Óbükk Ökotúra 30

Tölgyfalvy Márton már nagyon unatkozott egyedül, ezért úgy döntöttem, szerzek neki menyasszonyt. Természetesen Márton szülőhazájából, az Óbükk Ökotúra útvonaláról kellett hoznom. :)

Tavaly nagyon jól éreztem magam ezen a túrán. Kellemes őszi napsütésben, vidáman kocogtam végig a távot. Idén is emellett döntöttem, bízva a szép időben és a különleges tájegység varázsában. Azt olvastam, hogy megváltozott az útvonal, de nekem nem mondtak sokat a nevek, így nem nagyon tudtam felmérni, hogy mennyivel lett könnyebb vagy nehezebb. Többek között ezért is szeretem ezt a túrát, mert nem kijelölt turistaúton halad - arrafelé nem is sokat találni -, hanem a helyiek által ismert titkos erdei utakon jelölik ki a távok útvonalát.

Borongós, hideg időben érkeztünk meg Borsodnádasdra. Fáztam, kb. 5 fok volt reggel, ezért felvettem a bundás nadrágot. Idén más lett a rajt/cél, a Máté-hegyről levitték a faluba. A rajtban megkaptuk az itinert és útnak indultunk. Rögtön mászással kezdtünk, gondolták biztosan, ha már nem a Máté-hegy a rajt akkor legalább gyalog menjünk fel. 

Kísérleteztem a hajammal, fonással indultam el, de a ménkű sok hajamból 5 centi vastag fonat lesz, így a tizenegyedik méternél, miután hetedszerre vágott kupán a hajam, úgy döntöttem, mégis bekontyolom gyorsan. Az első kocsi ablakában felcsavartam és caplattam tovább a hegyre.

Felkacskaringóztunk az adótoronyig, útközben meg-megvillant a ködös reggeli táj. A toronynál egy nagyobb túrázó csoport fotózkodását megzavarva leírtuk a kódot és suhantunk tovább. Innen meredek lejtőn ereszkedtünk le a völgybe a következő ellenőrzőpont felé. Útközben a tölgyfák szegélyezte úton haladva begyűjtöttem Tölgyfalvy Martina testrészeit. Gondosan válogattam, hogy a legszebb menyasszonyt tudjam elkészíteni Mártonnak. :) Hátizsákomban Martinával hamarosan megérkeztünk az öreg bükkfához, ahol felírtuk a kódot és újra felfelé vettük az irányt. Ekkor még úgy gondoltuk, biztosan az elején hullámzik kicsit, aztán szuperül futható lesz.

A Dúbolás-tető tavaly az utolsó ellenőrzőpont volt, most fordított irányból caplattunk fel és folytattuk az utat az erdei hullámvasúton. Amerre a szem ellátott, mindenfelé szép, színes fák, melyek sárga, bordó, zöld és barna cukorkaként pihentek a dimbes-dombos tájon. Nyoma sem volt már a reggeli vacogásnak, a sok emelkedő és a napocska gondoskodott róla, hogy ne fázzunk. 

A hullámzás a következő kilométereken keresztül sem szűnt meg. Felszuszogtunk egy dombra, majd amikor már éppen elég volt az emelkedő, rögtön el is kezdett lejteni. A nap melegen sütött, olykor lekívánkozott a dzseki, de amint árnyékos részre értünk ismét hűvös volt a levegő. Az első tizenkét kilométer így telt, hamar megérkeztünk az Alsó-tónál lévő frissítőponthoz. 

A finom zsíros kenyér és az üdítő jól esett, de a fehér szilvalekváros kenyérből nem mertem enni - nehogy a futás helyett sprint legyen bokortól bokorig -, elmondásból ítélve finom lehetett. Egy darabig beszélgettünk Orsival, a korábbi főszervezővel, aki maga is túrázott idén, majd indultunk tovább. Újra felültünk a hullámvasútra, ami most éppen felfelé tartott. 

Aranyszínű szalmadombokon futottunk keresztül, felkaptattunk a nagy emelkedőn, innen puha homokos talajon egyensúlyozva a levéltengerhez érkeztünk. Az őszi meleg finom vadszedret érlelt nekünk, édes-savanykás íze összehúzta a szánkat. Aztán aranylevelek hullottak előttünk, szerteszét heverve napfényben csillogó sárga híddá változtatták az erdei utat. Néhány gomba peckesen kandikált ki a levélszőnyeg alól, jelezve, hogy itt az ő idejük. Aztán a senki földjén barangoltunk át, ahol jobbra komor fenyves, balra színes fák szegélyezték az utat. Majd a murvás, köves úton robogott tovább az erdei hullámvasút.

A táv közepén lévő két-három nagy hullám után úgy gondoltuk, már nem lehet nehéz a vége. Lesuhantunk a Remete-völgybe, ahonnan egyszer csak újra emelkedni kezdett az út. És nem hagyta abba, csak emelkedett, emelkedett és emelkedett. Azt hittem sosem érek fel. 

Miután végre felkapaszkodtunk, azt hittük, innen most már biztosan sima ügy lesz, de legalábbis szinttartó út vár ránk. Ha azt mondom, hogy tíz méter egyenes szakasz volt az elkövetkező öt kilométerben, akkor sokat mondtam. A nagy emelkedők és lejtők után a túra eleji kisebb hullámvasút megismétlődni látszott. Caplatás fel, szuszogás, suhanás le, fújtatás, kaptató fel, lejtő le... A hetedik hullám utáni lejtőn már csak röhögtünk. Jó ideje sétáltunk, a futáshoz nemigen volt kedvünk már. A vizünk, izónk elfogyott, a következő - egyébként egyetlen - forrás az ellenőrzőponton volt. Hja, ha Bükkhöz szokott az ember, ahol ugye lépten-nyomon forrás van... Persze kiszáradásnak nyoma sem volt, de azért jól esett a hűs forrássvízzel teli kulacsot meghúzni.

A ponton kapott almát eszegetve indultunk neki az utolsó emelkedőnek. Tavaly ez a szakasz volt a túra eleje. Imádtam, ahogy kanyarogva lefutottam, egészen a forrásig kitartott a lendület. Na, igen, csak idén mindezt fordítva kellett megtenni. Felszívtam magam és caplattam felfelé. A trágyadomb ismét teljes pompájában hegyként meredezett a magasba, a kanyargós úton pedig elkapott a falusi romantika.

Gyerekkoromban a muhisi gyepen éppen így kerülgettem a száraz tehénlepényt, pont ugyanígy meredeztek a szúrókák szerteszét. Ezernyi tücsök ciripelése közepette tehenek vonultak bambán csordában, némelyik nyakában hangos kolomp dalolt. Kopogott a pata a műúton, nyikorogva nyíltak a kertkapuk a hazatérő tehenek előtt. Nagyapám megveregette a tehén oldalát, az pedig komótosan, mint egy kimért úrinő a Hiltonba, úgy vonult be a hófehér istállóba... 

Visszatérve a merengésből csodálatos kép tárult elém. Amerre a szem ellát dombok mindenütt. A bolyhos felhők között vidáman sütött a nap, amely érdekes vidám-színesre festette a tájat. Apró házak bújtak meg a domb tövében, én pedig meneteltem a világ közepén.

A kereszttől lekocogtunk a településre, és hamarosan megérkeztünk a célba. Megkaptuk a jutalmunkat, ebéd előtt még elindultunk kóla beszerző körútra, de város ide vagy oda, bizony zárva volt minden bolt szombaton délután. Végül a dohányboltból szereztünk kólát, megettük a finom babgulyást, aztán haza indultunk.

5:47 óra tettük meg a 30,8 km-es távot 920 m+ szinttel. Nagyon jó nap volt, igazi feltöltő, lélekemelő. Szeretem a családias, kis létszámú túrákat, ahol hosszú idő telik el, mire másik emberrel találkozol. 

Itthon elkészítettem Tölgyfalvy Martinát, végre Mártonnak van már menyasszonya. Jövőre megyek a gyerekeikért!  ;)