Patai Mátra 50

2018.07.23

Még mindig nem tudtam behozni a tavalyi lemaradást, de legalább a kajám már visszaállt, és jól mennek az edzéseim, így idén is elmentem a Patai Mátrára. Habár az edzéseimbe jobban illett volna a 35-ös táv, de maximum magammal kell összeveszni, ha nem úgy csinálom, ahogy kitalálom, így bevállaltam az 50-est.

Hiába nincs messze tőlünk, viszonylag korán kell kelni a túrához, mivel reggel 7 óráig van a rajt a távon. Fél 7 körül meg is érkeztünk, volt parkoló a híd előtt, átvettük az itinert, majd nemsokára útnak indultam. Laci megint bicajozott, így neki még volt egy kis ideje.

Habár jól ismerem a távot, feltettem az órámra a tracket, ha már van hiperszuper óra, használjam is, mert képes vagyok eltévedni bárhol és bármikor. Kocogós-caplatós tempóban, 10 órán belül terveztem a teljesítést. Szépen futottam a Kecske-kő felé, az emelkedőn többnyire kaptattam, magam elé is engedtem Petit, mert ő simán felfut, én meg nem. Most valahogy elfeledkeztem fent az árvalányhajakról, pedig ott sok szokott lenni, de már valószínűleg elszáradtak. A kis ösvényen előzékenyen engedték egymást fel-le az emberek, attól függően, hogy ki tudott jobban félreállni a dzsindzsába. Gyors pecsételés után már suhantam is vissza a faluba, felkocogtam a pincékhez, még órával is majdnem benéztem a kis sunyi ösvényt a kaptató előtt, de szerencsére egy sporttársnő szólt. Újabb pecsét után már a szőlőben is találtam magamat. Nem igazán kedvelem ezt a szakaszát a túrának, itt akkor is dög meleg van, ha nincs meleg. A véget nem érő úton kocogtam fel-le, talpam alatt hullámzott az aszfalt. Valójában rosszabb is lehetne, nálunk például eső után takonydzsuva van az Egeden a szőlőben, ami kráterekké szilárdul a melegben.

Ezen a túrán nagyon sűrűn vannak az ellenőrzőpontok (50 kili alatt 14 ellenőrzőpont, a rajt/céllal együtt 16 pecsét), habár én jobban kedvelem, ha egy kicsit magamra hagynak az erdőben, de most ehhez alkalmazkodtam, hogy 2-4 kilométerenként meg kell állni. Alig vártam, hogy Fajzatpuszta előtt beérjek az erdőbe egy kicsit, pedig most nem is volt annyira perzselő meleg, mint tavaly. Azért tisztességesen folyt rólam a víz, és persze mikor felejtem otthon a csuklószorítót, amibe törölgetem magam, ha nem most.

A finom, hideg vizű forrás mellett elszaladtam, gondoltam, majd a ponton kérek inni. Ittam is, töltöttem is, majd ettem barackot, finom volt. Sajnos, most nem volt kézmosó lavór, mondtam is, hogy tavaly jó szolgálatot tett a ragacsos gyümölcs után, de a kedves néni öntött vizet a kezemre a kancsóból.

Úgy terveztem, hogy az izóm Hideg-kútig kitart, ott töltök limonádét helyette, legalábbis bíztam benne, hogy lesz. Előtte még caplatva-kocogva tartottam a Káva felé, közben pedig arra lettem figyelmes, hogy valaki követ. Nem akartam gyorsítani, mert ugye kényelmes, laza tempót tűztem ki célul, illetve tudtam, hogy a "hangyás hegyig" sunyin emelkedik, de kis idő után roppant mód elkezdett zavarni. Amikor már kezdett nagyon kellemetlenné válni, hogy a fenekemben jön valaki, hátra fordultam és mondtam, hogy inkább menjen előttem, mert nekem ez zavaró, ha hosszú távon közvetlenül mögöttem jönnek. Aztán visszaelőztem gyorsan, mert lassabb tempóban ment, mint én és utána nem sokkal később eltávolodtam tőle.

Útközben meg-megálltam finom vadszedret eszegetni és észrevétlenül, könnyen repültek a kilométerek. A Tót-hegyesre vezető meredek kis ösvényen elviselhető volt a "szembe forgalom", de nem szívesen áll meg senki az emberevő óriáshangyák között egy pillanatra sem. Én már megállapítottam, hogy szerintem az egy óriási nagy hangyaboly valójában. A zöld keresztes kereszteződésnél, ahol tavaly mi is többen tanakodtunk, idén is megálltak az újoncok, hogy jobbra, vagy balra, aztán megmondtam a helyes irányt.

