Patai Mátra 50

A Havasra felfelé szinte méterenként megálltam, a fullasztó párás melegben patakokban folyt rólam a víz és oxigénmaszkért imádkoztam...

Hosszú, munkával, szervezéssel teli fél év után végre egyensúlyba kerültem. Kalandoztam én itt-ott, de írni nem volt időm, vagy erőm, csak éppen kitettem a facebook oldalamra, hol jártam, mit csináltam. A fáradtság, leterheltség, másfajta edzések miatt sokat lassultam, feladtam pár versenyt és túrát, amit egyáltalán nem bánok, mert akkor és ott jól döntöttem, de erről majd írok máskor.

Három éve szemezek a Patai Mátrával. Először bajnoki fordulóval ütközött, tavaly pedig a keresztfiammal kalandoztunk a 8 km-es távon, neki az volt élete első teljesítménytúrája 5 és fél évesen. Most Barnus nyaralni ment, így egyedül vágtam neki a kalandnak. Úgy éreztem vissza kell ülnöm a nyeregbe, mennem kell egy hosszút, ami csak az enyém, így beneveztem az 50 km-es távra. 

Hajnalban gondosan kiválasztottam a ruhát, ugyanis egy ultra távon 35 fokban egyrészt izzadsz mint a ló, másrészt pedig minden testrészed összedörzsölődik. Így meleg ide-vagy oda, ha nem akarok véres hónaljjal szaladgálni, száműznöm kellett az ujjatlan kukás narancssárga felsőt, illetve nincs mese, a hosszabb gatyás szoknyát kell felvenni, mielőtt szabályosan felég a combom az összedörzsölődéstől.

A rajtban kellemes meglepetés ért, miszerint idén is meghívott lettem a túrára, amit ezúton is nagyon köszönök a szervezőknek. Több ismerőssel találkoztam, váltottunk pár szót, majd elindultam. Laci is velem jött, ő országúti bringás távon indult.

Az első szakasz elején Árpiékkal csevegve jól benéztük a bokros kereszteződést és 800 méteres kitérőt tettünk. Ezután a Kecske-kőre menet elég jó tempóban caplattam felfelé, jöttek lefelé a túratársak csodálkozva, hogy miért jövök szembe, amikor már rég előttük jártam. Semmi gond, csak kiegészítettem a távot, nehogy véletlenül kevés legyen... A pecsételés után elköszöntem Árpiéktól és lesuhantam a faluba. Innentől kezdve minden ellenőrzőpontot plusz 800 méterrel számoltam. 

Az elejét ismertem, mert tavaly Barnussal erre mentünk a "felnőtt" távon. Látszik, hogy mennyire, ha rögtön eltévedtem... :D A Várhegyre viszont más irányból vitt fel az út, mint a 8-ason. Útközben Szilárdékat utolérve kb. 2-3 kilométert velük beszélgetve haladtam. A zászlónál gyors pecsét, majd indultunk tovább. Igaz, hogy még korán reggel volt, de már erősen tűzött a Nap. A szőlőben, aszfalton való menetelés monotonitását a baráti beszélgetés törte meg. A Diós-kútnál elhagytam a csapatot és innen indult igazából a kalandom. 

A meleg fokozódott és csak nem akart jönni valami jó kis hűsítő erdei szakasz. Fajzatpuszta felé beértem két nőt, akiket már a rajtban is láttam, ők is az ominózus 800 méteres kitérőmnél kerültek elém. Egész jó tempóban haladtak. Az egyikük nagyon rövid futónadrágot viselt, magam előtt látva a combizmok munkáját futás közben, egyszer-kétszer felszisszentem és örültem, hogy mégis a hosszabbat vettem fel.

Már fogyatkozott a vizem, de tudtam, hogy a következő ellenőrzőponton tudok tölteni. A sárga kereszten végre kellemes, hűvös szakaszon haladva egyedül futottam a kanyargós úton. Egyszer csak csordogálás ütötte meg a fülemet. Oldalra fordultam és megpillantottam a sárga kört, így átmásztam a gallyakon és csudafinom forrásra leltem, ahol megtöltöttem a kulacsomat és megmostam az arcomat, bevizeztem a hajamat.

