Kiss Péter Emléktúra 20

Nem szeretek órára kelni, általában fel is ébredek magamtól, kivéve, ha nagyon korán kell indulni valahová, az pedig ritka. Most is úgy voltam vele, hogy valamikor felébredek, megiszom a kávémat, szépen, komótosan megreggelizek, összepakolászok, csak azután indulok. Nem tartottam attól, hogy gond lenne a szintidővel, még úgy sem, hogy nagy a hó. Kedvenc benzinkutasomat a szívbaj kerülgette, amikor tankolás közben megbeszéltük, hogy éppen hova megyek a hétvégén. Ismernek már, de nem akarta elhinni, hogy tavaly sokkal hidegebb volt és nincs a Mátrában 80 centi hó, úgyhogy még jövök tankolni párszor.

Múlt héten szintén a Mátrában a kalandoztam, így nem ért meglepetésként a sok hó. Akkor 50 centi friss hóban caplattam fel Kékestetőre, finom volt. A Kiss Péter Emléktúrán a 20 km-es távra neveztem, de vacilláltam a héten, hogy mégis a hosszabb távon kellene menni, mivel tavaly is a 37 km-en indultam, viszont volt egy csomó dolgom, így maradt a rövid kalandozás.

Vidáman énekelgetve, napsütésben érkeztem meg Sástóra. A parkolóban találkoztam Zsoltival, váltottunk pár szót, amíg készülődtünk. A 37-esen futott, kíváncsi vagyok és egy kicsit irigy, hogy ott milyen kalandok lehettek. :D

Verőfényes napsütésben indultam el a rajtidő vége felé. Készítettem egy szelfit a lépcső tetején, amin rajtam kívül nem sok minden látszik és nem is a lépcső felé vagyok fordulva, úgyhogy ismét "csodálatosat" alkottam. :D Kissé csúsztak a lépcsőfokok, gondolkoztam, hogy visszamegyek a nejlonszatyorért a kocsihoz és azon megyek le, mert hatékonyabb lett volna. Itt-ott megkapaszkodva lecaplattam és vidáman kocogtam lefelé Mátrafüredre. Sitty-sutty megérkeztem, pecsételtek, beírtak és suhantam is tovább.

Most a háromszögön mentem fel Kékesre. Kényelmesen, ráérősen sétáltam felfelé, lubickolva a komfortzónám kellős közepén. A múlt heti friss hó után sztrádának tűnt a szakasz, különösen, hogy előttem kijárták, így a nyomon haladva lépdeltem felfelé. Ha ügyesen megtaláltad a ritmust és a megfelelő távolságra lévő lábnyomokat követted, jól lehetett haladni. Sok túrázóval találkoztam hegymenetben, kerülgettem őket. Az elnézést kérés minden formáját bevetettem, és tudok már jobbról, balról, egy lábon szökdelve kerülni a térdig érő hóban, botok alatt, felett, között átkúszva, oldalazva szemből és háttal és még nyuszi ugrásban is. Viszonylag könnyedén vettem a felfelé menetet, meg is dicsértem magam, habár nem rohantam túlzottan. :)

Kékestető alatt a meredek szakaszon pont úgy volt kijárva a hó, mintha lépcső lenne. Azt képzeltem, hogy mozgólépcsőn haladok felfelé és csak úgy suhantak el mellettem az öles fák. A szikrázó napsütésben csillogott a hó, mintha apró gyémántok járnának körtáncot a tetején. Csodálatos világoskék színben pompázott az égbolt, ami megsokszorozta az élményt, ahogy figyeltem a napfény játékát a vastag hótakarón. Érintetlen pihedunna fedte a tájat, ahol vékony csíkon hangyaként meneteltek felfelé kacskaringózva az emberek. Egy-egy hangos szó törte csak meg a csendet, de gyorsan elcsendesített mindenkit a hegy. Fejben írtam és örültem a téli szépségnek, amit ismét adott a hegy.

Kékestetőn síparadicsomi hangulat fogadott. Rengeteg autó, síelő családok, vidám zene mindenfelől. A csendes elmélyülésből egy pillanat alatt buli hangulatra váltottam, amit megkoronáztam a sí kölcsönző előtt egy rögtönzött tánccal. A síházba szinte vakon léptem be a pecsétért, a kinti erős fény után kellett néhány másodperc, mire megszoktam a benti félhomályt. Itt nem szeretek sok időt tölteni, mivel kicsi a hely, sokan vannak, és túl nagy a meleg. Kicsit várnom kellett, mert az előttem érkező pár átjött rövid távra, azt írták át a papírokon.