Most nem jött a szarvasom, így csak futottam tova. Emlékszem, tavaly nagyon hosszúnak tűnt az út a Hideg-kútig. Valahogy idén könnyeden kocogtam, az izó is pont akkor fogyott el, mint terveztem. Habár nem volt írva, hogy milyen ellátás lesz, de nagyon bíztam a kedves lányban, aki készíti a finom limonádét.

Fotó: Hideg-kút ep. (Oszlánszky Rita)
Fotó: Hideg-kút ep. (Oszlánszky Rita)

Egy férfi állt a forráshoz vezető út kereszteződésében, és irányított le mindenkit, hogy idén ott a pecsételés. Nem is baj, nekünk tök mindegy, hogy kerülünk 200 métert, nekik meg egész nap cipelni kellene a vizet fel-le az útig. Készített rólam egy képet a pontőr lány a honlapjukra, nagyon rendes volt, készítette és töltötte mindenkinek az 5 literes gallonból a hideg limonádét. Visszakaptattam az útra, majd futottam tovább a Gortva-Jójárt kilátó felé.

Ez a rész olyan, mint egy Bermuda-háromszög. Akárhányszor járok erre, mindig sötét fellegek gyülekeznek az égen, borongós az idő, párás a levegő, már csak a megmagyarázhatatlan túrázó eltűnések és repkedő túrabakancsok hiányoznak a teljes képhez. Jót mosolyogtam a saját hülyeségemen, miközben a saras, nedves talajon kocogva közeledtem a kilátó felé. Ez nem annyira tetszik nekem, inkább felmennék a Muzslára. Mivel itt is visszafordító van, többekkel szembetalálkoztam. Fent roppant lelkes pontőrök drukkoltak minden odaérkezőnek, ami szívet melengető, vidám jelentet volt, de nehezen tudta a lelkes csapat is ellensúlyozni a borongós Bermuda-háromszöget. 

Ahogy tartottam lefelé, azt éreztem, hogy egyik pillanatról a másikra elkezdek lassulni és száll el az erőm. A táv felénél tartottam, edzek rendesen, nem mentem gyorsan, jó a kajám, akkor meg mi lelt? Azon kaptam magam, hogy páran megelőztek, miközben próbáltam napirendre térni a hirtelen jött erőhiány felett. Ahogy sétáltam lefelé, azt éreztem, hogy minden csontom fáj, a gyomrom sem stimmel. Mondom, bakker, itt visznek el az ufók mindjárt, vagy beszippant a fekete lyuk. Jól futható, kellemes szakasz következett pedig, de most a pihe-puha tűlevelek borította utat rekortán helyett kényelmes ágyként vizionáltam. Gondoltam, lefekszek inkább egy kicsit, legalább kényelmesen raboljanak el a földönkívüliek.

Már a keresztesi vendéglőben vásárolandó kóla gondolata sem húzott tovább, így leguggoltam az út közepén, felhívtam Lacit, hogy nem tudom, mi történt, de nem vagyok éppen versenyformában, ha nem javulok, tolja meg a bicajt, mert jönni kell értem kocsival. Messziről inkább úgy tűnhettem, mint aki a dolgát végzi a turistaút közepén guggolva, de pont letojtam (nem szó szerint persze...). Letettem a telefont, előkotorásztam az anyukám varázs birsalmasajtját, ettem belőle két kockát, de már előtte is éreztem, hogy kicsit mintha visszatért volna belém a lélek. Még 1 km-nek el kellett telnie, hogy el merjem hinni, amilyen gyorsan jött az erővesztés, olyan gyorsan el is múlt. Ma sem vittek el az ufók, így szépen lesuhantam Mátrakeresztesre. A vendéglő előtt azért még szóltam Lacinak, hogy nem kell papot hívni, bringázzon nyugodtan.

Beruháztam egy három decis dobozos kólára háromszoros áron, aztán pecsételtettem, ettem egy barackot és a kólát kortyolgatva vidáman útnak indultam. A falu végén összetalálkoztunk egy túratárssal a kukánál, jót nevettünk, hogy inkább be kellett volna kereteztetni a kólás dobozt, olyan drága volt. Az erővesztéses élmény hatására úgy döntöttem, hogy nem futok, inkább lesétálom a végét, a tervezett időmet így is tudom tartani. Összecsatlakozva a túratárssal, immár ketten haladtunk a Világos-hegy felé. 

Útközben megálltam egy-egy szederbokornál csemegézni, de még nem volt olyan finom érett, mint a korábbiak. Jó tempóban haladva hamarosan megérkeztünk a hangyás forráshoz, a Babik-kúthoz. Ennek finom, friss vize van, viszont a folyamatosan melegedő levegő nem sokáig engedte, hogy hűs forrásvizet igyak a kulacsomból. A kútnál találtunk egy túrabakancsot, amit meg is örökítettem, bár nem sok képet készítettem, most valahogy nem volt kedvem fotózni.

