Icebug Vértes Terep Maraton 2016

2016.03.29

Február elején, 1 héttel a sérülésem után, bokarögzítőben üldögélve beneveztem a Vértes Terep Maratonra. Mondhatnád, hogy őrültség volt, hiszen még a mai napig várok az eredményre, hogy mi baja lett a bokámnak, mellesleg akkor éppen nem is futhattam és halvány sejtelmem sem volt, hogy meddig nem bírok. Február végén még azt hittem, hogy nem fog menni és négykézláb, fülem-farkam behúzva bekúszok éppen szintidőre vagy el sem indulok. Akkor, 4 hét kényszerpihenő után úgy éreztem az Egedre felfelé menet, mint aki soha életében nem futott egy métert sem. Lefelé pedig majdnem egy lábon szökdelve jöttem le, úgy fájt. Tartottam tőle, hogy nagyon vissza fogok esni a bokasérülés miatt, de bíztam magamban, vettem egy nagy levegőt és a következő 1 hónapban igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni a sikeres teljesítésért.

Tény és való, hogy nem sokat aludtam az elmúlt időszakban, de az óraátállítás még jobban megkavarta az indulást. 3 óra alvás után, 5 órakor indultunk Egerből Renivel, Kerékgyártó Petivel és Balogh Petivel. Hárman maratont futottunk, KPeti fotózni jött. Két óra alatt megérkeztünk Szárba, de a reggeli kómában nagyon gyorsan elrepült. Hiába ettem fél 5-kor pár falatot, konkrétan annyit ért, mint sz..nak a pofon, így csak két dolog vezérelt, legyen kaja és kávé. Még rendezkedtek, pakoltak a szervezők, én leraktam a táskám, majd fél órán keresztül szuggeráltam a kávégépet. Kisebb sort kiállva, nagyon gyorsan és hatékonyan megkaptuk a rajtszámot, még egy kicsit szöszöltem, majd elindultam kaja és kávé beszerző körútra. Azon járt az eszem, hogy nekem most zabszelet kell, de sehol nem volt és persze nem is hoztam. Volt egy gélem, de vettem mellé egy másikat, hátha mégis kell alapon és az egyik segítő a fejembe látva adott egy ajándék energiaszeletet. Szereztem kávét is és ezután kávéval ettem a müzlit, majd jól lakott napközis módjára vigyorogtam körbe-körbe. A rajt előtt kicsit vacilláltam póló vs. futós kabátka ügyben, majd hirtelen felindulásból vettem egy futós széldzsekit a bogarasoktól, úgyis kell az UTH-ra alapon és abban vágtam neki.

Rajtban :)

A rajtban várakozva kábé nyolcszor ellenőriztem, hogy nálam van e a személyi, víztartály + pohár és a telefon. Levettem a netet, nehogy lemerüljön nekem és olyan hülyeség miatt zárjanak ki, mert nem volt bekapcsolva a telefonom. Tizenkettedik táska fel- és levétel után megnyugodva, hogy a kötelező felszerelés rendben van, elkezdtem bemelegíteni. Erre mosolyogva "elnézésthogymegzavaromabemelegítést" monológgal, csiptetős mappával a kezében jött egy lány ellenőrizni. Tizenharmadszorra is levettem a szopogóst, megmutattam, minden rendben, pipa, két perc és rajt.

Lassan kocogva elindultam a tömeg közepén, ahogyan terveztem. Végeláthatatlan, folyamatosan emelkedő aszfaltúton futottunk ki. Mellettem, mögöttem folyamatosan beszéltek. Próbáltam elvonatkoztatni tőlük, de így is tudom, hogy Jani miért nem jött végül és Kati hányszor főz Tibinek egy héten kocsonyát és kedvenc színe Piroskának a zöld... Néha sikerült kizárnom őket, azt képzeltem, hogy a Bükki kéken futok fel a szőlőben az aszfaltos emelkedőn és nincs körülöttem senki. El tudtam volna futni tőlük, de úgy gondoltam, 40-et futok basszus, nem kéne az elejét pörgetni, főleg, hogy nem tudom, hogyan fog viselkedni a bokám. Végre beértünk az erdőbe. Az első 7 km, beleértve a "Bükki kékes" aszfaltot is, folyamatosan emelkedett. Amikor úgy éreztem, az esik jól, inkább caplattam fel, máskor pedig felfutottam. Láttam pirosról lilára váltó arcokat, hallottam szinte sípolva zihálni embereket, akik a kezdeti emelkedőkön a nem jól megválasztott tempó miatt kapkodtak a levegő után. Beálltam a magam által kellemesnek talált futó tempóra, fejemben "a középmezőny pont jó lesz nekem" mantrát ismételgetve, számomra kényelmes 5:40-6:00-os ezrekkel örömködtem le-föl a dimbes-dombos tájon.

Vidáman iszogattam a szopogósból az izot, füleltem az órám pittyegésére, ahogy folyamatosan magam mögött hagyom a kilométereket. Szeretem azokat a szakaszokat, amikor "egyedül" futok. Többször szándékosan leszakadok az előttem futóktól, hátra pedig nagyon ritkán nézek, hogy egy kicsit magamra figyelve, a gondolataimban elmélyedve futhassak. Verseny ide vagy oda, soha nem hagyom ki azt az élményt, amikor a légzésemet kívülről hallgatva futok az ösvényen a száguldó fák és madárcsicsergés kíséretében. Ilyenkor nem számít a hely és az idő, csak én és belső harmóniám. Hiszen ezért futok, hogy újra meg újra átéljem a végtelent...

Kellemesen hullámzó terepen érkeztem meg egy hurokhoz. Útközben a kritikus helyeken szervezők irányítottak, itt is kaptuk az útmutatást. Habár a kétharmad én méretű (értsd 1 méter hosszú) piros feliratos szalagok és az egyébként is jól követhető jelzések mentén nehéz lett volna eltévedni, kezdtem elég kómás lenni a kialvatlanságtól, így nagyon jól jött időnként az élő "útjelző". Az élmezőny vége jött velem szemben a visszafordítónál, ez kissé megnyugtató volt számomra, ugyanis azt jelentette, hogy stabilan tartom a helyem a középmezőnyben. Imádtam ezt a szakaszt! Azon kívül, hogy gyönyörű szép a Mária-szakadék, nagyon-nagyon jó futni. A felfelé caplatástól csak a lefelé "repülést" szeretem jobban. Itt aztán lehetett repkedni! Úgy éreztem, hogy nem érinti a talpam a talajt, hanem ég és föld között lebegek. Muszáj volt kiengednem egy kicsit a féket, lesz, ami lesz, hiszen kihagyhatatlan élmény volt, ahogy száguldottam lefelé. Az utamba kerülő gallyakon, ágakon könnyedén átszökelltem és boldogan repültem-repültem előre. Annyira el voltam foglalva a saját örömömmel, hogy már csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy fotóznak.

Mária-szakadék (fotó: Szasza)

Vidáman érkeztem meg Csákányospusztára a kulcsosházhoz, feltankoltam izóval, majd hangosan közölve, hogy egy banán, két sajt, száguldottam tovább. Falatozva folytattam az utamat és visszamásztam a fordítóhoz a csodaszép tájat figyelve. Kissé hullámzott az út, de nem volt olyan jelentős, ami indokolta volna, hogy bármi is nehezítse az utamat. A magamnak kigondolt tempóban futottam tovább, amikor is azt éreztem, hogy lassulok. Marhára lassulok... Tompult a fejem és iszonyatosan begörcsölt a vádlim. Mind a kettő. Azt hittem, hogy kiszakad a helyéről. 18 kilométernél járva mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy a felénél "meghalok". Átgondoltam, hogy mi lehet a helyzet velem. Bemelegítés - ugyan ellenőrzés miatt megtörve -, de megvolt, pótlás rendben, akkor meg mi a pöcs? Jaj, hát persze, kellett nekem boldogan száguldani lefelé, mint az őrült! A nem túl hosszú, de annál féktelenebb szakasznak meglett a böjtje. A folyamatosan emelkedő szakaszt nemhogy nem olyan tempóval teljesítettem, ahogyan tudtam és terveztem volna, hanem leelőzött útközben két döglött csiga és egy marék szárított lepke is. Az órára pillantottam és azt láttam, hogy lassan 7 perc/km felé kúszik az átlagsebességem. Nem éppen így terveztem, de nem bántam, hogy kábé tizenöten elmennek mellettem, csak próbáltam visszarázni magam a normál kerékvágásba, hogy tisztességes időt fussak a végére. Azért két szenvedés közepette perifériás látómezőmből figyeltem a mellettem elmenő nőket, hogy piros e vagy kék a rajtszámuk. Elment mellettem vagy 7-8 kék nő. Basszus, marhára visszacsúsztam pár perc élvezet miatt. Na tessék, pofán csapott a hedonizmusom! Hajszolom itt az élvezeteket és lemaradok. Mondjuk nem mintha számítana, mert komoly helyezésre esélyem nem volt, így csak a saját lelkem megnyugtatása volt a cél. Köbö 20 percet vesztettem ezzel a saját időmből, de valójában nem bántam. Már túlélésre és gyors regenerálódásra játszottam, így beálltam kb. 2-3 méter távolságra egy fiatalember mögé és "húzattam" magam vele.