Rövid ideig tartott a kellemes hűvös, mert párszáz méter után újra a perzselő Napon haladtam. A ponton csodálkoztak, hogy nem kértem vizet, mondtam, hogy itt töltöttem a forrásnál. Egy kovászos ubit ettem, almát vagy dinnyét kívántam, barack volt, azt pedig nem kértem. Ebben a melegben zsíros vagy lekváros kenyér szóba sem jöhetett.

A Káva felé haladva egyre több túratárssal találkoztam. Nem tudom pontosan ki milyen távon volt, de köszöngettünk oda-vissza. Még mindig kaptam fentről a napsütést, a felfelé kaptatás közben hol volt árnyék, hol nem. Elmerülve a gondolataimban caplattam felfelé figyelve a jelzéseket. Sára Peti szaladt el mellettem és odaköszönt. Hamarosan összeszűkült az út és kis ösvényen folytatódott felfelé. Ömlött rólam a víz, igyekeztem lassan, egyenletesen venni a levegőt, de kezdett nehézzé válni. Lassítottam kicsit az emelkedőn, hogy a rám nehezedő pára ne gyötörjön annyira. A Káva ellenőrzőpontot elhagyva már kevesebb nyílt szakasz volt, de annál rosszabb jutott, hiszen a fák között leült a párás, fülledt, meleg levegő. Hangosan szuszogva felcaplattam a Tót-hegyesre.

Az ide vezető zöld háromszög utat oda-vissza kellett megtenni, ezért kisebb tumultus alakult ki az egyszemélyes erdei ösvényen, ami nem elég, hogy szűk volt, de kacskaringós és meredek is, plusz a Mátra összes óriáshangyája ezen a szakaszon mászkált. Konkrétan ha lenéztél mozgott az út alattad, annyi volt. Emiatt nem nagyon akart senki sem megállni hosszú időre, így gyors váltásokban engedték egymást hol fel, hol le az emberek, különben  harisnyát viselhettünk volna hangyacsípésből. 

A következő elágazó után éppen elkezdtem kocogni, amikor furcsa zaj ütötte meg a fülemet. Valami hatalmas robajjal közeledett felém. Na, mondom, itt vagy dől a fa, vagy nem tudom mi közeledik. Amikor már egész közel hallottam, megálltam és vártam. Egy gyönyörű szarvasbika ugrott ki előttem és csörtetett keresztül az úton. A mögöttem kicsit fentebb haladó pár is megállt a dombtetőn és hárman csodáltuk, ahogyan tekintélyt parancsolóan elsuhan az erdőbe. Érdekes, de egyáltalán nem féltem tőle. Pedig ha túl közel hallok állatot, szoktam nekik tapsolni, de már lassan megszokjuk egymás jelenlétét az erdőben.

Elégedett nyugalommal és ünnepélyes lélekkel kocogtam tovább, hogy megmutatta magát nekem egy szarvas. Sem előttem, sem utánam nem volt senki. Egybeolvadtam az erdővel és futottam, ahogyan jól esett. Fogyatkozott már a vizem, de tudtam, hogy hamarosan ismét kapok Hideg-kútnál, így bátram kortyolgattam az izót is és vizet is. Megfalatoztam egy müzli szeletet és vidáman értem le a ponthoz. Elújságoltam a szarvasos élményemet a pontőröknek, akik finom forrásvízzel és limonádéval kínáltak, de csak vizet kértem.

