Kőről Kőre a Bükkben

Fagyos volt a kocsi ablaka reggel 7 órakor, amikor beültem. Na, mondom, megfagyok majd Bánkúton térdnadrágban, de már vissza nem megyek átöltözni. Mire felértem, szépen sütött a nap és kellemes idő volt. Sokan voltak, szinte mindenhol parkoltak, ahol lehetett. Tesómmal ott találkoztunk, aztán együtt indultunk útnak a 25 kilométeres távon.

Azzal kezdődött, hogy Tesómnak fájt a torka, nekem meg a fejem, nem találta a gps jelet az órám, plusz végighallgattunk egy tök értelmetlen veszekedést két túratárs között a síház előtt. Konkrétan mi álltunk középen - éppen az órámat bűvöltem -, a két fél pedig a mi fejünk felett veszekedett egyik és másik irányból valami rettenetesen abszurd dolgon. Fél perc alatt elengedtük, és inkább útnak indultunk Három-kő felé.

Aranyszalma

Az útvonal nagyon egyszerű volt, az első tizenkét kilométeren kék. Szép napsütéses időben, beszélgetve kocogtunk Három-kő felé. Ahogy az idő kitisztult, a fejfájásom is elmúlt. A Zsidó-réten át vezetett az utunk, szeretem ezt a szakaszt, mert nagyon szép, minden évszakban megvan a maga varázsa. Most kezd zöldülni, még nem teljes pompájában tündököl, inkább olyan aranyszalma takaró borítja a tájat. Megálltunk egy fotóra mi is, ahogy sokan mások. A rétről kiérve meglepődtünk, hogy a kerékpárút felől jöttek velünk egy időben rég elmellőzött túratársak. Arra rövidebb, de közel sem olyan szép. Szabadkoztak is, hogy nem direkt rövidítettek, csak arra ment a track és nem ismerősek erre. A Három-kő felé vezető zöld háromszög elágazást páran benézték. Van ott egy jelzőtábla, rajta három kő, a kékről itt kell letérni a zöld háromszög felé. Utoljára tök sötétben voltam fent. Felsejlett, ahogy Verával, Csabával és más túratársakkal vonatozva, nagyokat pislogva baktatunk az éjszakában a 70-80. kilométer környékén. Most verőfényes napsütés és csodálatos kilátás fogadott odafent. Berajzoltuk a kódot, elfeleztünk egy csokit és kocogtunk tovább Tar-kő felé.

Három-kő

Tar-kő nem volt ellenőrzőpont, de kötelező kimenni. Mármint nekem. Az úgy szabályos. Nem igazi szabály, csak én szeretem nagyon és amikor ott járok, mindig kell egy fotó, van már van ötven... :) Szerintem mindenki felkanyarodott a kék háromszögre csodálni a kilátást és úgy folytatta útját Cserepes-kő felé.

:)

Hamarosan elértük a Vörös-kő-bércet, innen csodálatos kilátás nyílik. Minden alkalommal megcsodálom ezt is. Sokan ültek, álltak, fényképezkedtek a keskeny ösvény szelte gerincen. Legtöbbször, ha erre járok, hallgatom a csendet és figyelem a végtelent. Olyan érzés, mintha a semmi szélén állnál a keskeny ösvényen és egyensúlyoznál akár egy kötéltáncos, aztán megnövök óriásira és ickázva ugrálok a kis zöld puklikon oda és vissza...

Zöld puklik

A csodálatos kilátás bezárult és újabb kalandok közepette folytattuk utunkat. Úgy elkapott minket a flow, hogy majdnem beszaladtunk az Őserdőbe... Testvérem ment elől, én utána, és szerencsére még a kidőlt kerítés előtt észrevettem, hogy nem kanyarodtunk fel. Aztán gyorsan visszatértünk a helyes útra és az örömfutást hamarosan kaptatás váltotta fel a Cserepes-kői-barlanghoz vezető meredek ösvényen. Ezt a szakaszt is nagyon szeretem. Tulajdonképpen az egész Bükköt szeretem. A felfelé kanyargó ösvény alig látható a köveken keresztül. Aztán megint csak figyelni kell, nehogy elmenjünk a barlangszállás mellett. Nyáron majd kipróbálom már az itt alvást is. :) Nyomtunk egy pecsétet az OKT bélyegzővel és a Kéktúra útvonalától elköszönve rátértünk a zöld négyzetre. Megindultunk felfelé, majd néhány tíz méter után úgy döntöttük elengedjük a futást.

Mintha ólomból lettek volna a lábaim, ahogyan mentünk fel a Nagy-Kopasz irányába. Alig találkoztunk útközben valakivel. Megittam egy magnéziumot, ez némileg segített az ólomlábaimon. Istállós-kő is a kedvencem, főleg a Szilvás felőli meredek mászás miatt, de azok számára, akik először mennek fel, jó nagy csalódás. Emlékszem, amikor először küzdöttem fel magam, kábé az életemért imádkoztam félúttól, majd felértem és fogadott a nagy semmi... Erről az oldalról legalább nem akkora szívás, mint az Ősemberbarlang felől. Felmentünk, berajzoltuk a kódot és futás tovább. Kezdett borulni az idő, igaza lesz a végén az időjárás jelentésnek, hogy eső lesz...

A sárga háromszögön újra örömfutottunk. Se lát, se hall üzemmódban mentünk előre, élvezve, ahogy halad az út a talpunk alatt. Tesóm mondta, hogy szívás lesz a sárga a Gerennavár felé. Nem emlékszem, hogy jártam volna arra, ha igen, olyan kicsi lehettem, hogy nem maradt meg. Ők télen voltak erre, így friss élmény volt a szenvedés. Lefelé roppant élveztük, de hamarosan jött a sárga libbancs. A libbancs szerintem a legszívatósabb jelzés (L - várrom jelzés, amit mi libának (libbancsnak) hívunk), mert tuti biztos, hogy nagyon meredek. Építhették volna ezeket várakat kicsit lentebb is...

Felküzdöttük magunkat a várromhoz. És semmi. Mondtam, hogy körülbelül mit kell keresni, de a környék összes fáját végigjártuk már és semelyiken sem volt semmi. Jött a másik irányból egy túratárs, aki szintén a kódot kereste. Aztán együtt nem találtuk. Elindultunk a másik irányba, majd jött egy újabb túratárs, aki a kódot kereste. Most már négyen nem találtuk. A kilátóhelyen kirándulók voltak, akik szerencsére tudtak segíteni, hogy merre keressük a jelzést. Végre megtaláltuk a negyedik ösvényen haladva egy fán. Nem baj, legalább láttuk a várromot is meg a kilátást is. Igaz, tíz percet keringtünk a kis ösvényeken körbe. :)

Gerennavár

Elindultunk visszafelé a sárgán, merthogy a szuper lejtőn, amin elértük a libbancs jelzést, vissza is kellett menni a Holló-kői elágazásig. Rengeteg túratárssal találkoztunk szembe, ezért mérsékelten szenvedve caplattunk felfelé. Eszembe jutott egy-két Imre b...meg, de valójában jól esett egy kis szenvedés.

Az utolsó 5 kilométer nagy részében gyalogoltunk. Tesómnak nem esett jól a köves úton futni, én meg úgyis túrázós üzemmódban voltam. Csurgóig alig találkoztunk emberekkel. Ott is csak néhány kirándulóval, már-már azt hittem rossz helyen járunk. Láttuk a kilátót, baktattunk tovább a sárgán Bánkútra, hogy onnan felmehessünk. Mert az úgy szabályos. A Petőfi kilátóhoz mentem már fel sokszor, most valahogy egyáltalán nem tűnt meredeknek. Meglepődtünk, hogy többen másik oldalról jöttek fel, mint mi. Berajzoltuk a jelet, aztán indultunk is le rögtön. Eléggé hűvös volt már, lógott az eső lába, de szerencsére megúsztuk. Tesómnak már eléggé fájt a térde, ezért a végét lesétáltuk. Megkaptuk a jutalmunkat, majd elmentünk ebédelni.

Az órámat kikapcsoltam, így nem rögzített semmit, Tesóm telefonja pedig több kilométert mért. Végül 4:57 óra alatt tettük meg a 25 kilométeres távot 973 méter szintkülönbséggel. Jó kis kirándulós, kocogós, fényképezős túra volt! :)