Babik-kút
Babik-kút

Viszonylag gyorsan felértünk a Világos-hegyre a kaptatón. Megbeszéltük vidáman, hogy csak azért nem futok felfelé, mert ugye most túrázok éppen... :D A csúcson gyönyörű kilátás nyílt, amit ismét megcsodáltam, azért itt kértem egy képet, mert különben ott sem jártam. A meredek, poros, köves, csúszós ösvényen lelavíroztam, ha akartam volna sem tudtam volna gyorsabban menni. Innen viszonylag eseménytelen szakaszon érkeztünk meg a következő ponthoz, ahonnan szépen csorogtunk be Fajzatpusztára az egyre melegebb időben. Tudtam, hogy a táv végén több a nyílt szakasz, ami a nagy melegben pokol tud lenni, tavaly majdnem meghaltam a végére.

Világos-hegy
Világos-hegy

Visszaérve a fajzatpusztai pontra sok emberrel találkoztunk, 35 és 50 km-es indulók frissítettek a végére. Miután már tavalyról tudtam, hogy mi vár rám, győztes elszántsággal indultam a halálos szakaszra. Egy éve tényleg kipurcantam a Havason, most nem mondom, hogy rohantam fel, de lényegesebben jobban vettem az emelkedőt, 15 perccel hamarabb értem fel. Rossz, mert itt-ott felsejlik a kék égbolt és várod a csodát, de mindig csak egy kanyar következik. Nem igazán tudod, hogy mennyi van még hátra, csak mész előre rendületlenül és negyvenvalahány kilométer után nem esik túl jól három kilométer alatt háromszáz szint sem. Mire felértem, a fajzatpusztai normál hőmérsékletű víz meleg lett, nem álltam meg hűsebb vízért a forrásnál a pont után, pedig gondoltam rá, de akkor maximum 4 és fél perccel később lett volna pisi meleg a vizem, mint így. Fent indítványoztam, hogy jövőre hozzanak jeges vizet, amire hasonlóan vágytak a fagyira áhítozó pontőr nénik is. 

Nem is tudom, hogy a felfelé hirtelen kaptató, vagy a száraz, poros, csúszós, köves meredeken lejtő ösvény a rosszabb. A létező összes kőbe belerúgtam kétszer. Fájt is a lábujjam nagyon. Leelőzött egy kis csapat, akik többnyire sinkózva mentek lefelé, de én inkább a komótos kirándulós tempóra szavaztam. Már elfogyott a maradék pisi meleg vizem is, a végét egy gélhez ittam meg. Leginkább tömény cukros meleg gyümölcslevesre hajazott, de annyira jó volt, hogy ne haljak éhen. Vártam már nagyon az utolsó forrást. 

Előtte még kisebb tömörülés alakult ki a kötélnél. A meredek lejtőn kötéllel lehet leereszkedni, amit ki-ki lassan, vagy nagyon lassan tesz meg. Egy türelmetlen túratárs nekiiramodott bátran, hogy majd jól leereszkedik, de fenéken csúszott le. Kicsit bukfencezett is, kiszakadt a rövidnadrág itt-ott, akkor nem érzékelte, állította, hogy jól van, de szerintem nehezen ül le a napokban.

Mint említettem, úgy vártam a forrást, mintha az élet vizéből ittam volna. Számhoz emeltem az éltető nedűvel teli kulacsot, lassan kortyoltam a hűs vízből, majd hangosan megállapítottam, hogy ez bűn rossz. Gyöngyöspata vízhálózatának összes rozsdáját egyben ittam meg.

Az utolsó 5 kilométer gyorsan telt. Fájó lábujjammal baktattam előre, de nem igazán éreztem fáradtságot, mondjuk 25 kilométer óta egy métert sem futottam. Hamarosan beértünk a faluba, Laci elénk jött, már jó ideje várt. Gyorsan az iskolánál találtuk magunkat. Átvettem a jutalmamat, gratuláltam a túratársaknak is, nyújtottam egyet (többet kellett volna), megittam a behűtött kólámat és indultunk is haza.

Kellemes túra volt, nem erőltettem meg magamat. Habár este kompressziós szárban aludtam el, és gondolkoztam, hogy éjfélkor flossolok egyet, de ezen kívül nem volt semmi bajom, végül izomlázam sem lett. Vasárnap pihentem, a hétfői jóga sajnos elmaradt, így kénytelen voltam még egy napot feküdni jutalmul. :)

52,68 km 2037 m+ 9:54:13 óra 

© 2017 ANCSIKA TRAINING | Minden jog fenntartva
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen!