Less Nándor Emléktúra 66 km

2015.10.17

Peti mondta, hogy szerinte A Lazaclány és az Ezüstmellű Medvedisznó kalandjai legyen az alcím, de megvétóztam... :)

Szombat hajnalban kipattantam az ágyból... alig 3 és fél óra alvás után vágtam neki a Less Nándor Emléktúra 66 km-es távjának. Mivel az elmúlt két hétben szakmai elfoglaltságaim tették ki a napjaim jó részét, kicsit minimálban sikerült előkészülnöm a túrára, amin így utólag jót nevetek, hiszen tavaly ennek a túrának a 20 km-es távja volt életem második teljesítménytúrája és "agyonkészültem" rá magam. Nem elég, hogy anno 3 napig terveztem az útvonalat (be is van jelölve a ronggyá szakadt térképemen...), előkészítettem mindent, aztán még el is tévedtem. :) Ezután 3 hónapig nem túráztam, mivel nem volt időm, majd 2015 januártól beindult a gépezet és lám, 1 év múlva újra itt vagyok, de már 66 km-t megyek. A minimál készülés pedig valami olyasmit takar esetemben, hogy fél lábon ugrálva húztam fel reggel 5 órakor a futónadrágot, miközben az egyik kezemmel cibáltam magamra, a másikkal pakoltam a táskába, az ugrálós lábammal pedig rugdostam egy kupacba, amit vinni akarok. Kicsit elfoglalt voltam a héten, na...

A túrán én lehettem volna az egyik áruházlánc reklámarca. :) Találtam ugyanis a múltkori akciójukban egy "végrejóóó" méretű téli futónadrágot. Szerencsére náluk van 32/34-es méret (értsd: XS-es, ami kb. egy hetedikes lány méretének felel meg), amit még fel sem kell hajtani. A gatya kicsit előnytelen és elég rusnya színe van, de nekem nagyon bevált és tetszik is, teljesen biztos, hogy más nem jár ilyenben. Szerintem amúgy lazacrózsaszín. Így hát Lazaclányként vágtam neki az útnak. :) Azért a minimál előkészületet egy kicsit visszavonom, mert látva a sok esőt, pénteken délután beszaladtam gyorsan a futócipőre kamáslit venni, mert ugye csak a másik fajta volt nekem. Bepakoltam a "hiperszuper" szalagfigyelő fejlámpámat, bedobáltam a géleket, protein szeletet, energiaszeletet és nekivágtam a túrának.

Megbeszéltük Petivel, hogy együtt megyünk, nem futunk (főleg én), nem rohanunk (főleg én), jó lesz. Egyeztettünk, hogy fél 6-kor találkozunk a szokott helyen, erre én még 5:35-kor a táskám bottartóját piszkáltam, mert valami nem stimmelt vele. Vittem Hattorit is, támaszkodni kell valamire, ha nagyon megfáradnék. Esett. Nem örültem. Majdnem visszafordultam esőkabátért, de megállapítottam, hogy kemény vagyok és mégsem tettem be. Még sötétben, szitáló esőben érkeztünk meg Cserépfaluba. Kis pakolászás, némi eszem-iszom után 6:32 órakor rajtoltunk el, már világosban.

Az előkészületem hiányát mutatja, hogy otthon egy deka kenyér sem volt, ugye ritkán eszem (mármint kenyeret, amúgy eszem rendesen :)), így az éhenhalás ellen protein szelettel és gyümölcsös energiaszelettel védekeztem. Ahogy tartottunk Cserépváralja felé, ismerős környék fogadott. Tavaly már jártam erre. Nem direkt. A 20-as táv ugyanis nem erre jön, csak én mentem arra. Négyszer fel-le, mire rájöttem, hogy merre kell menni. :) Végig szalagozva volt út, így csak mentünk az orrunk után és persze Peti ismerte az útvonalat, egyes szakaszait én is. Útközben találkoztunk egy-két ismerőssel, üdvözöltük egymást, majd ki-ki a maga tempójában folytatta az útját. Az első ellenőrzőpont a Mangó-tetőn, a kaptárköveknél volt. Ismét megcsodáltunk, többen fényképezkedtek, megkaptuk a pecsétet és tovább siettünk. Közben figyeltem a szépséges órámat, hogy a tervezett tempót mennyire tudjuk tartani és egyúttal teszteltem, hogy hány órát bír egy töltéssel, folyamatos gps használattal.

