyel alatta lévő táv számít teljesítettnek, vagyis jelen esetben a 80 km-es, de ráíratták nekem a többiek a 105 km-t. Köszönöm, hogy gondoltatok erre, szép gesztus volt tőletek!

Miért szálltam ki 9 kilométerrel a vége előtt 5 órával a szintidőn belül? Olykor felülkerekedik az emberen a teljesítési vágy, a teljesítménykényszer vagy egyszerűen a megmutatni a világnak érzés, most viszont teljesen reálisan gondolkodva hoztam egy döntést, már amennyire huszonx óra ébrenlét és 100 km után megtétele után gondolkodhat reálisan az ember. Van, aki nem érti, van, aki furcsállja, van, aki szerint elcsesztem, de én roppant büszke vagyok arra, hogy lett egy saját, egyedi százasom! :)

A teljesítménytúrás tervem ezennel teljesítve van. Másfél év alatt mentem 10-es, 20-as, 30-as, 40-es, 50-es, 60-as, 70-es, 80-as és 100-as távokat. Felkerült az i-re a pont, nem szeretnék több százast menni, mert megviseli a szervezetemet és ez nekem már túlmutat a jón. Az, hogy konkrétan ezt az egy bükki százast meg fogom-e ismételi, az még a jövő titka... ;)

22:59 óra alatt 104,85 km-t teljesítettem 3970 méter szinttel. Úgy van százasom, hogy nincs is százasom! De akkor is szupergörl vagyok! :D

Ui: Marhára fájnak a vízhólyagjaim maradványai, tojó galamb módjára, mezítláb közlekedtem ma, de azért megtartottam a tornámat. Nem vagyok százas... :D