II. Rákóczi Ferenc Emléktúra

2016.08.01

Kitaláltam, hogy ezen a hétvégén mindenképpen teljesítménytúrára megyek. Családi program miatt nem tudtam szombaton a Bükkben kalandozni, ezért kinéztem magamnak a II. Rákóczi Ferenc Emléktúrát vasárnapra.

A 40 km-es távra regisztráltam, mert gondoltam, hogy haza is kell vezetni Budapestről, és mivel kánikulát jósoltak, nem akartam kipukkasztani magam 50 km-en a dög melegben. Jó kedvvel, vidáman érkeztem meg fél 9 körül a rajtba. Gyorsan sorra kerültem, majd útnak indultam. Úgy terveztem kocogok, amennyi jól esik, de többnyire gyaloglás volt tervben. Vidáman caplattam a Törökvész utcán, láttam a távolban túratársakat, figyeltem a jelzést. Nem láttam jelet az utca végén, csak a kisboltnál héderező helyi alkeszeket, így tovább mentem egyenesen, ahogy a többieket láttam. Jel nem volt és egyszer csak a túratársak is eltűntek. Lefutottam egy utcán, majd fel. Kérdeztem egy helyi nénit, hogy a Hűvösvölgyi állomás felé merre kell menni, de nem arra magyarázta, mint nekem kellett volna. Végül más is odakeveredett, így a sárga kerékpárúton ketten futottunk felfelé, lesz, ami lesz alapon. Végül belefutottunk az eredeti útvonalba, így érkeztünk meg az első ellenőrzőpontra. Gondoltam magamban, hogy egész jól kezdődik, ha az első 1 km-en eltévedek... És ez még csak a kezdet volt!

Jót röhögtem a bénaságomon, majd az ellenőrzőponttól egyedül folytattam tovább az utamat. Kocogtam, nézelődtem, terveztem, hogy majd megállok itt-ott fényképezni, ilyesmi. Ember tervez ugyebár... Nemsokára újabb megtorpanás következett egy elágazóban, mert az egyik Mária jelzés erre ment, a másik meg amarra, hárman összefutottunk és kitaláltuk a jó irányt.

Nagyon meleg volt már, ömlött rólam a víz, caplattam felfelé a piroson, de ahol lehetett, futottam. Figyeltem nagyon, mert a piros kereszt és a piros találkozásánál írt egy kódos pontot. Hamarosan odaértem a Petneházy tanyához, ahol megtaláltam a két jel találkozását. Két túratárssal összetalálkoztam itt, és tanakodtunk, hol lehet a kód!? Arra gondoltunk, esetleg valaki leszedte, vagy ilyesmi, szelfiztem a jellel, hogy legyen bizonyíték és indult mindenki tovább. Néhány méter után azonban ismét megtorpantunk. A leírás szerint rá kellett térni a piros keresztre. Ezen agyaltunk egy keveset, mert az egyik túratárs állította, hogy tovább kell menni a piroson, mert a "nemtudommicsoda" még nem volt, a másik meg azt mondta, nemrég volt erre túrán és a piros kereszt után nemsokára jön a kék kereszt, de a másik irányban. Én meg azt se tudtam, hol vagyok, bár a tanyánál már jártam, a nagykovácsi utat is ismertem, de valahogy nem derült ki nekem, hogy afelé kellene menni. Végül az idősebb túratársnak hittem és elindultam vele a másik irányba. Közben összevetve a kilométerek múlását az itinerben megjelölt jelzésváltással kezdett gyanússá válni nekem a dolog. Pár mondatot váltottam a túratárssal, majd leesett, hogy azt se tudja, milyen rendezvényen van...

Ittvótam, de nem vót jó :)

Közben percek alatt besötétedett és fekete felhők borították el az eget. Iszonyatosan elkezdett dörögni az ég olyan morajlással, mintha felettem húzott volna el egy repülőgép. Közöltem a túratárssal, hogy felhívom a szervezőket. Meg is tettem, készségesen segítettek, vártam a visszahívást annak a szakasznak a felelősétől, közben pedig elindultam visszafelé. Hirtelen a semmiből zuhogó eső ömlött alá. Na, gondoltam magamban, jól bevonzottam ezt is! Valamelyik nap itthon eláztam a strandról hazafelé és a bicajutat elöntő patakon roppant élveztem az átkelést, és egy kósza gondolatom volt, hogy de jó volna ismét dagonyázni. Tessék, megkaptam! Úgyhogy mindenkitől bocs, énvótaam!

Az agyongyűrögetett itinert az eső elől betettem a felsőm alá, kábé azt találtam a legvízmentesebb területnek, két kezemben pedig összefogva tartottam a telefont és vártam a szervezők hívását. Egy-két perc után végre tudtam beszélni az illetékessel, akivel kiókumláltuk, hogy merre kell menni. Átadtam az infot a mögöttem baktató túratársnak, majd otthagytam és elkezdtem futni. Hirtelen annyi eső zúdult le, hogy a turistaút sárpatakká változott a talpam alatt. Eleinte az út egyik szélétől a másikig ugráltam, majd nem törődve semmivel inkább az újdonsült patakon futottam felfelé. Teljesen eláztam, a hajamból csurgott a víz, bokáig gázoltam a hirtelen jött vízfolyamban. A tanyánál a jó meleg autóból fiatal pár nézett rám, hogy mit csinálhat ez a dilis csaj vajon zuhogó esőben, de szerintem pont, hogy irigykedtek. Arra gondoltam, NÉZZÉTEK, MILYEN JÓ NEKEM IDEKINT! Ők szerintem pontosan az ellentétét gondolták, de ugye nézőpont kérdése az egész. :)

Befordultam a tanya mellett a helyes útra, majd egyedül futottam előre az ismeretlenbe. Sem előttem, sem utánam nem volt senki. Erősen szuggeráltam gondolatban, hogy ne a zuhogó esőben akarjon extrém helyszínként a turistaúton paráználkodni két, a nászát éppen elháló őz. Szerencsére nem kellett őznász szemtanújának lennem, és megnyugtató volt, amikor kiértem egy műútra, onnan pedig már egész ismerős volt a következő elágazó egy korábbi túráról. Visszahívtam a segítő szervezőt, hogy köszi mindent, rendben vagyok, megvan a jó út, szaladok tovább. Ekkor azzal a hirtelenséggel, ahogyan rákezdett, elállt az eső. Jó kis caplatós, cuppogós saras rész következett. Éppen a dupla Rittbergert tökéletesítettem a sárban, amikor hátra pillantva megláttam egy lányt közeledni. Megörültem, odakiabáltam, hogy szerinte jó felé megyek e, majd kiderült, hogy hozzám hasonló helyismerettel rendelkezik és majdnem ugyanannyit tévedt már el ezen a túrán, mint én. Ő eredetileg ötvenesen indult, de rábeszéltem, hogy jöjjön velem a 40-esen, így vak vezet világtalant alapon megoldjuk valahogy ketten ezt a túrát. Bele is egyezett mire a várva várt piros keresztes elágazóhoz értünk. Csak 4 kilométerrel korábbi elágazónál vártuk a pontot, mint utóbb kiderült többen keresték ott és mentek el jobbra-balra. Miután felírtuk a Rákóczi-szabadságharc kezdetének évszámát az itinerre, elindultunk a helyes úton.

A következő pontunk a Kerek-hegyen volt. Na, igen, de addig még számtalan eltévedési lehetőséget rejtett magában az útvonal. Hamarosan beérkeztünk Remeteszőlősre. Itt engem elbűvölt a kis park a zenélő ivókúttal, a szabadtéri könyvsarokkal és Örkény telefonfülkéjével. Marasztalt volna a hely, de nem akartam az időt húzni ilyesmivel, hiszen még előttünk volt kb. 25 km, plusz az eltévedések lehetősége... Töltöttünk vizet kellemes zene kíséretében a kútból, majd elindultunk. Biztos, ami biztos rendes térképpel is egyeztettük az itinert, megnéztünk, hogy jó irányba megyünk e. Természetesen, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, mi kedélyesen beszélgetve bementünk jó darabon a Remete-szurdokba, csakhogy nem arra vitt az út. Hamar rájöttünk, hogy követjük a jelet ugyan, de valami mégsem stimmel. Visszafordultunk és sikeresen megtalálva az utat, elkezdtünk felcaplatni a Remete-hegyre. A szurdoknak jobban örültem volna... Ezután viszonylag eseménytelenül telt az út, jót beszélgettünk, nemigen volt elágazó sem, ahol elmehettünk volna, így nemsokára megérkeztünk a Kerek-hegyre az ellenőrzőponthoz. Itt futott össze ismét az 50-es és a 40-es táv. Megörültem, hogy rántott húsos szendvicset kaptunk. Előtte ettem ugyan müzlit és volt nálam gél is, de azt nem kértem. Szívesen ettem volna kettőt-hármat belőle, nagyon finom volt!