A Mangó-tetőtől a Dobi-rétig tartó szűk 5 km-es szakasz gyorsan és eseménytelenül telt. Jót beszélgettünk, nevettünk közben. A Dobi-réten csodaszép látvány tárult elénk. Fehér cukorsipkába burkolózott hegyek vettek körül minket. A vattacukorból olykor kikandikált a teteje, megmutatva magát nekünk, hogy bizony ott van ő, csak az őszben megbúvik éppen. A 2. ellenőrzőpont után folytattuk utunkat a szekérúton az Oszla felé. Szeretem a rétet. Már korábban említettem, hogy városivá lett falusi lány vagyok, így nagyon tudom szeretni a fákat, bokrokat és a virágokat. Mosolyog a lelkem, ha olyan tájon járok, ahol a végtelenben megtalálom a gyönyörűséget. Más nem értheti, mert az én szememmel nagyapámat látom közeledni a réten, komótosan, kimért lépteivel, megjelennek a gyerekkori barátok, akikkel bújócskázni szoktunk, az első szerelem, akivel kézenfogva ültünk a fűben...

Az Ökörütő-völgyön keresztül haladva szalmabálák mellett vezetett a szalagozás. Nem tudom, hogy szándékosan e, vagy valamelyik sporttárs viccelte meg a társaságot, de ahelyett, hogy egyenesen keresztül ment volna a jel a réten, egy-két helyen cikk-cakkban haladt. Láttam egy futót, aki előttünk ment, majd eltűnt balra, és ismét feltűnt a bálák mögül és jobbra tartott. Mi szépen, egyenesen mentünk tovább. A cipőm nagyon jól bírta a megpróbáltatást, fel sem tűnt, hogy vizes a fű. Ezen a szakaszon szembetalálkoztunk 20 km-es távon induló túratársakkal, akik kissé letértek az útjukról. A Subalyukat keresték, az Ördögtoronynál lévő ellenőrzőpontjuk után rossz irányba kanyarodtak és rátévedtek a hosszú távok útjára. Ekkorra a pára és a verejték hatására a hajam viccesen kunkorodott ki a sapkám alól. Úgy néztem ki, mint Harisnyás Pippi. :)

Harisnyás Pippi :)

Az Oszla erdészháznál volt a 3. ellenőrzőpontunk. Tavaly mire ideértem rengeteg emberrel találtam szembe magam, eszem-iszom-dínom-dánom volt. Most pedig vacogó pontőrök, vidáman kenyeret kenegető diákok, néhány túratárs és egy-két áthaladó futó alkotta a "tömeget" a ponton. Szűk 3 óra alatt értünk ide, így fél 10 környékén nem is nagyon várhattunk mást. Peti folyamatosan hajrázott a futóknak. Persze alig evett (hiába mondtam, ugyebár), én gyorsan bekaptam két vajas kenyeret a korábbi sok protein és energiacuccra, aztán indultunk tovább.

A Hór-völgyön át vezetett a túránk. Sokan nem szeretik, mondják rá, hogy monoton, vagy rideg, esetleg a közelgő Ódorvár miatt tartanak tőle, nem tudom, én teljesen ki vagyok vele békülve. Kellemes emlékem fűződik hozzá, ugyanis a tesi szakos turisztika táborban erre haladt a teljesítménytúránk és akkor szerettem bele véglegesen a terepsportba. Az Egresnél idén nem volt feltételes pont, tavaly úgy emlékszem, hogy igen. Mint említettem minimálban készültem, ez magában foglalta az is, hogy tulajdonképpen csak egy pillantást vetettem az útvonalra, így halvány lila fogalmam sem volt, hogy kétszer kell majd felmászni az Ódorvárhoz. Kövezz meg, de én ezt is szeretem! I <3 Ódor-mászás! :D Az egyik kedvencem tényleg, mivel többször leküzdöttem már, van összehasonlítási alapom. Az első alkalom után euforikus érzés kerített hatalmába, amikor felértem. Sok-sok megállással, küzdve önmagammal és az elemekkel meneteltem előre makacsul. Egész a várig másztunk akkor, ugyanis ott kaptuk a pecsétet. Fent közöltem, hogy én soha az életben még egyszer fel nem jövök ide! Persze-persze... Most pedig 3,4 km/h átlagsebességgel robogok fel. Mindig az jut az eszembe, hogy ez régebben sokkal hosszabb és meredekebb volt. Az idő előrehaladtával átadta magát nekem és felenged, egyre gyorsabban és gyorsabban. Fent, amíg vártam Petit, nézelődtem, köszöngettem. Aztán együtt mentünk az ellenőrzőpontra, ahol kaptuk az "elefánt ízű" csokit. Ha ettél bűn rosszat, szorozd meg kettővel! :)