Valahol itt értek utol ismét a rövid nadrágos lányék, habár az is lehet, hogy eddig is mögöttem haladtak, csak nem láttam őket. Egyre jobban borult be az idő. Olyan mérhetetlen fülledtség volt, hogy azt kívántam essen már végre. Egy ideje hallani lehetett a dörgést távolról, úgy vártam, hogy ideérjen, mint a Megváltót. A lányok mögött haladtam pár méterrel, nyomott a fülledt, párás levegő, nem esett jól futni, ezért nem is erőltettem. Hamarosan eleredt az eső. Hatalmas cseppekben hullott alá, én pedig élveztem a nagy meleg után minden hűsítő pillanatát. Jól esett, örültem neki, habár akkor még nem igazán fogtam fel, hogy a pillanatnyi vidám hűsölésnek később lesz meg a böjtje. Szinte örömtáncot jártam az esőben, meg is álltam a táskámban kotorászni kicsit, hogy ázzak. Az esőcseppek szorgalmasan hullottak, én pedig végre vizes fűben meneteltem a Gortva-Jójárt-kilátóhoz. Megkaptam a pecsétemet, majd örömkocogásban elindultam Mátrakeresztes felé. Valahol itt hagytam el a két lányt. Lefelé a két azonos hosszúságú út közül a pirosat választottam, most nem akartam piros kereszten a Vidróczky-barlang felé menni, mert nemrég jártam arra, és jobban vonzott a karácsony illatú tobozösvény, ahol egyedül róhattam a kilométereket és az égvilágon senkivel sem találkoztam. Ekkor már eléggé köhécseltem a rám szakadó nagy párától és azt gondoltam magamban, valami ilyesmit érezhetnek az asztmások.

Mátrakeresztesen összetalálkoztam Lacival, vettünk egy kólát a vendéglőben, majd a fél literes üveget betettem a zsákomba és vidáman tovább indultam az aszfaltúton. A faluban is érezhető volt az a nagy fülledtség, amit az eső hagyott maga után. Ahogy felfelé meneteltem, úgy láttam, hogy párolgott is az aszfalt, habár lehet, hogy már hallucináltam a fülledt melegben... Valamivel könnyebb volt a levegővétel a településen, és a kóla is sokat segített rajtam, így viszonylag könnyedén vettem a következő kilométereket. 

Ezen a szakaszon találkoztam egy túratárssal, akivel egyszer-kétszer szóba elegyedtem útközben, többé-kevésbé egy tempóban haladtunk, valahol a vége felé hagyott el. A hosszúnak tűnő aszfaltos szakasz után végre ismét az erdőben találtam magam. Újra kellemes fenyőillat terjengett mindenhol. Emelkedett az út, de nem éreztem megerőltetőnek. Többekkel találkoztam, sokan haladtunk a Babik-kút felé. Többször úgy emlegettük a forrást, mint a megváltást, hiszen rég nem volt már víz utánpótlás, leszámítva a keresztesi vendéglőt. Én kortyolgattam a kólámból és vizem is, izóm is volt, így nem aggódtam, de vágytam a hideg vízben való cicamosdásra. Hamarosan kocogásra váltottam, és nemsokára meg is érkeztem a forráshoz. Kisebb tömeg gyűlt össze ennél a kútnál, találkoztam többekkel, akik a kilátónál velem szemben jöttek visszafelé. Megkérdezték, hogy én akarom e megnyerni, mondom egyrészt nem is verseny, másrészt pedig kirándulok, harmadrészt mérsékelten fuldoklom a párában, úgyhogy nekem adhatna kupát a Jóisten is, akkor sem mennék gyorsabban. A kútnál táncolva megmosakodtam, majd kulacstöltés közben komplett aerobik koreográfiát mutattam be, ugyanis valahogy le kellett rázni a ménkű sok hangyát, mind rám akart mászni. Elköszöntem és tovább kocogtam a Világos-hegy felé.

Az egyik legszerethetőbb rész következett. Mentél már hegyre úgy, hogy lefelé mentél? Na, itt tulajdonképpen az történt, hogy a fenyves után végig lejtett az út a zöld háromszögön. Nagyon élveztem, a kútnál felfrissültem, valahogy a levegő sem volt sűrű, így vidáman érkeztem meg a rövidke mászáshoz. Kevés kapaszkodás után értem fel a pontra, ahol kellemes hűvös és csodálatos kilátás fogadott. 

