Körös 50

2015.06.07

Már az indulás sem volt egyszerű a Körös 50 teljesítménytúrára. Előregisztráltam, lefoglaltam a szállást a rajt szomszédságában és jeleztem, hogy nem tudom mikor érkezem pénteken, mivel Szlovákiából jövök haza aznap. 5 nap túrázás után az Alacsony-Tátrában délután 4 órára érkeztem meg Egerbe. Előre tervezgettem, hogyan pakolok egyik bőröndből a másikba, útközben veszek enni és sitty-sutty indulok Mezőberénybe. A 4 órás buszon zötykölődés közben azonban rájöttem, hogy konkrétan nincs tiszta túrázós ruhám, a hiperszuper terepfutó cipőm enyhén szólva retkes, úgyhogy borult a másodpercre kiszámolt tervem. Muszáj voltam egy adag ruhát kimosni, és a cipőmet kisúrolni, mert a Tátra minden piszka rajta és benne volt... Már délután 6 óra elmúlt, mire elindultam, de még be kellett ugranom a boltba, ha nem akarok éhen halni. Az újonnan beszerzett sportszoknyám még nem volt nálam, ezért biztos, ami biztos beruháztam a boltban egy ezerháromszáz forintos sport rövidnadrágra, ha netán melegem lenne... Volt is. Végül este háromnegyed tízre érkeztem meg Mezőberénybe a stranddal szembeni szállásra. Nagyon pozitív élményben volt részem, mivel a recepciós hölgy miattam túlórázott majdnem egy órát és úgy kezelt, mintha ezer éve törzsvendég lennék náluk, majdhogynem családtag. Elfoglaltam kis szobácskámat és ahelyett, hogy nyugovóra tértem volna, hogy másnap tiptop rajthoz álljak, éjfélkor még a cipőmet szárítottam hajszárítóval... mert ugye valamiféle belső indíttatásból belülről is kisúroltam... :)

Hajnali fényben indulás előtt

Szombaton reggel 5-6 óra közötti indulást terveztem, számolva a nagy meleggel. Még tettem-vettem a szobában, amikor láttam, hogy a sporttársak szépen sorban elrajtolnak. Összekaptam magam, átsétáltam a strandra és 5:50 órakor elrajtoltam. A rajtban kedvesen, mosolyogva fogadtak az egyen pólóban lévő szervezők, minden előkészítve, sitty-sutty ment. Elindultam az itinert böngészve, hiszen ismeretlen volt a terep. Rögtön az elején összecsatlakoztam egy idős házaspárral, akik már sokadszorra teljesítették a túrát, most éppen a 20-as távot. Helyiek voltak, látva, hogy figyelem az utcatáblát, megszólítottak, hogy jó felé megyek. Kellemesen elbeszélgettünk az első közel 6 km-en, így nem futottam az elején. Egyrészt derékig érő fűben vicces lett volna, másrészt annyi közös témánk volt, hogy nem volt szívem otthagyni a nénit és a bácsit. Szóba került, hogy egy kedves testnevelő barátom, aki Mezőberényben is kosarazott, már majdnem egy éve nincs közöttünk. Látva, hogy mennyire szerették itt is - hiszen a házaspár azonnal tudta, hogy kiről van szó és dicsőítette őt - összeszorult szívvel emlékeztünk meg róla. Idén lenne 30 éves. :(

Az első ellenőrzőponton, Boldisháton vidám, mosolygós pontőrök fogadtak, jókedvűen útba igazítottak, elbúcsúztam a házaspártól és már futottam is a gáton tova. A második pontig tartó több, mint 11 km nagy részét futva-kocogva tettem meg. Kellemes reggel volt még, bár már tűzött a nap, futva pedig különösen meleg volt, így atlétára váltottam már reggel 7 órakor. Többeket elmellőztem Köröstarcsáig és a két futó, akik 3 óra alatt lefutották az 50 km-es távot, engem előzött meg. A Kettős Körös hídon áthaladva a jobboldali gáton folytatódott az utam. Mondjuk nekem kapásból bal kézre esett, se előttem, se mögöttem nem volt senki, tétováztam kicsit, majd lesz, ami lesz alapon elindultam. Aztán felfedeztem végre a zöld jelzést is és egy táblát, amire rá volt írva a gát neve, ezzel egyértelművé vált, hogy ez a jobboldali gát, hiába hiszem azt, hogyha a híd bal oldalán mentem rá, akkor az bal... Megnyugodva, vidáman elővettem hát a szendvicsemet és megfalatoztam, amíg a Mérgesi szükségtározó gátjára nem értem, rátérve a zöld + jelzésre. A hosszan kacskaringózó gát mellett rét és mezőgazdasági földek terültek el. Futottam és közben felidéztem megannyi gyerekkori emléket. Láttam magam előtt a rétre pillantva, ahogyan ugrándozunk Dezső nagyapám mellett a polgári "sárkányheverésen", hallottam a nevetését, aztán a termőföldre pillantva Miska nagyapámat, ahogyan kaszál, majd robikapáján zötykölődve elindul haza... valahol a gát közepén azt éreztem, meg kell állnom. Ott és akkor az ég a földdel egybe ért egy pillanatra. Nem volt múlt, jelen, jövő. Csak álltam ott és patakzott a könnyem. Furcsa vidám-szomorú sírás volt ez a semmi közepén, kedves megemlékezés a rég elment szeretteimről. Felnevettem és mosolyogva folytattam tovább az utamat. Futottam egészen a főútig, ahonnan csak párszáz méter volt Büngösd, a második ellenőrzőpont. Itt is kedvesen, mosolyogva fogadtak, kínáltak vízzel, ami igencsak jól jött, hiszen meleg is volt, az isom rendben volt ugyan, de a vizem elfogyott az eddig megtett majd' 17 km-en.

A harmadik pontig 8 és fél kilométeres szakasz következett egy földúton. Mivel itt lehetetlen lett volna a jelzést követni - fa se nagyon volt, ahová festhettek volna -, így több helyen földbe szúrt táblákkal és szalaggal segítették a tájékozódást. Rengeteg kereszteződés volt útközben, az egyiket majdnem be is néztem, de egy kedves traktoros intett nekem, hogy be ne menjek arra, gondolom látta az előttem haladókat. Ezen a szakaszon felváltva futottam és gyalogoltam. Jókat derültem út közben, néha úgy éreztem magam túrabottal a hátamon futva a pusztában, mint a Kill Billben Uma Thurman a Hattori Hanzo karddal a hátán a sivatagban. Mondjuk én hülyén néztem volna ki a sárga vegyvédelmi overállban, de hát Uma-nak az is jól állt. Egyre melegebb volt már, az út pedig végestelen végig tartott. A szakasz legvégét meghúztam, tulajdonképpen besprinteltem a harmadik ellenőrzőpontba. Az első 25 és fél km-t 7 km/h átlaggal hoztam úgy, hogy az első 6 km-t sétáltam. Mosolyogva, vidáman fogadtak, a kezembe nyomtak egy pohár nagyon finom limonádét azzal, hogy ezt kötelező meginni, kínáltak házi süteménnyel, pogácsával, de azt nem kértem. Készült rólam befutó fotó is, biztos vicces lehetek, ahogy lihegve sprintelek "Hattori Hanzommal" a hátamon. :D

Sprint féltávnál :)

:)

Ezután egy rövid 4 km-es, de annál húzósabb szakasz következett a műúton Bélmegyerig. Már az elején eldöntöttem, hogy itt biztosan nem futok, mert szétmegy az amúgy is fájós, betapaszolt térdem. Vidáman indult a szakasz, két öregúr bókjával, majd a térdemet kímélendő szétnyitottam a botomat és ettől kezdve a végig "hattorihanzoztam" az utat. Jót tett a kezemnek is a botozás, hiszen már elég rendesen elkezdett vizesedni, de ezután szépen rendbe jött. Bélmegyeren, a negyedik ellenőrzőponton megkaptam a pecsétemet, sürögtek-forogtak körülöttünk, volt zsíros kenyér, lekváros kenyér, házi sütemények, pogi stb. Ettem egy szilvalekváros kenyeret, töltöttem vizet és elindultam a tanya felé vezető úton a "dzsungelbe".

Tulajdonképpen az ötödik pontig vezető szakaszon volt némi árnyék, hiszen egy része kiserdőben haladt. Árnyék volt ugyan, de csalán is. Jó sok. Én meg rövidnadrágban közvetlenül megtapasztalhattam a csalán gyógyító erejét... Még szerencse, hogy az elején a fű összeszurkált, most rácsípett a csalán is. :) Útközben láttam kitéve "Vigyázz méhek!" táblát. Elővigyázatosan átmentem az út másik oldalára, majd hangosan felröhögtem, hogy ha meg akarnak csípni, egy méterrel odébb is megtudnak. Útközben egy-egy túratárssal találkoztam, köztük egy idősebb bácsival, akivel néhány szót váltottunk. Szívesen beszélgettem volna még vele, de siettem, mert tartani akartam a tempót így, hogy nem tudtam és nem is akartam már futni. Nagyon hosszúnak tűnt ez a majd 9 km-es szakasz az ötödik pontig. Szerencsére, a lélekromboló hatást megelőzve, köbö a felénél találkoztam a mozgó pontőrökkel, így kicsit kizökkentem a monotonitásból. De csak azután jött a java a Hosszúfoki csatorna gátján. Na, itt aztán tényleg a semmi közepén mentem. Annyira nem volt bokor sem, hogy a jelző szalagot is egy fűcsomóra kötötték a földön. :) A dög melegben égett már mindenem. Hiába a 30 faktoros naptej, felvehettem volna akár méhész ruhát is, azon is átsunyiskodta volna magát a tűző napsugár. Ettől a szakasztól túratársam akadt egy vidám fiatalember személyében. Innentől kezdve végigröhögtem a hátra lévő tizenvalahány kilométert. Kezdve azzal, hogy egy szál rövidnadrágban, nejlon szatyorral, vigyorogva lesétálta az 50 km-t. Az én (amúgy brutálgyors...) tempóm neki laza séta volt, vicceskedett, én meg majd meghaltam 100 fokban két bottal.... Az 5. ellenőrzőpontot a Vámosi-hídnál találtuk. A pontőr nénik szíves fogadtatásban részesítettek, kínáltak, beszélgettek, érdeklődtek. Majdnem megörültem, hogy vége a hosszú szakasznak a semmi közepén, de az a Hosszúfoki gát valóban iszonyatosan hosszú volt.

A hatodik pontig még tartogatott az út meglepetéseket. Hamarosan a vízügyi múzeumhoz értünk, ahonnan aszfaltos út vezetett tovább a töltéskoronán. Ha választanom kellene, hogy Hosszúfoki gát vagy aszfaltos töltéskorona 35 fokban délben, nem is tudom hirtelen melyiket akarnám jobban... elkerülni. Az aszfalt nyírta a térdemet, plusz kb. 2 km óta megfelelő bokrot kerestem, hogy dolgomat végezhessen, de se bokor, se fűcsomó, se semmi. Hallomásból tudtam túratársamtól hogy a hatodik pont maga lesz a Kánaán wc-vel, eszem-iszommal. Na jó, de addig még volt majdnem 6 km a tűző napon, aszfalton. Volt olyan túratárs, aki már nem nagyon bírta a napot és a töltés aljában menetelt a szénaboglyák és egy-két fa árnyékában. Másik túratársnőnek előjött a napallergiája, így vérvörös arccal ment végig a távon. Ehhez képest én teljesen jól voltam a kinezio tapaszommal és némi napégés gyanújával. A Százszorszép Pihenő maga volt a megváltás. Sajnos a wc éppen nem üzemelt, mivel nem volt víz, de hátul el tudta intézni a dolgát az ember. Visszaérve kaptam nedves törlőkendőt, hogy víz híján megtörölhessem a kezem. Olyan szeretetteljesen és gondoskodóan fogadtak mindenkit, hogy hihetetlen. Saját termesztésű gyümölcsből készített hideg gyümölcsbólét kaptunk az árnyékos filagóriában, lagzis süti, pogácsa, csak kapkodtam a fejemet. Kicsit sántítottam, ezért azt hitte a pontőr hölgy, hogy hólyagom lett, még vízhólyagtapaszt is felajánlottak. Alig hiszem el, hogy ilyen van. Minden ponton töltődtem egy kicsit, így mindig volt egy jó nagy szeretetadag, ami elvitt a következő szakaszon.

Innen tovább indulva egy 4 km-es szakasz következett a hetedik ellenőrzőpontig. Az elején egy hídon át vezetett az út, ahol a hídfőnél a régi rév helyén emléktáblát állítottak, amelyen az áll, hogy itt kelt át 1849. július 18-án Petőfi Sándor, hogy Bem seregéhez csatlakozzon. Nem sokkal később elértük a Laposi kerteket, ahol a hetedik ellenőrzőpontot találtuk az egyik ház tornácán. Kedvesen elbeszélgettünk a pontőrökkel, ahol meglepődtem, hogy emlékeztek arra, hogy az elején futottam, mert a pontőr elmellőzött és látott. Apró figyelmesség, de nagyon jól esett. Kaptunk csokit és házi epret, majd nekivágtunk az utolsó bő másfél kilométernek. A végén már nem volt lábam, sem agyam, csak mentem és nevettem a túratársam viccein. Közben úgy éreztem magam, mint Szamár a Shrekből, mert percenként kérdezgettem magamban, hogy "Ott vagyunk már?".

Boldogan, megfáradva 14:18 órakor értem be a mezőberényi strandra a célba. Gratuláltak, átvettem az oklevelet, kiválasztottam a szépséges jelvényt és a hűtőmágnest. Szakács néni üstből finom gulyáslevest mert nekünk, jóféle puha házi kenyérrel kaptuk. Aki még akart ehetett süteményt, ihatott kávét, vizet a célban. Vásárolhattunk kedvezményes strandbelépőt is. Jóllakottan átbicegtem a szobácskámba, konstatáltam, hogy a leégésem igencsak kamionsofőrösre sikerült. Látszik az atléta és a rövidnadrág, de még a szopogós hátizsákom pántja is, a hajpántról a fejemen nem is beszélve. :) Valójában nem is a térdem fájt, hanem inkább a lábam úgy egyben. Aludtam egy órát, majd átvonultam a strandra pávázni egy órácskát.

8 óra 28 perc alatt 5,88 km/h átlaggal teljesítettem több, mint 30 fokban a 49,8 km-es alföldi teljesítménytúrát. Újabb pozitív, feltöltő hétvégén vagyok túl. Nagyon jól éreztem magam Mezőberényben, le a kalappal a szervező csapat előtt! Jövőre is megyek!

Jó kis sport ez a teljesítménytúra, megéri a felkészülés! Kamionsofőrös barna szuperhíró vagyok! :D