Ódorvárnál vált el a 66 km-es táv a többitől. Sok futóval találkoztunk, üdvözöltük őket, majd baktattunk tovább előre, hogy tegyünk egy 35 km-es kört, ami ugyanide hoz vissza, csak a másik oldalról. Vidám hangulatban nemsokára megérkeztünk a Hosszú-völgyi erdészházhoz. Egy bácsi könyökölt a kerítésen, amin jól meglepődtem. Egyrészt alig haladtunk még az Ódorvártól, másrészt valami roppant fontos monológban voltam éppen benne, harmadrészt nem tudtam, hogy mi következik. Megkaptuk a pecsétet, majd gyalogoltunk tovább. Elmondhatom, hogy vakon mentünk, mert se térképet nem néztünk, se tracket, se itinert. Szalag, jelzés és Peti emlékei, ez volt a terv. :)

Közel 7 km-t tettünk meg szinttartó úton. Majd' megőrültem. Csak mész-mész és nem történik semmi. Se fel, se le, csak előre. Előttünk senki, a futók és a gyorsabb túrázók rég elmentek, mögöttünk senki. Jó ideje ketten bandukoltunk már, amikor előálltam, hogy nekem bizony már nagyon kell pisilni. Épp előtte ecseteltük, hogy én nem is vagyok "igazi" terepsportoló, mert nem köpködök és fújkálom az orrom a világba, és erre pont rám jön a pisilés. Szerintem, ha egyedül mentem volna, fele ennyit sem vacilláltam volna a pisilés kérdésén. Minden esetre, amikor végre egy alkalmasnak tűnő gödör következett és már majdnem könnyíthettem magamon, utolért minket az utolsó három futó... Na, kereshettem újabb helyet! Nagy nehezen találtam, majd vidáman ugrándozva folytattam tovább az utat. Hamarosan elérkeztünk a Tebe-pusztára a következő ellenőrzőpontra. Megkaptuk a pecsétünket és tovább haladtunk a Csúnya-völgy felé.

A Csúnya-völgy egyébként szép. :) Csak figyelni kell, hogy hová lépsz! Nekem kifejezetten tetszett az avaros, bokros, köves, sziklás, mohás, kidőlt fás világával. Felfoghatjuk egyfajta elvarázsolt birodalomként is és mindjárt másképp tekint rá az ember! A Csúnya-völgy legendája... :) A hegyi rétre kiérve a Tárnics tanösvényt követve folytattuk az utat, ahol a szén- és mészégető boksáknál csinált rólam Peti egy Lazaclány fotót. Hamarosan megérkeztük a Pénzpataki-víznyelőhöz, a következő ellenőrzőponthoz. Valójában itt esett le, hogy egy-két kivételtől eltekintve szinte mindenhol egyetemisták voltak a pontőrök. A lány ugyanis megkért minket, hogy hadd készítsen képet a portfóliójába a pecsételésről. Emlékszem, matek-földrajz szakos, leendő, lelkes tanár kolléganő. :) Ezután már Hattorival mentem tovább.

Lazaclány a mészégető boksánál

Éhes voltam. Hiába a folyamatos pótlás és frissítés, meg a tudatos táplálkozás, ha éhen akarsz halni a hegyen, enni kell! :) Hamarosan kiértünk a műútra és megérkeztünk Répáshutára. Gyönyörű, rendezett kis hegyi település. Nosztalgikus hangulatba kerültem látva a néniket és bácsikat, amint tevékenykednek a portájuk körül. Az egyik néni avart söpört, a másik fát hordott be. Férfiak hasogatták a tűzre valót. Mérnöki pontossággal rendezett farakások mellett elhaladva eszembe jutottak ismét a nagyszüleim. Nagymamám, pont, mint az a néni az előbb, kendővel a fején seperte makulátlan tisztaságúra az udvart. Bent rég kész volt az ebéd. Harangoztak, és már ment is be nagyapám. Feltette sapkáját az ajtó mellé a kalaptartóra és leült az asztalhoz. Aztán ledőlt kicsit és folytatódott a munka tovább. Reggeltől estig. Itt talán megállt volna az idő? Úgy élnek, mint a nagyszüleim 20 évvel ezelőtt? Ki tudja... A füstülő kémények kíséretében hamarosan kiértünk egy földútra, ahol következett a megváltás a Bánya-hegyi parkolóban lévő ellenőrzőponton.