Várgesztesen ismét töltettem izót, mantráztam, hogy egy csoki két sajt, ittam a kútból vizet és nekiiramodtam. Gyorsan utolértem a "nyulamat", 2-3 méter távolságból követtem, de szándékosan nem hagytam le. Monotonon követtem őt, és közben kigondoltam, hogy mi lesz nekem a jövőben az igazán tuti táv. Láttam magam lelki szemeim előtt a dobogón, akárcsak a színésznők az Oscar gálán szoborral a kezükben, többezer dolláros ruhájukban, néhány könnycseppet meghatottan törölgetve, úgy álltam ott a futós szoknyámban, szorongatva a hosszú évek kemény munkájával megszerzett csillogó érmet... Aztán bagzó nyúl módjára egy pillanat alatt meghágta a realitás a csodálatos képzeletfelhőmet. Visszatértem a földre, ugyanis az "Oscar átvétel" közepette majdnem felbuktam egy kőben a száradó számat törölgetve, ahogy szipogva másztam felfelé az egyetlen komolyan meredek szakaszon. A következő ellenőrzőpontig regenerálódtam, de már nem volt esélyem behozni a lemaradást, amit az örömhajszolás miatt elszenvedtem. Vágtam egy szándékosan erőltetett műmosolyt a kamerába, jelezve, hogy "ittosztaztánmindenkirály" és ráfordultam az utolsó tizenvalahány kilométerre.

EHH.. ennyit tudnék hozzá fűzni :) (fotó: Fejes László)

Nem sokkal később elhagytam a fiatalembert, aki húzott. Utolértem egy nőt, akivel "kergettük" egymást. Kapkodtam a kis lábaimat, ahogy csak bírtam és folyamatosan mondogattam, hogy már csak tíz, már csak kilenc... Ahogyan szerettem volna, elkezdtem előszedni a tartalékaimat, azonban ebben kissé korlátozott a száguldás okozta visszaesés, így "csak" 6:00-6:30 közötti tempóra tudtam ráállni. Végig spanoltam magam, sokszor félhangosan motyogva. Elég hülyén nézhettem ki ökölbe szorított kézzel, átszellemült tekintettel, a fogamat vicsorítva és sziszegve, hogy gyerünk, nyomjad...

Öröm, boldogság az utolsó szakaszon (fotó: Kerékgyártó Peti)

Az utolsó ponton Csipiék vártak. Eddig is volt biztatás, de amit itt kaptam, az felért egy brutális mentális doppinggal! Mindenkit biztattak, buzdítottak, lelkesítettek, de olyan vehemenciával és átéléssel, hogy megtáltosodott az ember lánya. A magas lány, akivel kergettük egymást, megkérdezte a frissítőben, hogy mit reggeliztem, eszembe jutott, hogy saját készítésű sajtos-spenótos csigát és biztos megdobott, mint Popeye-t a mesében, de nem osztottam meg vele csak felkacagtam és a Csipiéktől kapott lökettel az utolsó 6 km-t nyomtam, ahogy a csövön kifért.

Szárba beérve jött az utálatos aszfalt, de megint próbáltam asszociálni, hogy a szőlősben futok és mindjárt jó lesz, de nem igazán jött össze. Gondoltam, hogy száguldás közben a traktoros bácsinak odakiáltok, hogy csókolom, mennyi még a stadion, de nem vettem el a saját erőmből ezzel. Egy-két sétáló család, mint aki ufót lát, úgy nézett rám, ahogy futok. Nemsokára beértem a stadion utcájába, ahol hazafelé tartottak többen a versenyzők közül. Tapsoltak, biztattak, szurkoltak. Iszonyatosan jól esett! Befutottam a célba, ahol kissé elérzékenyülve tudatosult bennem, hogy ez is megvan! Juhúú!

Titkos célfotó :)

A célzónában pityeregtem egy kicsit örömömben, lefényképeztettem magam éremmel a nyakamban, majd nyújtottam. Nem tudtam, hogy a többiek merre járhatnak. Petivel még a szakadékos visszafordítónál találkoztunk, Renit pedig utoljára a rajt előtt láttam. Összeszedtem a cuccomat, majd mentem zuhanyozni. Kb. 20 perccel utánam beérkezett Reni is, én addigra már lezuhanyoztam. Leültem az öltözőben és laposakat pislogva a kialvatlanság és a verseny okozta kellemes fáradtságtól vártam, hogy menjünk enni. Megtudtam, hogy mind a négy távon több versenyzőt kizártak a kötelező felszerelés hiánya vagy hiba miatt, így én is egyel előrébb kerültem az eredménylistán. Kellemesen elbeszélgetve, nevetve töltöttük el az időt, amíg a másik Peti is megérkezett, majd a pakolás után haza indultunk.

:)

Profi szervezés, lelkes és kedves önkéntesek, iszonyatosan jó hangulat, csodálatos idő (ugye, ez csakis Csanyának köszönhető), így tudnám röviden összefoglalni az idei első terepfutó versenyem hangulatát. Az élmény, a hangulat elmesélhetetlen, amit egy-egy ilyen alkalommal átélünk. Boldog vagyok, hogy részese lettem ennek a közösségnek és remélem még nagyon-nagyon sokáig tagja lehetek!

4:38:46 óra időeredménnyel 19. helyen zártam a Vértes Terep Maraton 39 km-es távját 1005 m+ szintkülönbséggel. Szerintem szupergörl vagyok! :)

Itt az utam linkje: flow.polar.com/training/relive/488045627