Muzsla Trail 2016

2016.04.19

Eredetileg a Mátrabérc Trail-en indultam volna. Szépen, ügyesen, időben be is neveztem, azonban úgy alakult, hogy az egyik tanítványom február végén megnyerte a megyei szépíró versenyt és pont aznap volt az országos döntő, mint a Mátrabérc. A pedagógus énem felülkerekedett és még aznap leleveleztem, hogy a Mátrabérctől fájó szívvel búcsúzom, de indulnék másnap a Muzsla Trail-en. Különben is a csősál sokkal jobban tetszett. :)

Teljes nyugalomban készültem a Muzslára. Cseles terep, de úgy gondoltam, nem tud kifogni rajtam a rövidebb távon. Amúgy is mostanában annyit voltam a Mátrában, hogy már a barátom és felenged mindenhová. :) Reggel itthon kicsit sikerült elbeszélgetnünk az időt (többnyire mondjuk én beszéltem...), így majd' fél órával később indultam, mint terveztem. Fél 10-ig volt rajtszám felvétel, a gps 9:18-as érkezést írt, ezért 91-el száguldva, a szurdokpüspöki göröngyösön repülve, hangosan énekelve a bímájlávört és a letdöbítgoont meg a szinghalleluját simán odaértem időben.

Szurdokpüspökiben a rajtban roppant vidáman fogadtak minket, nem látszott a szervező csapaton az előző napi nagy verseny utáni fáradtság. Átvettem a rajtcsomagot, megörültem a gélnek és a matricának. Amúgy is örülök minden kis hülyeségnek, mert azok szerintem kincsek. Először kevésnek találtam az embertömeget, majd a női mosdó előtti sorban állás alkalmával mégiscsak megmutatkozott, hogy leszünk itt egy páran.

Bemelegítés előtti paradicsommadár szelfi

Bemelegítettem sitty-sutty, aztán beálltam középre a rajtkapuhoz. Mármint a tömeg közepére álltam be, nem a rajtkapu közepére... Nem izgultam. A taktikám az volt a mai napra, hogy nem tolom, csak a jóérzés erejéig futok, felfelé caplatás, lefelé is csak félgőzzel csapatás. Csak olyan lájtos "bulifutósan", élvezetből. Szépen, komótosan kocogtam az első szakaszon, a gyorsak elsprinteltek, a lassabb futók lemaradtak, maradt a középmezőny körülöttem, zömében férfiak, hiszen a mezőny 70%-a férfi volt.

Az első 4 km emelkedő után jó kis hullámvasút következett. Roppant élveztem, hogy ilyen gyorsan, tulajdonképpen kilométerenként váltakozott az emelkedő és a lejtő. Míg másnak pont ez okoz nehézséget, én nagyon könnyen tudok váltani egyikről a másikra. Egy közepes tempóban lefelé futás közben, kb. 7 km környékén kifordult a bokám. A fájós. B...meg az UTH! Ez volt az első gondolatom. Aztán fájdalom és egyéb kellemetlenség nélkül simán futottam tovább. Vicces, hogy pár napja tudom, hogy majd' 3 hónappal ezelőtt külső bokaszalag szakadásom volt és károsodott is a szalagom. Ez abban nyilvánul meg, hogy konkrétan lifeg a bokám, de a doki szerint megmaradok. Mondjuk ez éppen jól jött, mert libbent egyet jobbról balra, aztán meg vissza, megráztam egy kicsit és vidáman futottam tovább. Nem sokkal ezután kaptunk vizet, feltöltöttem a szopogóst és indultam tovább. Annyira örömfutásként éltem meg az egészet, hogy teljesen összemosódnak az események. Visszagondolva olyan az egész verseny, mintha egy film legjobb jeleneteit vágnák össze és véletlenszerű sorrendben lejátszanák neked valami tingli-tangli-szipi-szupi zenei aláfestéssel.

Valamiféle rejtett mazochizmusom lehet, mert nemcsak a hirtelen váltakozó, hullámzó emelkedő-lejtő kombót szeretem, hanem kifejezetten élvezem az extrém emelkedőket és nagyon meredek lejtőket is, így a kaptatót a János-várára egyenesen imádtam. Majdhogynem függőleges falon a gyökerekbe kapaszkodva hangya módjára másztak fel az emberek. Többen ziháltak a hátam mögött, páran meg-megcsúsztak előttem. Én szépen felkapaszkodtam és futottam tovább rendületlenül. Ez a szakasz tök jó lehet sárosan! :)

Folyamatosan láttam a rózsaszín pólós lányt, Zsófit. Még nem akartam őt megelőzni. Futottam egyenletes tempóban. Nem volt ott a pulzusmérő pántom, de tudtam, hogy jó a pulzusom. Néhányan elmentek rossz irányba, utánuk kiábáltak. Mérgelődve visszafutott a 4-5 fős csapat. Keskeny, meredek ösvényen vonatozva futottunk le többen. Mérgesen, szinte ugrálva elrobogott egy férfi jobbról... balról... felkiáltással. Gondoltam magamban, ki ne törd a nyakad, Te. A fejpántos lány, Enikő után mentem hosszan. Pont jó volt nekem a tempója, húzattam magam, de most hirtelen kiállt egy pillanatra az egyik lejtőn, remélem nem lett baja. Később kiderült, csak egy kavics volt a cipőjében.

Ittam a vizet folyamatosan és a turistaháznál megettem egy magnéziumot. Csak az íze kedvéért. Reggel kevert nekem egyet a másik fajtából otthon Balázs, amíg egy lábon ugrálva 5 perc alatt összekészülődtem. A ujjaim kis virslikké váltak már. Nagyon kellett figyelnem, mert a szokottnál jobban visszatartotta a vizet a szervezetem. Női napok..., de már nagyon jól tudom, hogy ekkor mit és hogyan kell pótolnom. Megtanultam. Egyszer a Mátrában "haláloztam" el, egyszer meg a Getén. Annyit iszok, hogy béka nő a hasamban! Ki találta ki ezt a hülyeséget vajon? Biztos annak a testvére, aki szerint a répától fütyülni tudunk.

Mátrakeresztesig örömfutás volt. Nagyon imádtam, ahogy végig lefelé, szinte magától vitt az út, segített nekem. Ráálltam a képzeletbeli mozgó ösvényre és csak mozdulatlanul hagytam, hogy vigyenek le. Elhúzták mellettem a fákat és a bokrokat, én pedig örültem, hogy újra itt vagyok. Az örömfutásból a narancssárga bóják látványa billentettek ki. Gondoltam, hogy szépen szabályosan belülről futok, de kedvem lett volna szlalomozni is egyet. Aztán vidáman megállapítottam, hogy pont olyan "kukás" színű a pólóm, mint a bója. Az összhatást fokoztam a kék szoknyával és a rózsaszín zoknival, úgy festettem, mint egy másfél méteres vigyorgó paradicsommadár két copffal. Elütni nem fognak, az tuti. Néhány ember összetömörült a frissítőpontnál. Lecsippantottak, vették is le a táskámat, hogy töltik nekem, egyek csak nyugodtan. Tátottam a számat, milyen rendesek, még én éreztem magam furán, hogy kiszolgálnak. Lányos zavaromban felkaptam egy banánt, egy szelet narancsot és 4 kocka sajtot, majd megköszönve a töltést hátamra kaptam a szopogóst és neki vágtam.

A kis hídnál szurkoló ovisok igazi útjelzőként mutatták a helyes irányt. Nagyon megdicsértem őket ezért (egy pedagógus az erdőben is pedagógus). Innen a Mátrabérc útvonalán haladtunk tovább a célig. Ezt így szépen leírtam most, de halvány gőzöm sem volt az útvonalról, mert ugye egészben még nem teljesítettem. Néhányan összetömörültünk a frissítő után, és sikeresen az egyik kereszteződésben egy (idegen) szalagot észrevéve elmentünk pár métert rossz irányba. Szerencsére utánunk szóltak, hogy a másik irányba kell menni, bár az is ugyanoda vezet, csak kerülő. Köszcsi! Mentünk is tovább a narancshéjak alapján tájékozódva. Kicsit beszélgetős-túrázósra váltott már a hangulat, így gyorsan kizökkentve magamat ebből, mer' ugye futóversenyen vagyunk, nekiiramodtam.

Fotó: Szaszafotó

Nem sokkal később, ahogy az utolsó szakaszon szoktam, elkezdtem előszedni fokozatosan a tartalékokat. Elmellőztem a rózsaszín pólós lányt. Innen végig-végig felfelé haladtam a Muzslára. Rég nem jártam fent, egy évvel ez előttről az rémlett, hogy brutál kemény. Az a helyzet, hogy nagyon élveztem, caplattam felfelé töretlenül, lefelé pedig futottam. Igaz a mondás, hogy egy idő múlva összemennek a hegyek. Még az Ólom-tetőnél egy versenytárs elkezdte nekem ecsetelni, hogy biztos azért hívják így, mert ólom lesz az ember lába, amibe én nem igazán akartam belegondolni, így inkább futásra váltottam. Hamarosan kaptunk vizet, feltankoltam és caplattam felfelé. A Muzsla-tetőre vezető utolsó 1 km-en éreztem, hogy na, ez már húzza a testem rendesem. Nem éppen őszinte mosollyal pózoltam az időről időre feltűnő fotósok fényképezőgépeibe. Megdicsértek odafent, hogy egyre jobban teljesítek, ami nagyon jól esett! A fejpántos lány újra megelőzött a Muzslán. Ultrás, hadd menjen, meg amúgy is ügyes és fiatalabb vagy 15 évvel, bírja, mint állat. :)