Nagyon-nagyon éhes voltam, itt pedig nagyon kedves nénik és terülj-terülj asztalkám fogadott. Ekkorra világossá vált, hogy az ellátásunk éppen olyan, mint a terepfutóké. Beértünk ezen a ponton néhány túratársat és egy futót, aki sérülés miatt kiszállt a versenyből. Jót beszélgetve, a lábamat rázogatva és körbe-körbe járkálva megettem 6 szelet kenyeret. Peti nem is akart enni, úgy kellett rászólni. Kétszer akkora, mint én és háromszor annyit eszek! A nagy beszélgetés közepette egyszer csak egy gyönyörűséget csodálhattunk meg egész közelről. Hatalmas bagoly röppent közénk és foglalt helyet egy közeli fa ágán. Úgy elcsodálkoztunk rajta, hogy mire elővettem a telefont, hogy lefényképezzem, elrepül. Csak ült ott és nézett. Vizsgálgatott minket, mi pedig tátott szájjal csodáltuk. Hatalmas szárnyát kibontva tovarepült, ott hagyva nekünk a csodát.

Jóllakottan, kicsit megpihenve indultunk tovább Három-kő felé. Az órám Répáshután jelzett, hogy merül, hamarosan pedig megadta magát. A gps jelet nem vette tovább, de óraként működött. Percre pontosan 8 órát bírt, ahogyan írták, ezalatt 37,49 km-t tettünk meg kb. 1400 m szintkülönbséggel. A Peti gps-e működött, azzal mértük tovább a távot. Útközben jót beszélgettünk, nevettünk. Az órámmal majdnem egyidőben a kamásli is megmakacsolta magát. Annyi sár volt már rátapadva, hogy folyton leesett, ezért levettem. Az ürömben öröm is volt, hiszen volt egy negyedóra, amikor úgy röhögtem, hogy folyt a könnyem. :D Egy hosszú úton mindenféle szóba kerül ugyebár, és mire ideértünk, már épp az öregedésünk jeleinél tartottunk, amikor Peti egy akkora poént mondott, hogy azóta is nevetek, ha eszembe jut! Hogy mi volt az pontosan, maradjon a mi titkunk! Hamarosan elértünk Három-kő tisztására, innen már nem volt messze Tar-kő. Az ellenőrzőponton Gabi és Zsolti fogadott minket, megkaptuk a pecsétet, még egy "elefánt ízű" csokit és Gabi készített rólunk néhány képet. Csodaszép helyen voltunk, pontosan a vattacukor közepén.

Lazaclány Tar-kőn (fotó: Szlatki Gabriella)

Pár perc pihenő után folytattuk az utunkat. Meredek lejtőn haladtunk lefelé, közben vidáman beszélgettünk. Találkoztunk egy-két biciklissel, túrázóval és futókkal is. Még a következő pont előtt beértünk két férfit, akik nagyon vacilláltak valamin. Tudtuk, hogy van előttünk nem sokkal egy háromfős csapat, akikkel a baglyos ponton találkoztunk. Tulajdonképpen azóta őket "üldöztük". Minden ponton megkérdeztük, hogy hányan indultunk a távon, mert 20 kilométereket mentünk kettesben Petivel úgy, hogy senkivel nem találkoztunk a pontőrökön kívül. Nem tudták sajnos.

A következő ellenőrzőpont Imó-kő alatt volt. Itt kezdtem el érezni, hogy fáradok. Már jó ideje nem tudtuk tartani az 5 km/h feletti tempót. Volt egy jó hosszú szakasz, amikor Peti mesélt, én pedig bólogattam. Vagyis csak gondolatban, mert konkrétan a botom vitt. Hallottam, ahogy Peti beszél, tudtam, hogy miről van szó, érdekes, hogy szó szerint is vissza tudnám idézni az akkori témánkat, de egyszerűen nem tudtam bekapcsolódni a társalgásba, csak úgy tessék-lássék módjára. Még nevettem is magamban, micsoda szerencse, hogy Peti pont olyan sokat beszél, mint én szoktam, mert tuti megőrülnék, ha csendben kellene bandukolni 50 km után.