Könyvmegálló

Zenélő ivókút

Ezután újra ismerős szakasz következett Solymár felé, itt magabiztosan mentem, mivel a benzinkútig ismertem a járást. Utólag sajnálom, hogy nem tértem be a kútra egy kis harapnivalóért pluszban. A leírás szerint a Solymári vár tövében volt a pont. Kezdjük azzal, hogy azt se tudtam, hogy Solymáron van vár, de a túratársam sem. Elnavigáltuk magunkat a Millenium emlékkőig, ahol felfedeztünk egy darab nemzeti színű szalagot. Írták is, hogy ezzel segítik a tájékozódást az elvéthető kereszteződésekben, csakhogy én addig egyetlen egyet sem láttam. Utolértünk egy háromfős társaságot, akik 30 km-en mentek, majd öten kitaláltuk, hogy merre kell menni. Ők megálltak pihenni, mi indultunk tovább. Hamarosan beértünk a faluba, ugyanis arra vitt a biciklis út a patak parton, amit írtak. Fel se tűnt, hogy valahol jobbra kell fordulni. Aztán a falu elején megkérdeztük, hogy merre van a vár, az "arra vissza" útbaigazítás alapján valahogy megpróbáltuk belőni. Végre megláttuk az ellenőrzőpontot és kiderült, hogy amit kilátónak gondoltunk, na, az a vár. Kaptunk itt is müzlit, megettem rögtön.

Természetesen a pont után megtorpantunk egy útkereszteződésben, ugyanis sehol nem volt jelzés, vagy csak nem látszott a dzsindzsától. Kis tanakodás, toporgás után elindultunk a jó úton. Egészen jól haladtunk, követtük a jelzést, figyeltünk mindenre, megtaláltuk a sárga jelzést is, majd egyszer csak elfogyott a sárga jelzés, felcaplattunk valahová, ahol a kék bicikliút jelzésen és egy távoli településen kívül semmi nem volt. Mentünk egy kicsit-jobbra balra, majd jobbnak láttam visszafordulni. Eleinte nem találtuk a térképen, hogy hol is vagyunk. Visszafelé szembejött velünk a háromfős kis csapat, ők is eltévedtek. Én már csak annyit kérdeztem, mennyit mentetek pluszban? Azt mondta a srác, addig 8 km, mondom, akkor király, nekünk 4-5 km körül van. Nagy nehezen rájöttünk, hogy a Tök-hegyen vagyunk, bár nem sokat segített ez az információ, tekintve, hogy nem láttunk sehol jelet az utolsó sárgán kívül. Majd sas szememmel észrevettem a visszafelé menetelés közben, hogy a bokorban ott sunyiskodik egy karón a sárga jel. Juhú, megvan, mehetünk tovább! Útközben szólt a túratársam, hogy nem vagyok e allergiás, mert két bazi nagy csípés van a combomon. Nem is éreztem, hogy megcsípett volna valami, nem viszketett, nem fájt, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A Hármashatár-hegy aljába érve nagyon figyeltünk, mivel ahány jel, annyifelé mutatott. Viszont itt segített minket, hogy ismét találkoztunk szalaggal útközben. Túratársam ropit adott, azt eszegettük a felfelé caplatás előtt.