Fotó: ©Mátrabérc Trail - Dobrik Rezső / Kocsis Zoltán (https://www.facebook.com/matraberctrail/)

Egyszer csak eltűntek körülöttem az emberek. Sem előttem, sem utánam nem volt senki. Az utolsó 7 km-t szinte egyedül futottam. Imádtam. Emlékeztem nagyjából az útra a tavalyi túráról, de mégis más arcát mutatta az erdő. Kacskaringós ösvényen futottam vidáman. Gondolatban megsimogattam a puha füvet és virágot szedtem. Nem zavart a szembe szél sem, kifejezetten jól esett most. Egy-két futó, akiket beértem elengedett, megköszöntem szépen és siettem tovább. Minden kilátóhelyen szétpillantottam jobbra-balra, megállapítottam, hogy továbbra is gyönyörűséges a Mátra és milyen jó nekem itt.

A Diós patakig levezető meredek szakaszra nagyon jól emlékeztem. Egy éve tojó galamb módjára ereszkedtem le. Ugyanebben a cipőben voltam. Akkor volt új, tök jól bírja, olyan a talpa, mint a traktorgumi. Mondjuk télen a vízállót viseltem, és olykor az aszfaltosat, így kicsit kímélve volt. Kezd kilyukadni, kb. 6-700 km lehet benne.

Az útra felkapaszkodva egy családdal találkoztam, akik arra kirándultak. Aranyos ovis kisfiú vadul szurkolt, egyem a szívét, megköszöntem és megdicsértem őt is, hogy ügyesen szurkol. Innen már csak laza másfél kilométer volt a célig. Tavaly belehaltam majdnem a végébe, most meg szökellő gazella módjára ugráltam buckáról buckára, traktornyomról traktornyomra. Majdnem megálltam orgonát szedni, mert olyan csodálatos illata volt, hogy magammal akartam vinni. Beletűzni a hajamba, hogy virággal tűzdelt paradicsommadár lehessek a célban. :)

Egyre több szurkoló, és már beérkezett versenytársak tűntek fel az úton. Jól esett a taps és a biztatás. A célkapun áthaladni mindig gyönyörűség, szeretem hallani a nevemet is, amikor beérkezem. Azt mondták ügyes voltam, én jól meglepődtem ezen, megköszöntem szépen és elhittem pár percre, hogy tényleg az vagyok, bár sosem vagyok maradéktalanul elégedett, mindig átgondolom, mit és hogyan lehetne javítani. Megkaptam a jól megérdemelt jutalmamat, a csősálat, szörpit, sört. Nyújtottam egyet, megebédeltem, beszélgettem, majd az eredményhirdetés után haza indultam.

A régi 3-ason vezettem haza, útközben láttam egy csodálatos madarat. Hatalmas fekete szárnyait kifeszítve viszonylag közel repült a talajhoz. Elgondolkodtam, mi lehet ő, mert nem daru, nem gém, de olyan gólyaszerű. Aztán pár perccel később rájöttem, hogy sikerült egy csodaszép fekete gólyát látnom közvetlen közelről. Nem hiszem, hogy sok példány él ezen a környéken.

Fekete gólya (kép forrása: innoportal.hu)

Feldobódva, jó érzéssel, kellemesen elfáradva értem haza. Beugrottam még egy cukormentes tortáért és utána tettem-vettem itthon. Pózoltam még az Instagramra a szuper csősálban és utána pihentem. Nagyon jól szervezett, iszonyat jó hangulatú verseny volt. Az egyik legjobb, amin az utóbbi időben részt vettem! Várom még a képeket, hátha lett közte jó.

:)

3:44:52 óra alatt teljesítettem a 27,6 km-es távot 1130 m + szintkülönbséggel. Nők között a 10. helyen értem célba, összesítettben pedig a középmezőnyben, a 70. helyen. Vidáman futó paradicsommadár vagyok! :)