Nem ettem semmit a ponton, a diéta miatt saját kajával megyek. Kint kértem, hogy fotózzanak le, mert ha nincs kép, akkor ott sem jártam, aztán átverekedtem magam a szánkózókon, megeszegettem az anyaféle birsalmasajtot, és már kocogtam is lefelé egy keveset. A piroson egy lábnyomnyi ösvényen haladtak az emberek a hóban. Sokan mentek előttem, így nem futottam, de mégis utolértem őket. Ismét kezdtem a felfelé már jól bevált elnézést kéréseket, és a hóban kerülési technikák tökéletesítését. Egy-két esetben szóltam jó hangosan a botot nagyon össze-vissza tartóknak, hogy vigyázzanak, mert jövök, különben a jövő évi farsangon beöltözés nélkül lehettem volna Jumurdzsák. Egyszer csak észrevettem, hogy valaki caplat utánam. Hátrafordultam, hogy elengedjem, de nem akart menni. Rám ragadt. Magas 20 év körüli fiú jó ideig az én ritmusomban jött. Ha előztem, jött ő is, ha lassítottam, ő is visszább vett. Hallottam, hogy meg-megcsúszott, hátra is szóltam, hogy el ne ess, mert mindketten meghalunk. Aztán kb. 1 km után kezdett terhessé válni, hogy követ, így előre tessékeltem. Éppen elég magamnak kérni az utat... A Kis-kő előtt többször futottam magas térdemeléssel a hóban, mert egyszerűbb volt így kerülni. Azt nem mondom, hogy könnyebb, de sokszor ez volt a legjobb megoldás.

Kis-kőtől a "széles" dózerúton haladt tovább a túra. Volt vagy 22 és fél centi széles... :D Még itt is folytattam a kerülgetést, aztán egyre ritkult a tömeg és csökkent a hó mennyisége is. Belekocogtam többet, mert már kevésbé kellett figyelni a túratársakra és hintalépés helyett normálisan lehetett haladni. A Csepegő-forrás előtti szakaszon találkoztam még több emberrel, aztán suhantam lefelé. Elfogyott a hó és ezzel arányosan több lett a sár. A forrásnál csepegtettem a kulacsomba és másodjára is bekocogtam Mátrafüredre.

Tudtam, hogy innen már végig felfelé lesz. Tavaly nagyon megsínylettem a végét, óráknak tűntek az utolsó kilométerek. A pont után megettem még egy adag birsalmasajtot és caplattam előre lelkesen. (Valójában nagyon kellett pisilni, azért siettem annyira... :D) Sokkal rövidebbnek és kevésbé meredeknek tűnt a vége, mint tavaly. Nem cécóztam, konkrétan a vízben közlekedtem, mert könnyebb volt úgy menni, mint a szélén egyensúlyozva. Azonban ez a taktika nem bizonyult végig jó ötletnek. A lépcső előtt nem sokkal hatalmas dagonya terült el előttem, amiről teljes mértékben meg voltam győződve, hogy simán át lehet rajta menni (tél - hideg - mínusz - sár megfagy - dagonya kemény), aztán kiderült, hogy nem... Határozott lépéssel belemásztam a kellős közepébe és azzal a mozdulattal már süppedtem is lefelé. A mocsárban éreztem magam, minden túlzás nélkül mondom, hogy térdig süppedtem a cuppogós sárban. Átvillant az agyamon, hogy akár mezítláb is végigmegyek innen, ha bent ragad a cipőm. Egy halk basszus elhagyta a számat, majd szó szerint kiugrottam a sár fogsásából. Ezt is megmondom a suliban tesi órán, hogy azért kell annyit szökdelni meg ugrálni, hogyha térdig süppedsz a sárban, ki tudj belőle ugrani. Ezután a bokor szélén egyensúlyozva törpejárásban jutottam el a lépcső aljáig.

Az a százvalahány havas, jeges lépcsőfok már semmi sem volt az eddigiekhez képest. Voltam ma már 50 centi hóban, aztán 50 centi sárban, szörvájvör vagyok, mit nekem lépcső. Viszonylag gyorsan felértem, pedig tavaly konkrétan fokonként imádkoztam a feljutásért. Jóérzéssel, vidáman és térdig sárosan értem be a célba. Kicsit sajnáltam, hogy mégsem mentem hosszabbat, de jó kis kaland volt így is és éppen elég a fejtisztításhoz.

Kiválasztottam egy kitűzőt, megkértem, hogy fotózzanak le, aztán a maradék birsalmasajtot eszegetve énekelve vezettem hazáig.

Végül 4:21 óra alatt caplattam be a 20 km-es távon 920 m+ szinttel. Eltaláltam a kajámat és jól halad az edzés, újra elkaptam a fonalat, visszaengedett a hegy. ;)