Kékes 2x

Nagyon vártam a Kékes 2x túrát, nagy izgalommal készülődtem. Habár már megmásztam a Kékest 3x két éve augusztusban, most inkább két körre neveztem. Mivel frissítés nélküli, önellátó túra, így szuperül megterveztem a frissítést, előző este minden előkészítettem. 

Kékestetőn parkoltam le a bedobozolt, felszeletelt finomságokkal, kólával, vízzel, és bekevert palacsintatésztával a csomagtartóban. Két kulcsot vittünk, hogy mindenki a saját tempójában haladva frissíthessen.

Lekocogtunk Mátraházára a rajtba, útközben szereztem kincset is, a múlt heti versenyről egy fára csavarodott szalagot mentettem meg. Regisztráltunk, megkaptuk az itinert, elköszöntünk és elindultunk a Hatökörura irányába.

Ezerszer jártam már erre, figyelve a kövekre és a kiálló gyökerekre, gallyakra egyenletesen kocogtam lefelé. Teljesen chill üzemmódba álltam át, megszűnt a tér és az idő. Kezemben a váltóbottá hajtogatott térképpel suhantam lefelé. Lemásztam a patakvölgybe, átugráltam a köveken és siettem tovább fel. A Vörösmarty turistaház felé váltakozva kocogtam és meneteltem. Lelaluzva haladtam előre, megszűnt körülöttem a világ. Egybeolvadtam a tájjal, és élveztem az előtűnő nap sugarát.

Nyoma sem volt már a reggeli csontig ható hidegnek, a fülembe süvöltő szélnek, csend volt és nyugalom. Hallani lehetett a lépésem zaját, a színes levelek mocorgását. A turistaház közelsége ébresztett az álmomból. Többekkel találkoztam itt, szépen kivártam a sort az OKT bélyegzőre és kocogtam tovább. 

Ekkor tudatosult bennem, hogy az első kör Sombokor felé megy. Szeretem. Felsejlett utolsó emlékem nyár elejéről, amikor testvéremmel párban kaptattunk itt felfelé. Amit akkor elvett a hegy, most visszaadta. Könnyedén meneteltem felfelé, örültem a fák között átszűrődő napsugárnak, ahogyan csillogós aranytengerré változtatta az úton heverő elsárgult levélrengeteget.

Felírtam a Rákóczi túra kódját Somnyeregnél, majd gyökérről gyökérbe kapaszkodva felmásztam az első falon. A túrázók kis hangyák módjára, némán meneteltek felfelé. Egy-két halk szuszogás törte meg a csendet, mindenki fejet hajtva a hegynek kőről kőre mászott. 

Aranyösvényen jutottam fel Kékestetőig, ahol a torony előtt még egy szalagot találtam. Ugrándoztam érte vagy 2 percet, de csak nem tudtam elérni, így egy túratárs, aki megmosolyogta a mutatványt, a botjával felnyúlt érte nekem. Szép, napsütéses időben értem fel, készítettem magamról egy fotót, aztán szaladtam le a kocsihoz frissíteni. 

Kissé megkavarodott, eltévedt futó jött le utánam, kérdezett, majd tovább ment. Bekapkodtam ezt-azt gyorsan, ittam kólát, és indultam pecsételni a szanatóriumhoz a második kör előtt. 

Addigra berendezték az ellenőrzőpontot. Láttam, hogy büfékocsi van mellette. Kicsit elszomorodtam, mert ennek a túrának éppen az adja az egyik varázsát, hogyan tudod megoldani a frissítést magadnak ekkora terhelés mellett. Van, aki a hátizsákban cipeli az elemózsiát, más beszalad az önkiszolgálóba egy levesre, vagy a közbeeső kocsmákban iszik egy kólát, esetleg ahogyan mi, Kékesen a kocsiban rendezi be a frissítőpontját. 

Hamar elengedtem, aztán élveztem a piroson lefelé kocogást, a napsütést, az avartaposást. Eszembe jutott sok kaland, élmény, átéltem újra a boldog pillanatokat, ahogyan egyedül futottam az aranyút közepén. 

Kis-kő felé többekkel találkoztam az oda-vissza úton. Kis-kőnél elszöszmötöltem vagy 5 percet, többedmagammal kerestem a Kiss Péter emléktáblát, de sajnos nem volt sehol. Végül elengedtem a dolgot, felírtam az egyik tábla évszámát, majd indultam vissza a zöld háromszögön. Innen kicsit figyelősebb lett az út, kövessé vált a piros, óvatosan futottam, meneteltem itt-ott. Az óvatosság ellenére egy helyen mégis rosszul léptem és kicsit megbicsaklott a bokám a köves talajon. Szerencsére nem lett komoly baj, de még jobban figyeltem ezután. Vártam a cuppogós sarat a bokrok között, ahogy mindig, de egy deka sár sem volt sajnos. Szegény létra keresztbefeküdve az ösvényen még megvan, de már alig van egy-két foka.

A Csepegő-forrás előtt átkeltem a patakon, felírtam a kódot, kivártam a sort a forrásnál, majd én is csepegtettem egy kis vizet a kulacsomba. Most nem volt olyan finom a forrásvíz. Innen már nem futottam, csak meneteltem felfelé a zöldön.

Eleinte egész jól éreztem magam, könnyen vettem az emelkedőt, aztán kezdett komorodni az idő, az emelkedő pedig még mindig tartott. Nem először megyek fel itt, de minden alkalommal tud újat mutatni. Ez az öt és fél kilométeres lassú halál. Óráknak tűnnek a percek, kilométereknek a méterek. Vidám caplatásból komor, lassú meneteléssé válik. Száz méterenként néztem az órát és nem haladt a kilométer számláló. Ha felpillantottam belső magányomból, minden alkalommal óriás magasan járó apró embereket láttam, akik leszegett fejjel, némán másznak felfelé. Reményt adott egy-egy két méter széles erdei út, mely keresztbe vágta a felfelé tartó ösvényt és kilométerhosszú egyenes szakasznak hatott a tájban. 

Az utolsó két és fél kilométer csigalassú vánszorgásnak tűnt. Az is volt. Sietni nem is akartam, de nem is bírtam volna. Végig mondogattam magamban, már csak kettő, már csak egy, már csak ötszáz... Az utolsó párszáz métert egy túratársnővel tettük meg, akit útba igazítottam a zöld/piros kereszteződésnél. Együtt láttuk, ahogyan egy pár átvág a szanatórium parkján keresztül. Értetlenül néztünk mindketten, majd kellemesen beszélgetve értünk be a szanatóriumhoz a célba. 

Megkaptam a jutalmamat, és indultam a kocsihoz. Laci már fél órája várt. Nyújtottam, frissítettem, felvettem a dzsekimet, aztán felmentem második Kékes fotót készíteni. Egész nap a hátizsákomban utaztattam a Boldogságcetlit, amit utána kiragasztottam fent. 

Ezután felmentünk a kilátóba, ott ittam egy forró csokit, majd elindultunk palacsintasütéshez helyet keresni. Eredetileg, míg Lacit várom a harmadik körről, akkor készítettem volna el, de nem ment tovább, így együtt sütöttük meg a palacsintát az esőbeállóban. :)

A távot fentről mértük, így a rajtba való lejutással együtt 22,5 km-t 1140 m+ szinttel tettem meg 4:25 óra alatt. Éppen megúsztuk az esőt, még a napocska is sütött ránk. Nagyon jól éreztem magam, kikapcsolódás és felüdülés volt ez a túra. Megbeszéltük, hogy máskor is rendezünk be frissítőt az autóban. :)