Less Nándor Emléktúra 120

Hétfőn reggel éppen bugyborékoltattam magam a medencében szauna után, amikor felfigyeltem arra, hogy egy néni a lábát óvatosan emelgetve, korlátba kapaszkodva oda-vissza járkál a kavicsokkal teli kismedencében. Kuncogtam magamban, hogy pont ugyanezt csináltam a hétvégén, csak nem a medencében, hanem patakvölgyben, nem a szauna melegétől átfűtött fürdőben, hanem kint a hidegben a Bükkben.

Én sem vagyok teljesen komplett, hogy 120 kilométert megyek a hegyen és még fizetek is érte. Gondolkoztam, hogy a 66 km-en fussak, vagy menjek a 120-on. Keveset dilemmáztam, majd úgy éreztem, mostanra megértem teljes mértékben a feladatra, nem mellesleg a Bükk szeretete miatt úgy döntöttem, csak végigmegyek én a 120 kilométeren. Hogy a fenébe lehet egy 120 kilométeres teljesítménytúra élvezetes? Nem is tudom, kicsit stikkesnek kell hozzá lenni és nagyon sportosnak. Persze nem ilyen egyszerű azért ez a kérdés! Tavasszal a másik százason, amin végül nem mentem végig, más volt a cél, más volt a pszichés állapotom, nem is érdekelt igazán, hogy végigmegyek e, nem számított, és utólag sem érdekel. Most viszont egészen más hajtott! EZT NAGYON AKARTAM! A túra előtti hetekben már hangolódtam, végigmentem fejben az útvonalon, több szakaszt ismertem, készültem. Jó darabig úgy volt, hogy egyedül megyek végig (még erre is fel voltam készülve, annyira akartam), majd a gondviselés összehozott Verával. Versenyekről, túrákról ismerjük egymást egy ideje, álltunk is együtt dobogón (én mindig lentebb). Láttam is a nevét a listán, de egy héttel előtte összefutottunk egy környékbeli túrán, ami után jót beszélgettünk, ennek pedig az lett a vége, hogy együtt vágtunk neki a kalandnak. Ő az első százasán ment, én pedig a másfelediken. :)

Rajtban Verával

Odafelé Veráékkal mentem kocsival, a párja vitt el minket. Vidáman érkeztünk meg reggel fél hatkor Cserépfaluba az iskolához. Beléptünk a kapun, majd az ott álló segítőktől kérdeztük, hol a nevezés, akik kapásból kinézték belőlünk a 120-at és oda irányítottak, így roppantul örültem, hogy úgy nézünk ki, amint aki hosszún megy. Betettük a bánkúti dobozba a váltóruhát, fotózkodtunk a rajtban, nevettünk, majd rendezői köszöntő után tömegrajttal elindult 98 elvetemült, hogy egy napot nonstop meneteljen a Bükkben. Szinte egyszerre értünk oda az alig 1 kilométerre lévő első ponthoz. Szegény pontőr gyerekek kapkodták a fejüket, mi pedig türelmesen sorban álltunk kilencvenvalahányan. Kihasználtam az időt kesztyű felvételre, zsepi előhalászásra, felvettem és levettem a táskát, majd a pecsét után tovább indultunk. Libasorban haladtunk egy darabig, majd az első lehetőségnél elkezdtünk kocogni az Ördögtorony felé. Szinte pillanatok alatt odaértünk és már futottunk is az oszlai ponthoz. Peti, Vera párja ekkor még velünk tartott. Igaz, hogy reggeliztem, illetve mindenféle gél és társai lapultak a táskámban, de megéheztem Oszlán. Kivettem az undok kis kavicsokat a cipőmből, ami tök felesleges volt, mert 3 perccel később visszaugráltak a sunyi kis dögök. Ettem két szelet kenyeret, készítettünk jó reggelt fotót és tovább indultunk Ódor-várra.

Oszla

Biztosan írtam már életem első Ódor-mászásáról, amikor küszködve jutottam fel, azóta viszont folyamatosan megy össze a hegy, kifejezetten szeretem. A Hór-völgy dögunalmas voltával nemigen lehet mit kezdeni, de legalább szép és futva nem tűnik olyan nagyon monotonnak. Az Ódor-várat a kék L-en közelítettük meg először. Tesómék a 38 km-es távon mentek, nekik is benne volt ez a szakasz. Készültem Tesómnak motivációs táblával. :) Előző este jót röhögtünk, hogy a KL jelentése valószínűleg a kék liba, így rajzoltam neki egy kék libát, írtam rá szöveget, amit kitettem az Ódorra felfelé menet. Mi ketten értettük, hogy mit keres egy kék liba ott, a többi túrázó pedig biztos gondolta, hogy valami poén. Innentől kezdve viszont a romjelzés nálam kizárólag liba néven szerepel majd, csak a színe változik. :)

Kék liba (Vera szerint kacsa, de nem is igaz :) )

Ódor-várnál kitettem még egy ajandékot a depóba, majd elköszöntünk Petitől, és vidáman továbbkocogtunk. A Hosszú-völgyi erdészház felé vezető úton bujkáltunk a fenyők között, egyensúlyoztunk a valaha szebb napokat látott kis ösvényen. Évről évre rosszabb az út itt, már a bokrok összenőttek, a cuki, kis fenyőfák másfél méteresen díszelegnek világoszöld tűleveleikkel. A bozótharc után nemsokára újabb pecsétet kaptunk és caplattunk felfelé tovább. Felváltva futva és menetelve csodáltuk a minket körülvevő gyönyörű tájat. A nap kisütött, bár néhol még megcsillant az út mentén a reggeli dér maradványa. Tudtam, hogy nagyon szép, de kevésbé jó rész következik Répáshuta előtt. Utoljára éjszaka jártam a Katalin-völgyben, és nem túl pozitív élményeim voltak róla, úgy rémlett, hogy belehaltam vagy kétszer. Keskeny, egy-egy lábnyom alakította úton, csúszós falon keresztül, a szakadék felett átlépve, átugorva jutottunk fel a csodálatosan gyönyörű, de folyamatosan emelkedő ösvényre. Vagy anno volt nagyon rossz, vagy most nagyon jó, de nem éreztem, hogy belehaltam volna. Szerintem ez is összement, emelkedett persze és nem is ujjongtam, hogy még egyszer akarom, de nem éreztem olyan döglesztőnek, mint korábban. Boldogság töltött el, amikor a szervezők szalaggal levezettek minket egy telken keresztül a faluba és nem kellett idióta módon kacskaringózni a sárgán a kerítéssel elzárt falu mellett másfél kilométert, míg a sárga jelzés végre méltóztatik bevezetni a településre.

Lesifotó Veráról a sárgán

Megcsodáltuk a farakásokat, a tisztes portákat, majd újra "boldogság" következett, hogy már megint mehetünk felfelé. Hamar odaértünk a Bánya-hegyi parkolóhoz, ahol a szokásos kedves pontőr hölgyek csapata várt minket. Annyira rutinosak már, hogy a papírzsebkendőtől a nedves törlőkendőn át az intim betétig minden volt náluk. Kértem egy pár zsepit, mert otthon hagytam a nagyapás zsebkendőt, amivel az orromat szoktam fújni a hűvös túranapokon, így a reggeli hűvi ette a zsepit. Ettem pár szelet kenyeret, majd egyik kezemben fél zsíros kenyérrel, a másikban az összecsavart itinerrel, amiről Less Nándi kukucskált előre, elindultam. Majdnem kiköptem a kaját, úgy röhögtem, mert Vera egy pohár kólával és egy kenyérrel egyensúlyozva libegett előttem felfelé. Útközben utolértek minket a gyorsan haladó, rutinos túratársak, váltottunk pár szót, jól esett, hogy olvassák a kalandjaimat. Máté a komótosnak tűnő, hosszú lépteivel kétszer olyan gyorsan megy, mint én a tyúklépéseimmel. Közben elértük a csodaszép Nagy-mezőt. Megálltunk egy pillanatra, fotózkodtunk egyet-kettőt, majd bekocogtunk Bánkútra.

Nagy-mező

A bánkúti síházban nyári meleget árasztott a kandalló, amit a zöldségleves adta belső meleg felturbózott. Páran voltunk csak itt, mindenki "bekapta" a levesét, majd indult is tovább. Megnéztük, hogy rendben van e a kis csomagunk, majd a leves-mosdó kombó után útra keltünk. Finoman fogalmazva elég szar volt kimenni a hidegre. Odaköszöntünk a parkolóban álló helyes fiatalembernek, majd elkezdtünk futni, hogy ne dideregjünk már annyira. Aztán visszaállt a testhőmérsékletünk, nyoma sem volt már a hideglelésnek és nagyon jó időben haladtunk szebbnél szebb tájakon át Kapu-bérc felé. Csodaszép hely, szerencsére ragyogó napsütésben értük el, pózoltam egyet-kettőt itt is.

:D

Dédes-vár felé, majdnem beleszaladtunk a becsapós útba. Viszi az embert a lendület előre a szinttartó úton, főleg, ha még egy jelzőtábla is hirdeti, hogy arra van a vár és eszébe sem jutna elfordulni, de szerencsére észen voltam. A tök egyszerű és viszonylag egyenes út helyett már megint felfelé kellett menni. Nagyon fel. Gondolatban emlegettem a meredeken viháncoló kedves üknagymamáját annak, aki ilyen magasra építkezett anno. Aztán ezen is túl esve egy rövid kék libán keresztül elértük a pontot. A kék libák is elég csalafinták tudnak ám lenni! Innen lefelé olyan brutál meredeken ereszkedtünk le, hogy olykor azt éreztem nem is megyek, hanem libegek, ugyanis 45 fokban hátradőlve, lábujjhegyen pipiskedve fától fáig haladtam a csúszós hegyoldalon. Amúgy tökre élveztem ezt is. Ha lefelé néztél, nem láttad az alját, ha felfelé néztél, nem láttad a tetejét.

Dédes

Nemsokára beértünk Mályinkára és itt megzavart az aszfalt... Itt figyelve a szalagokat követtük az utat és egyszer csak nem tudtuk, hol vagyunk. Elfogyott a szalag, pont meg sehol. Vera felfedezett néhány szél- vagy ember tépte csonka szalagot a következő utcában az oszlopokon, ami elvezetett a buszmegállóig. Csak nem ahhoz, ahol a mi pontunk van... Leültünk egy pillanatra a buszmegálló hideg kövére, olvastam a szöveget, Vera nézte a térképet, de nem tudtuk, merre vagyunk a falun belül. Arra jutottunk, hogy visszamegyünk a kocsmáig, ott biztos tudják, merre van a pont, elvégre falu, de sajnos azt se tudták, hogy túra megy át a falun, náluk nem járt senki, ezért úgy gondoltunk még visszább megyünk oda, ahol kezdődtek a szalagok. Épp akkor jött egy túratárs gps-el a kezében a szalagok mentén, kérdeztük, de ő sem tudta igazán, bízva a készülékében követtük, majd kiderült, hogy egy jó nagy kört tettünk meg a faluban, ugyanis a templomnál rossz irányba fordultunk. Másfél percig mérgeskedtem, majd szóltunk a szervezőknek, hogy tele van szalaggal a falu, kiderült már addig is 6-7 ember elment rossz irányba, pedig még csak a mezőny közepénél jártunk. Összetalálkoztunk Csabával, aki csodálkozott is, hogy utolért minket, mert csak néhány perccel ugyan, de előtte jártunk. Mályinkán is feltankoltunk ennivalóval, ettem a bűn rossz ízű csokiból (bocs, de minden évben bűn rossz, csak mindig reménykedek, idén hátha nem lesz az :) ), majd elindultunk a Csondró-völgy felé.

Előtte emlegette Vera a Kiss Petit a patakátkelésekkel, én meg rákontráztam az UTH-s tizenvalahány "átszaladással" és jól bevonzottuk, mert szembetaláltuk magunkat a kettő kombinációjával, ugyanis itt nem át, hanem konkrétan benne kellett haladni. Persze azért voltunk olyan ügyesek, hogy kőről kőre, faltól falig egyensúlyozva haladjunk, mígnem Vera spárgával mentette magát egy igen meredek helyzetből. Két fiú pont akkor haladt el mellettünk, így egyikük átsegítette őt, én meg hátul vártam, hogy mi történik. A biztonságosabb részen lőttünk azért egy képet, nehogymá' pont ez maradjon ki a memoárból. Imádtam ezt a szakaszt, még nem jártam itt korábban (vagy nem emlékszem, mert olyan kicsi voltam), de még fogok! :)

Csondró-völgy

Szentléleken keresztül haladva elfogott a nosztalgia, sajnálkoztam a tönkre ment, elgazosodott szánkópálya felett, ahol ezerszer jöttem fel a szánkót húzva magam után a piros overállban, a jelenleg nem látogatható kolostorromra vágyakozva néztem, hogy mennyit mászkáltunk itt régen. A kis nosztalgia után lekocogtunk a Jubileumi-forráshoz az ellenőrzőpontra. Innen továbbhaladva még egy kicsit lefelé vezetett az utunk. 70 körüli házaspár kaptatott fel lassú léptekkel és megkérdezték tőlünk, hogy milyen verseny van, mondtuk, hogy teljesítménytúra, csak azt felejtettük el mondani, hogy 120 km-es, nem baj, később mástól megtudták. Ezt a szakaszt Vera ismerte, én nem. Utolértek Andrásék, Áronnal pár percet beszélgettünk, majd ők gyorsabb tempóban haladtak felfelé Bánkútra.

Éppen elhagytak minket, amikor azt éreztem, dög lassú vagyok. Kezemben szorongatva a staféta bottá formálódott Less Nándit, caplattam előre. Csendesen haldokoltam és biztattam magam, hogy mindjárt itt a pont, mindjárt itt a pont. Egyszer csak arra eszméltem, hogy Vera szólt, mond egy titkot, felkaptam a fejem és rámutatott a síház parkolójára. Hatalmas kő esett le a szívemről, ahogy 55 kilométer és egy kisebb holtpont után másodjára is megérkeztünk Bánkútra. Tele volt a hely, alig fértünk el. Less Nándisok és kirándulók vegyesen. Ettünk levest, vettem pitét, helyre raktam magam egy kólával, mert egyrészt már addigra elfogyott a ponton, másrészt én sajnos nem szeretem a Pepsit. Az előző alkalommal, amikor itt jártunk Vera töltött ufó izót (Isten bizony neon zöld volt), én pedig egyel később valahol pisiszínű izót szereztem. Mostanra ezek elfogytak már, így maradt a tea a kulacsba, mert a szénsavas kirázódik belőle és tiszta dzsuva leszek. Tudtam, de mégis az lettem megint, mert a Bánya-hegyi parkolóban kólát tettem bele és kifolyt...

Kellemesen elbeszélgettünk, ettünk, felöltöztünk, majd azon kaptuk magunkat, hogy majdnem fél órája a ponton vagyunk. Időközben Csaba ismét beért minket, sőt meg is vacsorázott addigra, majd egyszerre indultunk tovább a szürkületben. Az előző alkalom után azt éreztem, hogy szar volt kimenni a jó melegből a hidegbe, most pedig azt, hogy ez überfos és visszamegyek, felveszek minden ruhát, amit ott találok, főleg az XXL-eseket és erősen koncentráltam, hogy elképzeljem, most melegítőpárnák takarják a testemet, de leginkább arra, hogy nem fázom. Elkezdtünk futni, Csaba is velünk tartott, innentől kezdve hárman folytattuk tovább az utat. Hamarosan besötétedett, erős tempóban gyalogoltunk, de már nem futottunk. Az erdőből kiérve egy hosszabb szakaszon, aszfalton érkeztünk meg Nagyvisnyóba. Jókedvűen, nevetve értünk a Bálint presszónál lévő ponthoz. Csaba bement elemet venni a kocsmába (és volt), jót beszélgettünk a kedves, motiváló pontőrökkel, akik nagy örömünkre képben voltak az útvonalat illetően, bemagnéziumoztunk (nem írom le, hogy hol, mennyi és milyen magnéziumot, gélt, kutyafülét, macskafarkát ettem, ittam...), majd elindultunk a Bálványra.

Beszarasztottak reggel mindenkit, hogy 7 km 700 méter szintkülönbséggel 70 kilométernél és ú meg á, fel kell érni éjfélig, különben viszontlátásra a túráról. Úgy kalkuláltam, hogy este 10 körül fent leszünk. Elindultunk a háromfőssé vált kis csapatunkkal és vártuk az ú-t meg á-t, de csak egy mezőn keresztül haladva éreztük az esti hűvös levegőt. Aztán valahogy mégis megérkezett az emelkedő. Felfelé caplattunk, figyeltem az órát, hány méteren járunk, mondtam a többieknek, hogy ennyi és ennyi szint van még hátra. Tulajdonképpen el voltam foglalva azzal, hogy az aktuális szinthelyzetről tudósítsak, így nem igazán éreztem halálosnak. Vacogós hidegben értünk fel a kilátóhoz, ahol két michelin babának öltözött pontőr és a majdnem megfagyott kakaóscsiga fogadott minket, és még nem volt 22 óra. Megettünk fél kakaós csigát, érdeklődtünk az elveszett és feladós sporttársak után, ugyanis az egész mezőny Vincze Zolit kereste pár órája, de szerencsére meglett.

Bálványról lefelé nagyon fáztam, úgy éreztem, hogy orkán erejű szél tombol és én deltázva megyek előre, küzdve az elemekkel, közben pedig fittyfiritty szellőcske fújdogált. Hamarosan zártabb rész következett, ahol már nem fáztam. A Leány-völgyi kilátóhoz kis kanyarral tértünk le az útról, én közöltem, hogy tök felesleges volt ide tenni egy pontot éjszakára, mert Szilvásvárad távoli fényein kívül túrót se lehetett látni, a lépcső meg különben is azért van itt, hogy szívasson minket. A pontőrök majd' megfagytak, én pedig hangos nyögdécselések közepette visszamásztam a hosszú-hosszú lépcsőn (kb. 10 lépcsőfok volt amúgy...). Itt néhány túratárssal összefutottunk, és hasonló tempóban tartottunk Szilvásvárad felé.

A pár perces morgás elillant, és ismét vidám jókedvem kerekedett, sziporkáztam, még az aszfalt sem zavart. Igaz, hogy egy ideje valami nem stimmelt a gyomrommal, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, felüdülve érkeztem meg Szilvásváradra. Kis csapatunkból mi Verával már ezerszer jártunk Istállós-kőn, például egy közös versenyen, ahol sikerült széthullanom felfelé menet, és megszenvedtem, de azóta is voltam már erre. Csaba valamikor gyerekkorában járt erre, de itt még nem ment fel. Az ősemberbarlang környékén Vera belenyúlt valami cuccba a korláton, adtam neki nedves törlőkendőt. Fél 1-kor, 82 kilométerrel a lábunkban, 2,5 óra/km átlagsebességgel "száguldva" közelítettük meg Istállós-kőt. Csináltatok egy I <3 Istállós-kő pólót, a hátára meg rátetetem, hogy Még egyszer akarom... Aki esetleg nem lenne ismerős a környéken, azok kedvéért leírom, hogy itt 2,5 km-en belül 500 méter szintet mész felfelé. Ha nehéz elképzelni, akkor leginkább úgy tudnám demonstrálni, hogy van az a csigás fejlesztős feladatom, amikor ki akar mászni a 10 méter mély kútból a szerencsétlen, és egy nap alatt 2 métert megy fel, de aznap éjjel egy métert visszacsúszik, na, ez pont ugyanaz, csak emberrel, meg Istállós-kővel. Kettőt fel, egyet le módszerrel baktattam, a lámpám persze lemerült útközben, így meg kellett állni elemet cserélni. A gyomrom ekkorra már eléggé zuborgott, nem tetszett nekem. Azt hittem ott lesz a pont fent és ujjonghatok, de még tovább kellett menni a Szilvási-kőre. Nem örültem...

Az előző, kilátóhoz kitérős ponthoz hasonlóan tök felesleges kanyarnak gondoltam ezt is, ugyanis éjjel fél 2-kor szart se láttál, mellesleg innen vissza kellett menni arra, ahonnan jöttünk. Kedvesen köszöntöttek minket, nekem mindig öröm, ha a nevemen szólítanak. Itt kaptunk csúcs csokit, de már ezt is a zsebembe tettem, nem ettem Bálvány óta semmit, mert nem is kívántam, illetve a gyomrom sem volt teljesen stabil. A következő szakaszt olyan jól ismerem, hogy behunyt szemmel is tudom teljesíteni. Na, ez majdnem így is történt. A kis hármasunknál úgy alakult, hogy mindenféle megbeszélés nélkül mindig más ment elől, középen és hátul. Az első húzta a csapatot, a középső pihent, a hátul lévő pihenő-figyelő volt. Itt most én voltam elől, megtáltosodtam a jól ismert részen. Kommentáltam a többieknek, hogy itt most ezt és ezt kellene látni és így tovább. Jó volt, mert ébren tartott. Egymás után daráltuk be a szebbnél szebb helyeken lévő pontokat. Cserepes-kői barlangtól a köveken egyensúlyozva suhantunk tovább az Őserdő mellett Tar-kőre, ahonnan "átszaladtunk" Három-kőre. Többekkel találkoztunk útközben, mi is értünk utol embereket, illetve minket is beértek.

Három-kő után az addigi mocorgós gyomrom kezdett igencsak rendetlenkedni. Mentünk rendületlenül előre, én pedig nagyon álmosnak éreztem magam, laposakat pislogva, egyet-egyet fújtatva haladtam Csaba után. Addig csak ágyúk dörögtek a gyomromban, és szivárványok csillámoltak, most viszont vihar kerekedett odabent. Mit szépítsem, rám jött a cifra hasmenés! Addigi szuper kis csapatunk körül még kb. 4-5 fő menetelt, akikkel útközben összefutottunk. Ha kiállok, sokat kell várni, míg elmegy az utolsó is, akit megelőztünk, gyors tempóban haladunk, lemaradok, egyedül kell futni sokat, ilyeneken gondolkodtam. Közben majd' elaludtam, amiben valószínűleg benne volt az is, hogy az ébrenlét helyett elsősorban arra koncentráltam, hogy ne járjak úgy, mint a maratonista az olimpián. Fejemben lejátszódott háromszor a Trainspotting wc-s jelenete, még a Perfect day-t is elénekeltem... Dzsászt ö pörfikt déj, fíd enimölsz in dö zúú... persze, a végén majd én leszek farkas kaja, ha seggbe harap, miközben könnyítek magamon. Közben félhangosan mormoltam, hogy eladom a házat egy budiért. Aztán felvillant a reménysugár! A Bánya-hegyi pont jön megint, ott a hiperszuper ajtó nélküli budi, na, amögött pont jó lesz nekem! Rohantál már összeszorított farpofával a hegyen? Szupcsi... Aztán végre megérkeztünk a pontra, budi meg sehol... Szépen összeszedetten odasúgtam Verának, hogy lemaradok, mert hív a természet, ne menjenek túl gyorsan. Ezután 15 évet fiatalodtam és megkönnyebbülten haladtam tovább, még az álmosság is kiszállt a szememből.

Ezután mindig találkoztunk valakivel, néhányan futottak, Anitáék kisebb csapata előzött meg minket. Innentől kezdve az elkövetkezendő 30 kilométeren igen sokszor helyezkedtem el guggolóállásba. Egy idő után már teljesen mindegy volt, röhögtem is magamon, a többieknek szóltam, hogy lemaradok, elhasználtam mindenki zsepijét, majd utánuk futottam. Sokat fejlődik az ember a hegyen, nem igazán hatott meg, hogy bokorról bokorra haladtam, még csak kellemetlenül sem éreztem magam miatta. Az Imó-kőnél értük el a százast. Itt közöltem a pontőr fiúkkal informatív jelleggel, hogy megy a hasam, kiderült, elég sokan panaszkodtak erre, gondolom, már száznál mindenki elért a leszarom (szó szerint...) fázisba és nyíltan felvállalta a baját. A szervezőcsapatból Zoli többször érdeklődött útközben telefonon a hogylétem felől, kérte, hogy írjak sms-t száznál. Írtam neki is, a bejelentkezős üzenetet elküldtem a szülőknek, Tesómnak, majd haladtam tovább tempósan.

Útközben ránk virradt, a hülye, vizes fűben gázolni nem volt jó. Hazai terepen haladva mondtam egyszer-kétszer, hogy minek erre, mé' nem arra megyünk, de amúgy tök mindegy már ilyenkor, hogy merre az arra. Nemsokára elértük Bujdosó-kőt, innen már csak egy ugrás volt a Karthauzi kolostor (helye). Éppen hatalmas akadállyal (egy harminc centis átlépendő beton korláttal) küzdöttünk a piros +-ről kifelé menet, amikor ismerős alakot láttam meg közelíteni. A Tesómmal egymás nyakába borultunk, pityeregtünk kicsit (mi mindenen tudunk sírni). Hozott nekünk a depós pontra kaját és készített egy vicces koronás rajzot, de pont akkor ért ki, amikor mi is odaértünk. Egy friss kiflit ettem, amit előtte vett a pékségben, mást nem kértem. Közben is írt, hogy 7:13 óra alatt mentek végig a 38-on, bár nem futott, mert a fiúk nem futnak, de így is tök jó volt. Feltöltődtem energiával, és emelkedett lélekkel folytattam tovább az utat. <3 Testvérem A következő pont Ódor-vár volt, csak másodjára a piros libán. Ekkorra már fájdogált a lábfejem, és fáradt a lábam, de más bajom az addigra természetessé vált hasmenést leszámítva nemigen volt. Ódor-várra menet megcsodáltuk a kilátást, és hamarosan felértünk a pontra.

Nem direkt van behunyva a szemem (tényleg...) (Csaba fotója)

Az utolsó 8 kilométert úgy éreztem, mintha hosszú órákig tartana. A lábfejem fájt és éreztem a térdemet a megerőltetéstől, de ezen kívül - leszámítva a 1 hasmenés/2 kilométer átlagot -, nem igazán volt bajom. Fáradt voltam persze, de a jóleső, érjünk már be fáradtság volt rajtam. Hangos nyögések közepette másztam át a létrán is, útközben századszorra énekelve a havanava dalt. Az a szövege, hogy havanava nava sinku sánku saja és a keresztlányomnak költöttem a "semmi zenére", táncolni is kell rá, most nem táncoltam. :) Útközben elhaladtunk a pónik mellett, eszembe jutott a tesi szakos turisztika tábor teljesítménytúrája. Ott kezdődött a kalandozások története... Ugyanaz a néni kapirgált a temető mellett, mint minden évben. Bükkzsércen keresztül haladva hamarosan elérkeztünk a Nyomó-hegyhez. Második éve nincsenek kint a vicces feliratok és rajzok. Tüntetést szervezek a vicces feliratokért! :D Mivel délelőtt volt már, a vidám, borozgató fiatalokkal sem találkoztunk, akik szalonnát szoktak sütni fent, de így is kedvesen fogadtak minket. Lefelé tartva kb. 8 méter futást megkíséreltünk, majd úgy döntöttünk tök mindegy, inkább besétálunk. Nemsokára a szervezők közül Zolit láttam közeledni, rendes volt, kijött elém. Beszélgetve haladtunk Cserépfalu felé.

Itt sem direkt van behunyva (Lehet, hogy tényleg aludtam közben?) (Áron fotója)

A pincéknél ismerős alakokra lettem figyelmes. Azt hittem hallucinálok, de nem. Anya és apa vártak a pincéknél! Odaszaladtam hozzájuk, pityeregtünk (mi már csak ilyenek vagyunk) és a parkolóig jöttek velünk ők is. Aztán bekocogtunk hárman egymás mellett, vidám-boldogan a célba. Áron robotzsaru módjára közlekedve felénk készített rólunk egy képet, majd találkoztunk Vera párjával is. Átvettük a megérdemelt jutalmat, fotózkodtunk, mindenki vidáman beszélgetett egymással. Hamarosan elköszöntem, anyukámék hazahoztak, fürödtem fél órát, aztán aludtam kettőt és pihentem egész nap.

Megdöbbentem, hogy nem lett izomlázam, nem volt vízhólyagom, nem fájnak az ízületeim, még csak a kisujjam körme sem tört le. Hétfőn reggel olyan kisimult arccal ébredtem, hogy csodálkoztam is. Jót tesz a hegyi levegő! ;)

Hihetetlen jó volt, felemelő és fantasztikus érzés. Továbbra is úgy gondolom, hogy ritka mulatságként megyek egy-egy százast, de elsősorban rövidebbeket futok. Jövőre már megvan a terv, vár a Mátra! Kell egy királylányos kavics... Stipistop! ;)

A célban (kiváló túrázók társaságában :) )

28:43:56 óra alatt teljesítettem a 120 km-es távot 5050 méter szinttel (órám szerint 118 km 5430 méter és hiszek neki :) ). Köszönöm a közös élményt, a jó hangulatot, a sok-sok pozitívumot a csapatunk tagjainak, Verának és Csabának, remélem még menetelünk együtt sokszor! <3

Most már "papíron" is mentem egy százast. Plusz egy félmaratont... Bibibi! :D

Kincseim