Útközben éreztem, hogy valami hiányzik, emlegettem is, hogy nagyon megkívántam a Fantát, fent majd veszek. Nem volt nálam izo. Mindig van, most nem vittem magammal. Általában a vízzel párhuzamosan iszom folyamatosan azt is. Éreztem, hogy gyengülök, de valahogy az nem jutott el a tudatomig, hogy van egy gél a táskámban. Betudtam a felfelé caplatásnak. A teljesen átázott zokni okozta vízhólyag is elkezdett fájni. Persze ismét én vagyok a hülye, hogy nem kentem be a lábamat vazelinnel, de ki gondolta, hogy szarrá ázok. Felértünk, megcsodáltuk a kilátást, megkértem a túratársamat, hogy készítsen rólam egy képet, ha már alig csináltam útközben, legyen már valami a blogban. Élveztük a fújdogáló szellőt, bár kicsit fáztunk, hiszen az órákkal azelőtti eső óta a párás idő miatt nem száradt meg teljesen a ruhánk. Az itinerben cselesen volt leírva az ellenőrzőpont holléte, de megtaláltuk. Nagy meglepetésre főtt kukoricát kaptunk. Úgy ettem, mint akinek kötelező! Jól megsóztam, amúgy is úgy szeretem és kell a pótlás is. Dicsértük, akinek az ötlete volt a főtt kukorica. A nagy kukorica evésben mégsem vettem Fantát a közeli bisztróban. Hiba volt!

HHH

Innen egy darabig tartott a kukorica adta erő, de hamar elszállt. A viszonylag sima út és a nem túl megerőltető, de sunyi emelkedő ellenére kisebb holtpontom volt. Meneteltem, fájdogált a lában és kissé erőtlennek éreztem magam. És még mindig nem jutott eszembe, hogy ott a gél. Úgy vártam az Árpád-kilátót, mint a Megváltót. Itt is jártam már, tudtam, hogy innen nincs túl messze a cél. A kilátónál kissé erőre kaptam és a rövid holtpont után caplattam előre töretlenül. Persze az utolsó kereszteződében majdnem elmentünk, amikor megpillantottam a Törökvész utcatáblát. Újra ismerős terep, a kisbolt előtt több mint 8 óra elteltével továbbra is ott hédereztek ugyanazok a helyi alkeszek. Végigmentünk az utcán, majd boldogan beértünk a célba.

Megkaptuk az oklevelet, kitűzőt, majd azt éreztem, hogy kimegy az erő a lábamból. Nyújtottam kicsit, bementem a pékségbe kóláért. NEM VOLT! Szerencsére Sprite volt, de ezen kívül semmi cukros üdítő. Na, bakker, megmurdelek itt mindjárt! Valószínűleg addig tartott még az adrenalin, de utána hiába ittam gyorsan, még nem sikerült annyit pótolni, amennyit kellett volna, így leesett a vércukorszintem. Szóltam a szervezőknek, majd le kellett feküdnöm kicsit. Kaptam tőlük egy vitaminos italt, amit ezúton is nagyon köszönök! Sajnos nem tudtam már beszélgetni a célban, de elbúcsúztunk a túratársammal, mondtam, hogy pihenek egy kicsit a légkondis kocsiban. Átöltöztem, levettem a cipőt és egy negyed óráig fújattam magam a kocsiban. Közben folyamatosan ittam a Sprite-ot. Hamarosan jobban lettem, majd visszamentem szólni, hogy minden rendben. Beszélgettem a szervezőkkel kicsit, kiderült, hogy harmincvalahány szalagot tettek ki tegnap, ami mára eltűnt. Ezután vettem kiflit és elindultam haza.

Végül 38 km helyett több mint 43 kilométert teljesítettem kb. 1200 méter szinttel 8:49 óra alatt. Nagyon jó kis kalandos túra volt! Rájöttem ismét, hogy a terepfutó versenyeken el vagyunk kényeztetve a kijelölt úttal és a kiemelt ellátással, de ott éppen az a lényeg, hogy a saját teljesítményedre tudj koncentrálni. Viszont kellett már a sok kényelmes futás után egy kis eltévedős kaland is!

A vízhólyagok picik, nem vészesek, az öregasszonyra aszalódott lábam gyorsan helyre állt. A vérpókszúnyog csípésem javul, a világ összes kalciumát megittam, bekentem pipamocsokkal és szedtem rá farkasalmát. :D Mostantól a hosszabb távokra bekenem a lábfejem vazelinnel, soha többet nem indulok el izo nélkül és megeszem a gélt is, plusz az utamba eső összes szilvát, szedret és mindenféle ehető gyümölcsöt. Ja és veszek Fantát is! Kiváncsiságból megmértem magam, másfél kilót fogytam a túra alatt, nem győzök enni azóta is! ;) Szerettem ezt a túrát! :D

Kincseim