Kohász Kék 58

2015.08.30

Kis szervezést igényelt a Kohász-kék teljesítménytúra rajtjába való eljutás. Mivel lineáris túra, át kellett gondolnom, mivel menjek, hol hagyjam az autót. Érdekes, hogy Egerből nem tudtam volna 9 óráig eljutni Salgótarjánba tömegközlekedéssel, Arlóba pedig nem érkeztem volna be az utolsó egri buszig, így azt a megoldást választottam, hogy az autót Arlóban hagyom, onnan busszal elutazom Salgótarjánba, rajtolok 9 órakor és haza autóval megyek este.

A salgótarjáni buszon zötykölődve még izgalmakban is volt részem. Egy hölgy, aki ismerőse volt a sofőrnek ecsetelte neki, hogy éppen az első randijára készül Tarjánban, úgyhogy mire beértünk a városba jobban izgultam, hogy sikerüljön neki, mint ő. :) Nagy izgalmak közepette 10 perccel 9 óra előtt megérkeztem Salgótarjánba. A rajtban minden elő volt készítve, mosolyogva fogadtak, majd az utolsó percekben, 9 órakor elindultam. Többen rajtoltunk ekkor, így nem izgultam, hogy esetleg egyedül maradnék útközben.

Rögtön az elején észen kellett lenni, hiszen egyszer csak eltűnt a jel az utcán, utcatáblát sehol nem láttam. Odamentem egy zebránál ácsorgó nénihez és megkérdeztem, hogy melyik a Pécskő utca, kiderült, hogy pont ez az, így aztán hamar megtaláltam a jobbra forduló utcán a jelet. Az első szakaszon hárman baktattunk felfelé. Kicsit belekocogtam, olyannira, hogy jól el is kocogtam egy kereszteződésben rossz irányba, majd visszafordulva újra csatlakoztam a túratársakhoz az első ellenőrzőpontig. A Pécskő-nyereg után nekiiramodtam. A szó szoros értelmében. Gondoltam futok, amíg bírok. Egyrészt mert jó, másrészt meg kinek hiányzik, hogy megegyen a medve... Készültem azért medve és egyéb vadak ellen a szuper vadriasztós karkötőmmel. A múltkori medvés kalandom után készítettem. Így tehát, szépen csilingelve futottam, mindig hallották a túratársak, hogy jövök, a medvét meg jól összezavartam. :) Útközben találkoztam túratársakkal, megnyugodtam, hogy közel a segítség, ha medvetámadás áldozata lennék véletlenül. Jól haladtam, de tudtam, hogy elég szintes a táv, ezért elkezdtem osztani-szorozni, hogyan kell haladnom, hogy sötétedés előtt beérjek. Egyrészt nem volt nálam fejlámpa, másrészt tuti biztos berosálok egyedül az erdőben, a sötétben. Kicsit spórolva az erőmmel olykor belesétáltam, énekelgettem közben. Mivel már a szarvasok kánonban éneklik a Pál, Kata, Pétert, így gondoltam előrukkolok nekik valami újjal. A száraz tónak nedves partján és az Auf der Eisenbahn volt porondon. :)

Csilingelős-vadriasztós karkötőm (és a nagy szopogósom) :)

Hosszú szakaszon nem találkoztam senkivel. Ahol sűrűsödött az erdő futottam, mint akinek kötelező, ahol biztonságosabbnak ítéltem meg, kocogtam. Látszik a mérésemen a "félős szakaszom", ott átlagban 10 km/h sebességgel futottam 3 km-en át... A Zagyva-patak után volt egy meredekebb, kapaszkodós szakasz, de ezt leszámítva jól lehetett haladni. Hamarosan kiértem az erdőből, kicsit megnyugodva megálltam egy vigyorgós, futós szelfire, amikor megláttam a civilizációt. Beérve Bárnára szépen köszöngettem, ahogy illik, egy néni utánam szólt, hogy nagyon lemaradtam a többiektől (szerintem az összes falusi néni olyankor tereget, amikor TT van). Déjá vu élményem volt, mivel a múltkori túrán pont ugyanezt éltem át. Mondtam ennek a néninek is, hogy nem maradtam le, mert nem egyszerre indultunk, én a végén indultam, de jól haladok. Csókolom. Az ellenőrzőpontig a faluban kacskaringózva jutottam el, majd megérkeztem a Bárna ellenőrzőpontra a forráshoz. Megkaptam a pecsétemet, feltöltöttem a kulacsaimat, beragasztottam a csajos futóversenyen szerzett, kiújulni látszó vízhólyagomat és elindultam.

