Over Piros 85

2015.11.01

Még az előnevezés kezdetén regisztráltam az OVER Piros 85 km-es távjára. Eszembe sem jutott terepfutóként indulni (csirke vagyok még ugyebár), hanem gyalogos kategóriában neveztem. Eredetileg együtt mentem volna Balázs barátommal, de sajnos lebetegedett, ezért visszamondta. Úgy döntöttem híró leszek, és megcsinálom egyedül!

Új fejlámpát kellett vennem, mert a másik kábé gyertyaláng kategória, ezért beruháztam egy szuper, AAA elemes vaddisznóperzselőre. Sajna a szép narancssárga változata nem érkezett meg a boltba, ezért szomorúan, de a szürkét megvettem, különben mehettem volna a tekerős, kulcslyuk világítós, mini lámpával, mert a másikat már nekiadtam a keresztfiamnak.

Csütörtök éjszaka nem aludtam túl sokat, mert készülnöm kellett a kosárlabda zh-ra, pénteken még kevesebbet, mivel az eredeti terv borulásával úgy döntöttem, hogy hajnalban megyek itthonról. Háromkor akartam kelni, ehelyett 2 órakor kipattant a szemem... 6 órakor már Budaörsön voltam, ahonnan Balázs átvitt a rajtba Csillaghegyre. Rajtszám (vagyis megkülönböztető felirat a 85 km-es gyalogosoknak) és dugóka átvétel, szöszölés, tesz-vesz után 7 órakor rajtoltam.

Sikeresen megint vakon indultam el. Ránéztem én az ellenőrzőpontokra, de azt nem nevezném készülésnek. Térkép nem kell, mert jelölve lesz úgyis, egyébként pedig csak megyek a piroson és kész. A nagy szopogósomat bepakoltam, kb. 4-5 kilós lett. Azért a nagyot, mert ugyebár túrázóban gondolkodtam, még Hattorit is vittem, viszont egyetlen percet sem botoztam, de végig a hátamon volt. A kabátkámat sem vitettem előre, gondoltam elsétálgatok én azzal...

Sétáltam is vagy 500 métert, aztán azon kezdtem el töprengeni, hogy csak kellene egy kicsit futni. Dacoltam magammal, hogy fussak, vagy ne fussak. Ez gyönyörűen látszik is az órámon, 10:30 perc/km és 8 perc/km váltogatja egymást az első ellenőrzőpontig. A Nagy-Kevélyen vigyorogtam egyet a Feri fotójához, majd tovább suhantam. Adta magát a terep, muszáj volt futni. :) A Tölgyikrekig volt egy kis mászás benne, akkor gyalogoltam, egyébként kocogtam. Majd az ellenőrzőpont után, gyaloglás közben megcsúsztam és kifordult a jobb bokám. Én nem tudom, hogy miből csinálják ezeket a Salomon cipőket, de úgy megfogta a bokámat, hogy hihetetlen. Más esetben brutális húzódással járt volna, én pedig megráztam és futottam tovább. Azóta sincs semmi bajom.

Nagy-Kevély (fotó: Fairy:Futó+Fotó)

Pontosan tudom, hogy a Király-kútnál dőlt el végleg, hogy én inkább lefutom, vagyis átneveztem magam gondolatban "CSF" (csirke terepfutó) kategóriába. :) Ekkorra már elhaladt mellettem a terepfutók élmezőnye és persze még az elején találkoztam több futóval, akik vagy 35 km-en indultak, vagy hozzám hasonlóan gyalogosként neveztek, de futották. Ahelyett, hogy vágyakozva néztem volna utánuk, inkább beszálltam a buliba én is. Mindezt a hátamon kb. 4 kilóval meg egy nem futós túrabottal. :)

Dömös felé

A Dömösig tartó szakaszt imádtam. Elbűvölt a gyönyörűségével, csalafinta kis ösvényeivel, csörgedező patakjával. Egy pillanatra meg is álltam készíteni egy futós szelfit, hogy valamit visszaadjak abból a csodából, amit átéltem. A dömösi Malom-patakon többször át kellett kelni, nagyon szeretem én az ilyen kecskebékásan ugrálós, trükközős szakaszait a futásnak. Volt egy rész, ahol persze bokáig belecsúsztam a patakba, ezáltal sikerült tesztelnem a rózsaszín cipőm vízállóságát is. Továbbra is tartom, hogy I <3 Salomon, még csak hűvös sem lett a bokáig vízbe süppedéstől!

Kedvenc szakaszom

Dömösre beérve néhány helybelivel találkoztam, az egyik fiatal nő utánam kiabált a rajtszámomat elolvasva, hogy: "Nem gyalog te, hanem futva!" Kicsit elgondolkoztam, és teljesen igaza van. Futok. Egyelőre még csirkében, de futok. Kisebb tömeg fogadott az ellenőrzőponton. Nem igazán tudtam, hogy miből szabad ennem és miből nem, ugye a futóknak extra ellátás van, ezért a biztosra mentem és vajas kenyeret ettem almával. Amikor a második kenyeret vettem, olyan furcsán nézett rám az ott lévő szervező, hogy elszégyelltem magam, pedig én mindig meg szoktam köszönni, amikor elveszem. Aztán kértem egy kis vizet és tovább indultam. Rövid időre összecsatlakoztam az egyik terepfutó sráccal, jót beszélgettünk, adtam neki ajándékba a finom magnéziumomból. Útközben belenyúltam egy rózsabokorba, a tüske felhasította az ujjamat, beragasztottam gyorsan. Én úgy döntöttem, inkább sétálok Dobogókőig, ő elköszönt és nekiiramodott. A sétálásomról annyit, hogy a dömösi ponton közölték a sporttársak, hogy olyan tempósan megyek gyalog, mintha rakéta lenne a fenekemben. :) Felcaplattam Dobogókőre, de előtte volt még egy pont. Mielőtt beértem volna az ellenőrzőponthoz, megálltam a kilátónál szétnézni és megkértem az egyik sporttársat, hogy készítsen rólam egy képet.

Dobogókőre menet

Itt volt az első ellenőrzőpont, ahol végre nyilvánvaló volt számomra, hogy mi a gyalogosok és a futók ellátása. Megkérdezték, hogy én akkor most "mi" vagyok? Mondtam gyalogos, meg rám is van írva. :) Kaptam egy banánt, ami nagyon jól esett, viszont vizet sajnos nem, mert csak a futóknak volt frissítő asztal. Útközben a kirándulók ránk mosolyogtak, volt, aki hajrázott, volt aki csodálkozott, vagy elismerően biztatott, hogy 85 km-t megyek (ugyebár rám volt írva), kedvesek voltak. Nem töltöttem sok időt, hamarosan elindultam, egy rövid szakaszon együtt sétáltam egy idősebb túrázóval, aki szintén dicsérte a gyalogos tempómat, mert látott Dobogókőre felfelé menni. Ma már kétszer is szembe dicsértek emiatt, akkor lehet, hogy tényleg jól megyek felfelé? Nemsokára elköszöntem és elkezdtem csirkefutni.

Pilisszentkeresztig lehetett száguldozni, jól esett a hosszú gyaloglás után. Útközben pisilnem kellett, amit megoldottam egy sitty-sutty bokorba bújással és egyúttal feltettem töltőre az órámat is. Előtte, nem közben. :) A falu szélén nagy molinó fogadott minket, hogy szeretettel várnak, juhú. Örültem neki, futottam is tova. A pilisszántói pont előtt még egy hajrá Anitás (meg még vagy 15 név felsorolva, de ábécérendben én voltam elől :)) molinótól el is érzékenyültem majdnem, hogy milyen rendesek. Meglepődtem, hogy a mentes víz elfogyott, szerencsére én kaptam meg az utolsó két decit, mivel ugye már nem volt vizem. Sajnáltam az utánam vizet kérő futót, mert így nem tudta bekeverni az izóját. Nekem még volt bőven izóm a nagy szopogósban (a fél mezőnyt elláthattam volna), így mindig csak vizet töltettem.

Ezután hamarosan kezdett lehűlni a levegő. Gondoltam, hogy elő kellene venni a kabátkát, de még futással egész jól tudtam fűteni magam. Ez a szakasz hullámzós-gyaloglós-futós volt. A Csévi-nyeregnél kedvesen fogadtak a pontőrök, mindenkinek mondták, hogy nagyon vártunk már, ezzel jókedvre derítve minket. Szóltak, hogy a következő ponton lesz meleg étel. Elég éhes voltam, így megörültem neki. A következő 8 km-t korgó gyomorral lefutottam két terepfutóval. A Kopár Csárdánál kaptunk gulyást, ami nagyon jól esett. Szerettem volna még egy kis csokit, mert nagyon megkívántam, nálam pedig már csak gyümölcszselé volt, de sajnos az nem a gyalogosoké volt, később, egy másik ponton viszont kaptam egy sport szeletet. Ezen a ponton találkoztam össze a terepfutó Ágival (Mamintivel), akivel már a Bükk Trail-en egy mezőnyben futottunk, ő lett a második a távunkon. Csatlakoztam hozzá és innen együtt folytattuk az utunkat.

Egész jól álltam időben, elég nagy esély volt arra, hogy beérjek a terepfutó időn belül a sok sétám ellenére is. Én alkalmazkodtam Ágihoz, mivel neki futóként fontosabb volt az idő, mint nekem gyalogosként. Futottunk, gyalogoltunk, jót beszélgettünk. Mivel mindketten egyedül mentünk, leszámítva az időnként hozzánk csapódó embereket, így örültünk, hogy nem egyedül kell mennünk a sötétben. A Hosszú-árok ellenőrzőpontig viszonylag jól futható szakasz volt, kisebb hullámzással. Ekkor már felvettük a fejlámpát is és a Nagy szénásra úgy másztunk. Nem esett jól 60 km után egy brutális emelkedő. Ez volt az első rész, ami nyögve-nyelősebben ment. Nehezítette a sötét is, és elég lélekromboló volt, ahogy azt láttam alulról, hogy valahol nagyon magasan mennek. Mellesleg egy aranyos vizsla kutyus, Bájos, úgy sprintelt fel, hogy elszégyelltük magunkat. Végtelen hosszúnak tűnt, kissé fújtatva, de végre felértünk. Kedvesen fogadtak a ponton, majd tovább indultunk Nagykovácsiba. Útközben megint megálltam egy pisi szünetre és rátöltöttem az órámra. :)

Háromnegyed hat körül értünk a nagykovácsi plébániára, Ági átvette a csomagját, én vidáman ettem egy nutellás kenyeret, végre valami csokiféleséghez jutottam. Nagyon kedvesek voltak a pontőrök, beszélgettünk egy kicsit, majd harangszóra vidáman elindultunk. Folyamatosan emelkedő úton jutottunk el a Julianna majorig. Itt is kedvesen és vidáman fogadtak minket. Jókat nevettünk, majd nekivágtunk a hátralévő kb. 16 km-nek. Egy rövid, de annál húzósabb fel-le mászás után érkeztünk meg a következő ponthoz, ahol csatlakozott hozzánk Ági egyik barátnője is.

Úgy gondoltam, innen már nem sok, simán lenyomjuk. Még volt erőnk bele-belekocogni. Aztán mérhetetlen fáradtság jött rám. Akkor már ébren voltam kb. 18 órája és persze 70 km mögöttem volt. Azt hittem soha nem érünk fel a János-hegyre. Más körülmények között nagyon örültem volna a csodaszép útnak, de most minden egyes kanyart és a lépcsőnek álcázott utat hátráltató tényezőnek találtam. Mellesleg a Törpilla termetemmel úgy éreztem, mintha az óriások birodalmában lépegetnék fel fokról fokra. Végre felértünk az Erzsébet kilátóhoz. A sok szenvedésért kárpótolt a csodaszép látvány. Viszont konkrétan majdnem elmentünk a pont mellett, mert a pontőröket észre sem vettük, ültek egy padon és ránk se hederítettek, de szerencsére észrevettem a bedugót egy oszlopon. Készítettünk egy-két képet, ettünk, amit találtunk és tovább mentünk.

Mamintivel

Most már tényleg azt hittem, hogy sima lesz az utolsó 10 km. Nevetgéltünk, kicsit még kocogtunk, de már főleg gyalogoltunk. Lejtett az út jó hosszan, ami most nem igazán esett jól. Útközben kicseréltem az elemet a lámpámban. A Makkosmária templomig megint csak volt benne egy hullám. A templomnál nem vettük volna észre a pontőröket, mert elég sötét volt, de szerencsére nagyon rendesek voltak, ugyanis kiabáltak, hogy ők a pont és oda is jöttek hozzánk, hogy dugókázhassunk.

Gondoltam, hogy innen már tényleg a vége lesz, biztos semmi extra, lacammogunk és kész. Majd megláttam a Budaörs 6,5 km táblát. Kiakadtam teljesen. Borzasztó hülye út következett. Kavicsos volt, csúszott, én meg nagyon fáradt voltam. Már nem néztem az időt, mert úgy éreztem vánszorgok, így biztosan nem lesz meg 15 órán belül. Meggyőztem magam, hogy gyalogosban indultam és nekem nem számít, hogy beérek e vagy sem, Áginak úgyis tuti az ideje, kb. 1,5 órával előttem járt, hiszen ő végig futott. Már úgy mentünk, mint a zombik. Koncentráltam. Kínomban már mindenfélét mormoltam magamban, légzéstechnikáztam, és lestem ki a fejemből. Úgy tűnt, hogy órák óta vánszorgunk, amikor elértünk egy táblához. Én hülye, elolvastam. Budaörs 4,5 km. Na, akkor mondtam egy cifrát, a sok "kutya fáját" és "macska rúgja meg" közepette tovább vonszoltam magam. Semmi másra nem figyeltem, csak a fényvisszaverős szalagokra. Biztos voltam, benne, hogy jó úton járunk, Ági egyszer-kétszer elbizonytalanodott. Ilyenkor már tulajdonképpen csak aggyal mész. Azon a szinten voltam, hogy mondogatni kellett magamban, hogy menjél, gyerünk, gyerünk.