Valószínűleg itt értem el az eső másik lábát, ugyanis ahogyan haladtam lefelé a meredek lejtőn egyre sűrűbb és nehezebb lett a levegő. Előttem két úr kapaszkodott lefelé, szépen egyenletes léptekkel haladtam utánuk, nem akartam és nem is tudtam volna futni, hiszen sok helyen még a lábujjaimmal is kapaszkodni kellett. A meredek ösvény hamarosan kőporos úttá szélesedett. Kocogtam tovább és nemsokára elértem a következő pontot. Itt megkérdeztem merre tovább, mondta az ott lévő túrtárs, mindjárt jön ő is utánam, ha bizonytalan vagyok, csak nézzek hátra. Mondtam, hogy egyedül nem szoktam bizonytalan lenni (ha mással megyek, akkor mindig kérdeztem, hogy jó felé megyünk e :)), erre mit ad Isten, jót röhögtem magamon, egyszer csak elfogyott a jelzés, az út pedig háromfelé ágazott. Nem szoktam kétségbe esni, szépen sorban próbálgatom az utakat, hogy hátha meglesz a jel. Éppen a másodiknál tartottam, amikor jött a segítséget ajánló úr, mosolyogtunk együtt, amikor megkérdeztem, merre van az arra. Ő ismerte az utat, így megmutatta, de itt egy darabig nem volt jelzés, biztosan kidőltek a jelzett fák.

Nemsokára megérkeztem ismét Fajzatpusztára. Először nem igazán esett le, hogy én itt már jártam, csak a nénik voltak valahogy ismerősek. Továbbra is alma járt a fejemben, de mivel továbbra is barack volt, így mégis ettem egyet. Kezet mostam gyorsan, majd indultam tovább. Közben Laci szólt, hogy beért a bringa távról, mondtam neki, várjál, nemsokára ott vagyok, már csak egy tízes. Életem legkeményebb tízese következett... Olvastam én, hogy hegyre fel, meg láttam is, hogy majdnem 300 méter szint jön, de nem gondoltam semmi rosszra. Elfutottam az idefelé felfedezett forrás mellett, majd hamarosan szűkülni kezdett az út, ezzel együtt sűrűsödött a levegő és lassult a tempóm. Gondoltam, ha innen négykézláb mennék, akkor is beérnék bőven időre.

Eleinte haladtam szépen felfelé. Nehezen vettem a levegőt, nagyon nagy volt a pára. Figyeltem az órámat, a plusz 800 métert rászámolva 45 km-nél kellett megérkeznem a csúcson lévő ponthoz. Viszonylag egyenletes tempóban tartottam felfelé, egy-egy lélegzetvételre megállva. Aztán 44 kilométer környékén azt éreztem, hogy már nem nagyon kapok levegőt, és alig bírok menni. Szinte méterenként álltam meg. 20 másodpercenként figyeltem az órámat, hogy mennyi van még hátra. Hallottam valami zajt a bokrokból, de gondoltam, mit bánom én mi jön ki onnan, inkább feláldozom magam, mint gyorsabban menjek. Egyszerűen nem haladtam. Két lépés fel, 10 másodperc légzőgyakorlat, három fel, újra levegővétel. Azon járt az eszem, hogy menni kell, mert mindjárt ott a pont. Felsejlett valami előttem, de azt se tudtam, hogy ez most milyen tető valójában, lesz e kilátás, vagy csak olyan Istállós-kőre hajazó szívatás. Néztem az órát, felcsillant a remény, már csak 150 méter a pontig. Összeszedtem magam és egyben megmásztam mérsékelt fuldoklás közepette azt a százötvenet. Itt vagyok, de hol a p...ba van a pont!? Sehol senki. Már-már arra gondoltam, hogy itt nincs is pont, csak a papíron maradt. Teljes elcsüggedésben, lépésről lépésre haladtam felfelé, de nem adtam fel. Végre megláttam a piros-fehér bóját. Olyan hülye helyen volt, hogy még fejbe is vágott az a sz..., de végre megérkeztem. Annyit mondtam a ponton, azt hittem sosem érek fel, de nem igazán voltak kommunikatívak a pontőrök. Megkönnyebbülve elindultam lefelé.

Azt hittem jobb lesz, de úgy éreztem magam, mint aki lebeg. Krákogtam, köhécseltem, mint egy tüdőbajos, egyáltalán nem haladtam gyorsabban. Csörgött a telefonom. Laci hívott, hogy merre járok már, mert ugye majd egy óra telt el, mióta beszéltünk és azt hitte már a tízes végén vagyok a falu határában. Ó Istenem, itt halok meg a hegyen mindjárt, mentem vagy 3 kilométert egy óra alatt. Leültem egy fatörzsre 17 másodpercre, vettem négy-öt levegőt, majd egy életem, egy halálom, folytattam az utat lefelé. Kísérleteztem, hogy mikor kapok jobban levegőt, ha krákogok, ha köhögök, vagy ha légzőgyakorlatozom. Egyik sem vált be. A mellkasomat fogva haladtam előre. Néha belekortyoltam a pisimeleg kólámba, hátha segít. 

Kiértem valami rétre, vagy nem tudom hova, de a sárga fűre és a dög melegre emlékszem. Aztán a következő nyílt részen mintha jobban kaptam volna levegőt is. Szellő itt sem mozdult, de legalább nem fogták meg a fák a levegőt. Hamarosan kellemes hűvös helyre érkeztem és egy narancssárga kötelet láttam meg egy meredek lejtő tetejében. A Puskaporos-kút és a Danka-patak medre megváltást adott a fullasztó melegben. Nyugalommal megvártam, míg három kislány lemászik a kötélen, majd én is leereszkedtem és a kedves néniktől megkaptam az utolsó pecsétet. A csodálatosan friss levegőtől szabályosan megtáltosodva száguldottam tovább az utolsó 5 kilométeren, feledve az elmúlt ötös minden nehézségét és fájdalmát. Egy kisfiú az apukájával jött utánam a tempómban. Nem mertem futni, pedig jól esett volna, azért annyira nem voltam még menő az előző fuldoklás után.

Szabályosan pörögtek a kilométerek, a földet sem érte a lábam, úgy rohantam előre. Útközben még egy őzikét is láttam elszaladni. Aztán egyszer csak eltűnt a patak, elmúlt a friss levegő és kiérve az újabb nyílt szakaszra fejbe kólintott a dög meleg. Kecskeszar szag terjengett a levegőben, ami nem segített. Tekintetemet előre szegezve monotonon haladtam. Eszembe jutottak korábbi túrák tűző napon töltött órái, összefolyt a tér és idő, csak mentem előre töretlenül. Végre beértem a faluba. Ez a rész ismerős volt a tavaly Barnussal végigjárt távról. Akkor is végtelen hosszú volt az út az iskoláig és most is. Egyszer láttam a templomtornyot, aztán eltűnt. Követtem a kerítésekre kirakott szalagot. Némán, leszegett fejjel baktattam. Még valahol ittam egy korty kólát, a forró édes lötyi kicsit felkavarta a gyomromat, de hősiesen küzdöttem ellene. 

Végre megláttam a kocsimat, majd rohantam az iskolához. Laci ott volt, annyit bírtam neki kinyögni, hogy hozzál kólát. Bementem a célba, kissé kábán a melegtől átvettem az oklevelet és hűvös hely iránt érdeklődtem. Végül magam döntöttem a tornaterem mellett. Lefeküdtem az első padra, amit megláttam, de nyomott, így mellé a hideg kőre telepedtem inkább. Levettem a cipőmet és feltettem a lábamat, hogy pihenjen. A hideg kövön fekve visszakapcsoltam a netet és elintéztem pár dolgot ott helyben, majd bő tíz perc fekvés és pár korty kóla után mintha sosem akartam volna megfulladni a párában, vagy izzadtam volna több litert. Egyetlen dolog volt kellemetlen, éreztem, hogy minden elővigyázatosság ellenére kidörzsölődtem odalent. Végül nem mentem vissza kajálni a célba, hanem hazafelé megálltunk és vettünk egy hamburger menüt Gyöngyösön.

Olyan hamar regenerálódtam, hogy jó hangulatban vezettem, mire haza értem, úgy éreztem magam, mint aki kicsattan az erőtől. A szuper krémemmel bekentem a kidörzsölt részt, ami mára már enyhült. Ezen a "harci sérülésen" kívül az ég világon semmi bajom sincs, se izomláz, se semmi. 

Végül 10:32 óra alatt tettem meg 52,5 kilométert 1930 méter szinttel. Szerettem! Végre visszatértem! :)