Futós szelfi 12 km után

(úgy nézek ki rajta, mint Kuka törpe egy bányában lehúzott 12 órás műszak után, de ilyen is kell...) :)

11 óra volt, egyre melegebb és sejtettem, hogy pont most fog következni a nyílt szakasz. Kiváló érzékem van ugyanis kifogni délben, 35 fokban a több kilométeren át tartó nyílt területeket. Tudtam, hogy Istenmezejéig (ahol egyébként a medve család lakik...) 13 km következik a semmi közepén, vízvételi lehetőség nélkül, melegben, úgyhogy igyekeztem spórolni az erőmmel és nem szétcsúszni fejben. Az elején a kisebb emelkedő után kocogtam, amíg beértem két túratársnőt. Előttük haladva, de nem túl eltávolodva tőlük kocogtam tovább. Egy hármas kereszteződésben egyszer csak nagy porfelhőt húzva maga után közeledett egy száguldó, kábé százhúsz éves wartburg. Satufékkel megállt mellettem és mielőtt felocsúdhattam volna, a néni kiszállt az anyósülésről és megkérdezte, hogy jön e valaki szembe, mondtam, nem tudom, mert arra tartok éppen. Vadöf..? Ez most mi volt? Papa mondta mamának, hogy: Marikám, olyan meleg van, menjünk már ralizni az erdőbe? Vagy mi? :) Mosolyogtam rajtuk egyet és elindultam. A történteken agyaltam, jelet nem láttam, meginogtam, hogy talán rossz irányba fordultam, így visszaindultam az utolsó jelig, amire emlékeztem. Közben utolért a két túratársnő, megnyugtattak, hogy jó felé indultam. Találkoztunk még egyszer a ralizó nyugdíjasokkal, integettem nekik. :) Igyekeztem nem eltávolodni nagyon a túratársaktól, mert eléggé nyomott a meleg. Jól is tettem, ugyanis simán lefutottam egy völgybe (biztosan menekültem a meleg elől), de szerencsére utánam szóltak, hogy amarra kell menni. Nem sokkal ezután korábbi gyanúm beigazolódott, délben elértem a 3 km-es nyílt szakaszt. A látvány gyönyörű volt, a szederbokrokkal szegélyezett úton haladva megcsodálhattuk a Mátrát. Itt már a lányok tempóját felvéve haladtam, olykor kicsit előttük, máskor kicsit utánuk. Falatoztunk a szederből, már amit a korán induló túratársak hagytak nekünk. :) Megkértem a túratársakat, hogy készítsenek rólam egy képet.

Szederbokrok tövében

Nemsokára újra erdőbe érkeztünk. Kis ideig még a túratársakkal haladtam, majd amikor már kb. 1,5 km volt hátra az istenmezejei ellenőrzőpontig, nekiiramodtam. Lejtős szakasz következett, jó tempóban haladtam, de fáztam. Tényleg. A sáros, dagonyás úton hamarosan benőtt szakaszhoz érkeztem. Egyrészt paráztam, hogy most meg a vaddisznók fognak szétmarcangolni, nem a medve, másrészt meg ki se látszottam a gazból. Csípett már téged hónaljban a csalán? Akkor képzelheted, hogy milyen érzés a Törpilláknak az égig érő fűben menni. :) Semmit nem láttam a gazban, csak meneteltem előre. Nem figyeltem én se jelet, se semmit, csak egy gondolatom volt, kimenni minél hamarabb a dzsindzsából. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor újra megpillantottam a civilizációt. Ismét fejbe vágott a meleg. Eléggé ki tudja venni az ember erejét, ha 3 kilométerenként váltakozik a hőség a hideggel. Folyik rólad a víz, aztán pedig majd megfagysz. Szerintem kb. 10 fok különbség lehetett. A túratársnőkkel együtt baktattunk Istenmezeje utcáin a kocsmáig. Itt több túrázó gyűlt össze. Nem szoktam megállni, de most úgy éreztem, hogy pihennem kell egy kicsit. Kértem egy barackos ice tea-t, leültem míg megittam. Töltöttem a kulacsaimba vizet, akartam csokit venni, mert a protein szeletemet már megettem, de nem lehetett kapni, a bolt pedig már zárva volt. Kb. 20 perc pihenő után elköszönve a túratársnőktől elindultam. Csatlakoztam Bubuhoz, akivel elsétáltunk az ellenőrzőpontig. Megkaptuk a pecsétet és egy müzli szeletet. Micsoda szerencse, pont erre vágytam éppen! :) 2 óra volt már és nagyon meleg. Amíg megettem a müzlit, sétáltam egy kicsit Bubuval. Beszélgettünk egy keveset, majd újabb emelkedő szakasz következett, ahol én elköszöntem és csilingelve nekiiramodtam.

