Naszály Trail

A Naszály bekapott, megrágott, kérődzött rajtam 1-2 órát, majd kiköpött... Mégis szeretem, mert valami olyan pluszt ad ez a verseny, amit nem lehet megfogalmazni. Nekem, a Bükk nőiesen domború vonulataihoz szokott hobbiszerelem futónak kemény, földbe döngölő a Naszály, de éppen ezért szeretem.

Amikor majd' 2 óra hajnali vezetés után megérkeztem Katalinpusztára, az első dolgom volt megsimogatni Hangya Dani orrát, egyrészt szerintem szerencsét hoz, másrészt pedig roppant tetszik nekem az ottani erdei mesevilág. Gondoltam, a Naszály tiszteletére felveszem az újonnan beszerzett csillogós-flitteres, rózsaszín futószoknyámat, ami végül nagy sikert aratott. A rajtban rengeteg kedves ismerőssel, baráttal találkoztam, köszöntöttük egymást, beszélgettünk, nevettünk. Az esélytelenek teljes nyugalmával voltam, de azért dolgozott az adrenalin és kábé hatszor pisiltem előtte. Bemelegítéskor kiszúrta a szpíker a csodálatos szoknyámat, majd a rajtban megtapsoltatott engem is. Aki rózsaszín, csillogós szoknyát vesz fel a futóversenyre, ne csodálkozzon, ha kilátszik a tömegből... :)

Nagyjából a fejemben volt az útvonal tavalyról. Az élmezőny elhúzott, én pedig szépen caplattam a közepével felfelé. Tudtam, hogy sáros ez a hegy, de hogy úgy fog kinézni, mint amikor a Hortobágyon átgázol öt tehéncsorda a kéthetes zuhogó eső után, arra nem számítottam. Az első 7,5 kilométer végig emelkedik, az még hagyján is volna, de sáros, mint a rossz nyavalya. Ráadásul végigment előttünk két táv, nekünk jutott a csumpesz terep rosszabbik változata.

Mindenfélével próbálkoztam. Mentem középen "deltásan", de kettőt léptem fel, egyet csúsztam vissza. Futottam a jobb szélén az avarban, de alatta sunyi gödörben tiszta sár volt minden és bokáig süppedtem. Egyensúlyoztam a bal szélén, de állandóan el kellett húzni a fejemet a kifelé meredő ágak és gallyak elől. Néha megörültem, mert egy 10-12 centis sávon lehetett "száguldani". Mire végre jobban futható ösvény következett, elkezdett lecsúszkálni rólam a pulzusmérő. Na, ez se csinált még ilyet sose, megfojt itt mindjárt. Azon gondolkoztam, kidobom a francba, és majd veszek helyette olyan órát, ami csuklón mér, de inkább megigazítottam, mert tök drága.

Nemsokára vége lett a rövidke szakaszon tartó jó világnak, felértem a gerincre és gyakorlatilag eltűnt az út. Kesztyűt vettem arra az esetre, ha véletlenül négykézláb kellene közlekedni, hát itt kellett. Látszott az előttem futók lecsúszása fél méterekre a hegyoldalon, dagonya volt mindenfelé, ahogyan próbáltak minél gyorsabban előre haladni az emberek. Fától fáig haladtam, kapaszkodva, egyensúlyozva, a lehetőségekhez mértem gyorsan caplatva, és hallgattam, hogy nem csipog e az órám, de csendben volt. Fújtattam, meneteltem töretlenül előre. Ismerős volt a terep, tudtam, hogy innen még kb. 2,5 kilométer a csúcs. Végig lefelé koncentráltam, figyeltem a saras, köves, leveles utat. Próbáltam elvonatkoztatni, mormoltam magamban, hogy olyan, mint az Eged, olyan, mint az Eged... Nem olyan, pedig az Eged is tök meredek... Két-három ember leelőzött az emelkedőn, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, mert egyrészt örültem, hogy élek, másrészt meg gondoltam, hogy majd milyen jó fedőszöveg lesz, hogy figyeltem a pulzusra. A franc se figyelt a pulzusra, küzdöttem... Eszembe jutott, hogy tavaly a csúcs előtt nem sokkal ért az első hó. Hideg volt, kicsit fagyos is, de valahogy nem nyírt ennyire a terep, mint most. A hóesés helyett tavaszias napsütés fogadott, ami megmelengette a szívemet. Miközben végig mantráztam, hogy kedves Naszály engedj fel, végre felértem a csúcsra. Két fotós mosolyogva fogadott odafent, azt hittem, hogy kényszeredetten vigyorgok, mondtam a fiatalabbnak, hogy egyébként mosolygok belülről, de ez végül látszik is a képeken (ez a fotós egy zseni!).

Naszály csúcs

Fentebb Csipi hülye sapkában várt minket az első csippantóval. Letolt, hogy hol voltam, le vagyok maradva és elment már az egész mezőny. Bakker, hát hadd szenvedjek már egy kicsit néha, na! Aztán mindenkit vadul buzdított, amitől erőre kapva suhantam én is le a hegyről. Emlékeztem a köves meredekre, így megfontoltan kecskebékáztam lefelé. Ezen a részen beértek M-es futók, az útjukból félrehúzódva csúszkáltam hol jobbra, hol balra a meredek ösvényen. Egy pillanatra kinéztem oldalra és megállapítottam, hogy milyen szép a táj, kábé ennyit néztem fel a 17 kilométer alatt. Nemsokára jött az avarral borított, sunyi, gödrös út. Tavaly ez le volt fagyva, most csak simán csúszott a levelek alatt megbúvó sártengertől. Emlékeztem a lányra, akinek felhasadt a tenyere itt, én nem akartam semmi hasonló sérülést, ezért megfontolt kecskebéka üzemmódban haladtam kőről kőre.

Miután leértem, egészen jól futható szakasz következett. Volna, ha nem akartam volna másodjára "meghalni". Tavaly pont ugyanitt, ugyanaz az érzésem volt, hogy én leülök, megvárom, míg kitavaszodik, vagy vigyen le valaki a hátán, aztán majd lesz valami. Lehajtottam a fejem és futottam előre. Úgy éreztem, hogy nem haladok egy lépést sem, mintha visszafelé futnék. Fájt a lábam, zsibogott az egész testem. Megittam a magnéziumot reggel, még azzal sem tudtam magamon segíteni. Gondoltam magamban, biztosan odafent félreértették a fejpántom szövegét, ezért szenvedek ennyire, de nem most szándékozom a mennyországba menni, majd úgy 60 év múlva esedékes...

Emlékeztem, hogy 10 kilométer környékén lesz a frissítő. Nem tudom mennyi idő alatt és milyen tempóban, de "Kóla van?" felkiáltással érkeztem meg a pontra. Többen szerényen haldokoltak a ponton, megpróbáltak enni ezt-azt, hátha segít, de mindegy volt. Egy ropival és egy szelet csokival a kezemben köszöntem, hogy csókolom, sziasztok és elindultam. Kicsit helyre rázott a kóla, megtáltosodtam tőle és jobban esett a futás. Üres fejjel kocogtam, néha néztem jobbra-balra is. Kiértem a rétre, ahol tavaly találkoztam a kis fiatalemberrel, idén csak a célban találkoztunk, 24-et futott. Ügyes gyerek! Több hosszútávos elfutott mellettem, páran megdicsérték a szoknyámat. Miután tudtam, hogy nem várható több négykézláb mászós szakasz, levettem a kesztyűmet és a táskámba gyömöszöltem. Sajnos azóta sem láttam... Beszippantotta a hegy. Még mindig jobb, hogy a kesztyűmet és nem a fogamat hagytam ott. :)

A remény (ott a vége)

Visszaértem az erdőbe, hullámzott alattam az ösvény. Utolért két hosszú távos, a nő elhúzott, a fiatalember közepesen szenvedett, akárcsak én. Közöltem vele, hogy mindenem fáj. Nem szoktam ilyet, de tényleg mindenem fájt. A függőhídnál nem volt fotós, megjegyeztük mindketten. Emlékszem, tavaly az utolsó kb. 2 kilométerre az a vidám fotós adott egy plusz löketet. A fiatalember elhúzott, én ismét egyedül maradtam. Futottam, de megint azt éreztem, hogy tulajdonképpen visszafelé futok. A kirándulók előzékenyen lehúzódtak, mormogtam valami köszönés félét. Tudtam, hogy mindjárt beérek, nemsokára ott vagyok. Lent a kis hídnál Marci várt és készített rólam pár képet. Közöltem, hogy rohadt nehéz volt és megkérdeztem merre kell menni a végén, mert eléggé le voltam tompulva már. Befutottam, éljenzés, öröm, boldogság, tapsolás, juhú. Teával akartak kínálni, mondtam kólát adjál, mert meghalok harmadjára is. Megittam a kólát, kifújtam magam, nyújtottam. Még megtapsoltam a dobogósokat, aztán felvonszoltam magam zuhanyozni. Mivel tele volt a zuhanyzó, úgy döntöttem, lepihenek kicsit előtte az egyik szobában. Konkrétan kiterülve a földön feküdtem valamennyit, majd lezuhanyoztam, utána pedig szenderegtem az ágyban kicsit. Másfél óra is eltelt, mire embert faragtam magamból és elindultam haza kocsival.

Így kell belülről mosolyogni :)

Mire hazaértem, teljesen kisimultam. Eltűnt az elmúlt időszak fáradt, leterhelt érzése. Vidáman megfalatoztam két doboz Toffifeet és két adag spagettit. Előkapartam a cipőmet a sár alól és örültem magamnak. Sokkal rosszabbat futottam, mint tavaly, de nem zavart. Most egy ilyen szenvedős, nyögve-nyelős versenyre volt szükségem. Imádom a Naszály Trailt!

2:48:30 óra alatt teljesítettem a 17,2 km-es távot 690 m szinttel. Ez most a 13. helyre volt elég. Jövőre ismét megyek sarazni! :)

:)