A néma szakaszom hamarosan véget ért, nemsokára megérkeztünk a Karthauzi kolostornál lévő ellenőrzőponthoz. Itt is eszem-iszom fogadott minket. Ropit ettem banánnal. Peti meg folyamatosan a sós banánt ette. Néztek ránk az egyetemisták, hogy ezek mit csinálnak?! Valamiféle filozofikus eszmefuttatásba bonyolódtunk ropis banán evés közben és sajnálkoztam, hogy miért is nem hoztam el a sós mogyit, mert az is milyen finom. Ekkorra már szürkült. Kissé megfáradva egyszer-kétszer emlegettem, hogy azt járatnám a műúton oda-vissza, aki kitalálta, de nemsokára ismét erdőben folytattuk az utunkat. Mielőtt befordultunk volna az erdőbe felvettük a fejlámpát, de jó darabig még nem kellett bekapcsolni. Mondjuk esetemben az is mindegy lett volna, ha nincs a fejemen. A "hiperszuper" lámpám ugyanis valóban csak a szalagok közvetlen közelről történő megvilágítására volt alkalmas, azon kívül semmi másra. Habár Peti szerint arra jó, ha elmegy otthon az áram, felveszed és kimész visszakapcsolni. Kábé ennyire szuper. Egyébként meg bíztam Petiben, hogy valami szarvasölővel jön és igazam is lett. Olyan lámpája volt, amit az utánunk 1 km-el jövők is tudtak követni, mellesleg fél kiló, így ha a szarvas túléli a fényáradatot, meg lehet vele dobni. :) Úgyhogy a gyertyafényem csak placebo volt, hogy elhiggyem, én is világítok. Mentünk rendületlenül előre. Nem tudom, hogy a fáradtság e vagy mi miatt, de Peti egyszer-kétszer megingott, hogy jó felé haladunk e. Megnyugtattam, hogy igen, bár nem tudtam én se, de kettőnk közül az egyiknek muszáj volt hírónak lenni, ha a másik éppen nyűglődött. Hamarosan újra meg kellett állnom pisilni. Annyit fejlődtem az elmúlt órákban, hogy közöltem Petivel menjen két métert előre, én meg pisilek az első fánál. Amúgy meg tök sötét volt, úgyse látott senki.

Két férfit megelőztünk, akik már eléggé elcsigázottan haladtak. Hamarosan egy kis ösvényen mentünk tovább, ahol nekem kábé derékig ért a fű. Innen már nem sokára felértünk az Ódorvárhoz másodjára. Nem volt gáz, egyébént se láttam mennyit megyek felfelé. Nagyon fáztam már, így felvettem a másik felsőmet az ellenőrzőponton és indultunk tovább. Vidám hangulatban, de nagyon fáradtan haladtunk. Vártuk mindketten a Nyomó-hegyet, ugyanis ott mindig olyan vicces feliratok vannak, ahogy mászol felfelé. Hamarosan kiértünk a műútra, ahol néhány embert beértünk, köztük az "üldözött" háromfős csapatot is. Peti viszont széthullott. 10 méterrel előttünk öt ember ment és közölte velem, hogy nem jó irányba megyünk. Én meg közöltem, hogy vegye elő azt a k... itinert, nézze meg és haladjunk! Egyébként jó felé mentünk persze, csak több mint 60 km-t tettünk meg, 13 órája úton voltunk, már sötétben haladtunk, úgyhogy nem csodálkozom. Szárnyas majmok is jöhettek volna velünk szemben, azt is faarccal fogadtuk volna. Nem sokkal később végre-végre megérkeztünk a Nyomó-hegyhez. Nem voltak vicces feliratok, ezen kicsit szomorkodtunk. :( Fent egyetemisták a tűz körül ültek, szalonnát sütöttek, boroztak, vidáman nevetgéltek. Még nosztalgiázni se volt erőm, helyette közöltem Petivel, hogy megyek az éjjel-nappaliba szalonnáért és sütök. Mondjuk, nem rakok tüzet a nyolcadikon, csak simán a gáztűzhelyen terveztem.

Innen már nem volt sok hátra. Hat embert mellőztünk el az Ódorvár óta. Ahhoz képest, hogy magamat a rokkant lazac kategóriába soroltam, egész jól haladtunk ezüstmellű társammal. Az utolsó 2 km-en nem igazán gondolkoztam. Mentem előre, alig vártam, hogy beérjek. Cserépfalu fényei megnyugtatóan hatottak rám. Végre megérkeztünk az iskolához. Az udvaron finom illat fogadott, kenyérlángost sütöttek. Bementünk az épületbe, megkaptuk az oklevelünket és a kitűzőnket, majd leültünk kenyérlángost enni. Emlékszem tavaly a ragyogó napsütésre, a rengeteg emberre az iskola udvarán. Most páran lézengtek, mindenki a kabátjába burkolózott. Nemsokára elindultunk mi is haza.

13 óra 52 perc alatt 4,7 km/h átlagsebességgel teljesítettük a 66 km-es távot 2387 méter szintkülönbséggel. Igazán jó kalandunk volt, szuperhírók vagyunk mi, az Ezüstmellű és a Lazaclány! :)

Másfél hét múlva jött a meglepi. :) Éppen az iskolai ünnepségről tartottam haza. Mi fogadott a postám között? A korosztályos 3. helyezésért járó bronzérem! Még szerencse, hogy ünneplőben tudtam átvenni... :D

Öröm, boldogság