Istenmezején az ellenőrzőponton (fotó: Hevér Gábor)

Kis mászás után ismét jól lehetett haladni. Megint átéltem, hogy a tikkasztó meleget felváltotta a didergős hűvös. Futottam, de majd megfagytam a Gemeruta-völgyben. Megálltam azért egy fényképre, de olyan elmosódott lett, hogy nem volt értelme megszakítani az utamat. Hamarosan kiértem az erdőből és megláttam egy vadetetőt. Micsoda szerencse, most meg már a szarvasok fognak agyon taposni... Megesz a medve, felöklel a vaddisznó, mi jön még? :D Csilingelve elszaladtam mellette, majd rátértem az aszfaltútra. Kb. 2 km hosszan meneteltem és futottam felváltva. Olyan éhes voltam már, hogy csillagokat láttam. Nem mertem megenni a gélemet, azt a végére tartogattam. Délután 4 óra körül elértem a Szalajka erdészházat, a következő ellenőrzőpontot. Nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy itt ellátást is kapunk. A pontőrök nagyon kedvesen kínáltak minden földi jóval, volt zsíros kenyér, májkrémes kenyér, margarinos kenyér, lekváros kenyér, paradicsom, uborka, szörp, víz, cukor, só, minden, mi jó... :) Igazi terülj, terülj asztalkámmal, jó hangulatban, vidáman telt az a 10-15 perces eszem-iszom. Többen összefutottunk itt is a túratársakkal. Beértük és üdvözöltük egymást. Megköszönve a pontőrök kedvességét tovább indultam. A közeli forrásnál még feltöltöttem a kulacsaimat.

Eszem-iszom a Szalajka ellenőrzőponton (fotó: Nagy Kriszta)

Rövid bemelegítő séta után újra futni kezdtem. Annyira jól esett az ennivaló és úgy feltöltött, hogy újra erőre kaptam. Emelkedős szakasz következett a Vaskapu-nyeregig. Ahol bírtam futottam, ahol nem, ott meneteltem. És megint fáztam a hűvös erdőben. Hamarosan lejtős szakaszhoz érkeztem, amelyen leereszkedve a Vállós-tanyához jutottam. Itt megláttam az OKT bélyegzőt, és egy kicsit megzavart az itiner. Azt olvastam, hogy 5. EP, kerestem a helyét a pecsétnek, majd rájöttem, hogy FEP van beleírva és a forrásra utaltak, mint frissítő pontra... Ismét ügyes voltam. :) Még volt vizem, így tovább haladtam, majd hamarosan egy jó, kis emelkedős szakaszhoz érkeztem. Az Ökör-hegy (542 m) a Heves-Borsodi dombság legmagasabb pontja. Mit ne mondjak, tényleg magas?! Valahogy megint melegben kellett mászni. Szerencsére nem nyílt szakaszon vezetett a kaptató, de érezhető volt a Nap ereje. Nem tudtam egy szuszra felmenni, egyszer-kétszer beleálltam a menetelésbe. Folyamatosan ittam közben és áldottam, aki pont ez elé tette az ellátást biztosító ellenőrzőpontot, hiszen éhesen biztosan megőrültem volna, mire felérek. Cseles ez az Ökör-hegy is! Mire azt hinnéd felértél - mert ugye látszik a fény az alagút végén -, kiderül, hogy csak egy kanyar következik... Útközben utolértem ismerős túratársakat, köszöntöttük egymást, majd nem sokkal később megérkeztem az ellenőrzőpontra. Itt is kedvesen fogadtak, sikert arattam a csilingelős-medveűzős karkötőmmel, majd tovább folytattam az utamat.

Ez volt az utolsó emelkedős szakasz a távon, már csak lefelé vagy szinttartó úton kellett haladnom Arlóig. Na igen, de még volt hátra 13 km és már este 6 óra volt. Mint korábban írtam, mindenképpen be akartam érni sötétedés előtt. Lefutottam a Remete-forrásig, itt töltöttem vizet, illetve segítettem tölteni kedves, idősebb túratársaknak, majd tovább iramodtam. Nem mondom, hogy topon voltam, de addig egész jól bírtam a strapát, majd következett a végestelen végig tartó aszfaltút... Kitartottam, már ami a futást illeti, de eléggé fájt a jobb lábszáram. Szidtam magam, amiért az utolsó pillanatban mégsem vettem fel a kompressziós száramat. Kb. 5 km-en keresztül úgy haladtam, hogy futottam egyet, sétáltam egyet és mondogattam magamban, hogy már csak 9, 8 stb. km van hátra. Megettem a zselémet és vártam a csodát. Útközben hol leelőztem, hol lehagyott egy túratárs. Olyan gyors gyalogos tempója volt, hogy csak futva tudtam utolérni. Amikor már kezdett egyre jobban szürkülni, kb. 3 km-el a vége előtt úgy döntöttem, hogy felveszem a tempóját. A településre beérve vicces látványt nyújthattunk, hiszen ő sétált (ment vadul...), én meg kocogtam, ugyanis csak így tudtam tartani vele a lépést. Alig vártam, hogy végre a tóhoz érjünk. Szerencsére reggel első körben odáig mentem autóval, így tudtam, hogy hol a cél. Boldogan és még világosban érkeztem meg 19 óra 50 perckor az Arlói-tóhoz.

Amit a célban kaptunk, az leírhatatlan. Köszöntöttek, gratuláltak, körül ugráltak, leültettek, kiszolgáltak, érdeklődtek... Finom gulyást kaptunk, amit felszolgáltak nekünk, a beérkezőkhöz rögtön ugrottak, hogy mindennel el legyenek látva. Nagyon jó érzés volt! Mindenkihez volt egy kedves szavuk, érdeklődő kérdésük. Felajánlották, hogy levisznek autóval a kocsimhoz (kb. 1,5 km-re a bekötő út elején parkoltam), amit ezúton is nagyon-nagyon köszönök. Fájt a jobb lábszáram. Annyira, hogy félbeszakítva az evést kicsit le kellett feküdnöm feltett lábbal. Bekentem, kicsit helyre ráztam, majd regenerálódtam. Kb. háromnegyed óra múlva megérkeztek a reggeli túratársaim, köszöntöttük egymást, beszélgettünk, majd nemsokára ki-ki indult tovább, vagy haza.

Hatalmas élmény volt ez a teljesítménytúra. A csilingelős karkötőm sikert aratott, nekem pedig biztonságérzetet adott. Afféle placebo, elhiszed, hogy elriasztja a vadakat és úgy lesz. Kemény terep volt, váltakozott a hőség és a didergős hideg, nagy emelkedők, meredek lejtők tarkították, máshol idegőrlő hosszúságú aszfaltút nehezítette. Jól éreztem magam, jó volt! Mivel sajnos 5 évente rendezik meg, így csak akkor lesz lehetőségem szervezett keretek között újra megélni, remélem, már a teljes távot végigjárva.

10 óra 50 perc alatt 5,35 km/h átlagsebességgel teljesítettem az 58 km-es távot 1967 méter szintkülönbséggel. Csilingelő szupertörpilla vagyok! :)