Hamarosan csodaszép, mécsesekkel kivilágított útszakaszhoz értünk. Váltottunk pár szót az örömokozókkal (mert nem pontőrök voltak, csak örömet szereztek nekünk). Útközben egyébként is több helyen volt vidám festés, egy-egy biztató, vagy megmosolyogtató, ironikus szó. Nekem tetszett! Megdicsérték a vaddisznóperzselő lámpámat, kérdezték hol vettem. Ezután emelkedett lélekkel tovább indultunk a mécsesek szegélyezte úton.

Reméltem, hogy innen most már tényleg sokkal könnyebb lesz. Nem lett. Olyan meredek, köves szakasz következett, hogy azt hittem megőrülök, mire leérek. Folyamatosan lefelé figyelve, tojó galambként totyogva araszoltunk. Mélyeket lélegeztem, mert az egy pontra koncentrálástól még a hányinger is kerülgetett. Próbáltam összeszedni magam, egyszer-kétszer megfordult a fejemben, hogy leülök, és nem megyek tovább sehova innen. De nem tettem. Rendületlenül meneteltem lefelé. Eljutottunk arra a szintre, hogy úgy vártuk az aszfaltot, mint a Megváltót. Néha felsejlettek a városi fények, majd újra eltűntek. Tovább fokozta az amúgy is kemény harcot, hogy azt hittem mindjárt beérünk, majd ismét a nagy feketeség volt előttünk. Hatalmas megkönnyebbülés volt, mikor végre elértük az aszfalt utat.

Budaörsön a Szabadság utcába érve egyesével figyeltük az utcatáblákat, hogy mikor következik a 20-as szám. Végre megpillantottuk a piros villogót a kapun, ahol az utolsó cél előtti bedugó volt. Bementem az épületbe, mondtam egy-két "kutyafáját" a lépcsőmászás miatt, majd boldogan bementem a célba. Odabent tapssal köszöntöttek, ami nagyon jól esett. A levegőbe emeltem a kezem örömömben, majd dugókáztam egy utolsót. 16 perccel kicsúsztam a terepfutó szintidőből. Sebaj, 7 órával a gyalogos szintidőn belül vagyok. :) Megkaptam az időeredményemet, az oklevelemet, a szép jelvényemet, egy csokit és egy nyakba akasztós ajakápolót (ez a legjobb :)).

Kincseim

Odabent millió ember, mindenki evett, ivott, szólt a zene, vidámság volt. Leültem, levettem a cipőmet és örültem magamnak. Ásítoztam. Addig egy percet sem, de ahogy leültem, mérhetetlen fáradtság tört rám. Több mint 20 órája voltam ébren, vezettem majd' 2 órát ide és lefutottam 85 km-t. Pár perc pislogás után összeszedtem magam, megkérdeztem, hogy hol tudok zuhanyozni. Kimentem az autóhoz a cuccaimért. Érdekes, hogy addig nem fáztam, most viszont szó szerint vacogó foggal nyitottam ki Cecília csomagtartóját. Átcseréltem a cipőmet, bevánszorogtam, lezuhanyoztam, majd bementem enni. Bent a szűk, meleg öltözőben, ahogy leültem enni, az első harapás után ki kellett mennem. Azt éreztem, hogy elájulok, ha nem fekszem le. Bementem a mosdóba és lefeküdtem a padra, az volt a legközelebb. Hihetetlenül fáradt voltam a kialvatlanságtól. A kedves szervezőnő, aki a vacsoránál segédkezett, megkérdezte jól vagyok e, mondtam, hogy igen, csak nem aludtam egy napja, meg azelőtt se sokat. Végül, hogy tudjak nyugodtan pihenni, mielőtt haza vezetnék, bekuckóztam a tanári mosdóba. Na, nem a wc-ben aludtam, hanem előtte egy összetekert szőnyegen. :) Úgy éreztem, hogy 5 percet pihentem, de kiderült, hogy majdnem 2 órát aludtam. Arra ébredtem, hogy megfagyok. Összeszedtem magam, ittam egy kávét és haza indultam. Hajnalban érkeztem meg Egerbe, fáradtan, de boldogan. Van egy kis izomlázam, de nem vészes, szerencsére gyorsan regenerálódom. Holnap úgyis edzést tartok, majd kiugrálom. :)

Összeségében jól éreztem magam, az útvonal szép volt és jól jelzett! Beilleszkedtem a túrázók és a futók közé, valahová középre.

15:16:10 óra alatt teljesítettem a 85 km-es távot 3205 méter szintkülönbséggel. Csirke terepfutó szupergörl vagyok! :)