Salomon Ultra Trail Hungary 55

2016.05.22

Egy évvel ezelőtt még olyan távol voltam az UTH-tól, mint Makó Jeruzsálemtől. Tavaly ilyenkor csak távolról szemléltem a terepfutókat, aztán hamarosan rájöttem, hogy nekem ez jó. Mármint nem a terepfutók szemlélése, bár a maga nemében az sem lehet rossz hobbi, de leginkább a terepen futásra gondolok. 8 hónappal ezelőtt vettem részt az első terepfutó versenyemen, egy 7 kilométeres távon volt a Bükkben. Azóta "hobbiszerelem" lett. Most pedig kürtőskalácsos fagyival afterezek Magyarország legnagyobb ultra terepfutó versenye után...

After kürtőskalácsos fagyival :)

Elsők között neveztem az Ultra Trail Hungary 55 km-es távjára novemberben. Bíztam magamban, a teljesítőképességemben, az akaraterőmben és a kitartásomban. Szépen, fokozatosan terveztem meg a felkészülésemet étrenddel, kiegészítő edzésekkel, változatos tereppel. Igen ám, csakhogy január végén külső bokaszalag szakadásom lett, ami 4 hétre kivont a forgalomból. Február végén úgy dobtam le a bokarögzítőt, mint ki letépte láncát, és futottam egy keserves tízest az Egedre. Hogy lesz ebből 55 km? Egy percig sem aggódtam, hanem felszívtam magam és folytattam, amit elkezdtem. Március közepétől beindult a gépezet és szépen feltornáztam magam.

Nagy izgalommal vártam már a Pünkösdöt. A naptáramban év eleje óta ott virított az UTH bejegyzés, ahogyan a hűtőmön a szervezőktől karácsony előtt kapott képeslap is. Az utolsó héten tudatosan spanoltam magamat és fokoztam a saját izgalmamat. Erre rátett, hogy a verseny előtti napokban szó szerint bombáztak minket a szervezők infóval, így akarva akaratlanul minden gondolatom a verseny körül forgott. A napok óta zuhogó eső ellenére nagy izgalommal és bizakodva vártam a versenyt. Úgy gondoltam, hogy kb. 8 óra alatt kényelmesen, élvezetesen tudom teljesíteni. Riogattak minket a nagy esőzések miatti sárral és a folyóvá duzzadt patakkal, de ezt én egy cseppet sem bántam, mert eléggé szeretem a dagonyát, és a vizet is, így külön izgalommal vártam. A cipőn dilemmáztam még egy kicsit, de utolsó pillanatban mégis úgy döntöttem, hogy bevállalom a Mizunot. A legjobb döntés volt!

Szombati izgalom

A rajtszámot szombat délután harmadiknak vettem át, büszkén pózoltam is vele az iskola előtt. Este visszamentem Reniért, egyúttal vettem egy Runnabe fejpántot, mert megtetszett, és persze illett a versenyzős szettemhez, ami ugye egy nőnek nem utolsó szempont. :) Reggel még variáltam, hogy felvegyem, vagy ne vegyem, de mégis a fejemen kötött ki, később nagy hasznát vettem, hiszen nagyon sok szakaszon hideg szél fújt.

Becsekkoltunk a rajt előtt, majd beálltam a tömeg közepére. Borús, szeles, csepergős időben indultunk el a csúszós macskaköveken. Harangszóra futottunk ki a főtérről és indultunk a tanösvényen át a "vadonba". Előző nap lebuktam, hogy gőzöm sincs az útvonalról (ugye szeretek vakon menni), így vidáman, a tudatlanok boldogságával, a rajtszámon lévő hegyekre olykor rá-rápillantva futottam. Éppen kezdtem belejönni a futásba, amikor jött az első saras szakasz. Csak úgy cuppogott a sár a lábam alatt. Gondolatban dicsérgettem a cipőmet, hogy milyen ügyes, hátha gyorsabban haladok. Kettőt léptem fel, egyet csúsztam vissza, de nagyon élveztem. Roppant vidáman caplattam a bokáig érő sárban és csak egyszer húzta le a cipőmet. A szerencsétlenkedésemen csak mosolyogtam, nem is tudtam mást. Volt, aki puffogott, de a legtöbben csak röhögtünk.

Éppen belejöttem már a sarazásba, amikor két fiatalember egyszer csak elirányította a társaságot jobbra. Közölték, hogy kerülni kell a zöld háromszögön, szalag nincs, csak figyeljünk és fussunk, de hosszabb lesz így. Nem bántam, mert nagyon szuper, jól futható élmény szakasz következett. Libasorban futottunk egymás után, a kis ösvényen jobbra-balra ugrálva, kőről kőre egyensúlyozva. A kanyarokban faágba kapaszkodva libbentem tovább, vagy csúsztam lefelé a sáron, mint aki síel. Hamarosan leértem a műútra és visszatereltek az eredeti útvonalra. Kicsit hosszúnak tűnt, mire végre elértem az első pontot. Pilisszentlászlóra 14,5 km-nél kellett volna megérkezni, ehelyett már több mint 16,5 km volt mögöttem. Annyi baj legyen! Átállítottam az agyam, hogy plusz kettőt hozzászámolok és kész. Így viszont az időre is egy kicsit jobban kellett figyelnem, mert már tudtam, hogy bőven rá kell számolnom a tervezettre.

Visegrád felé (fotó: Salomon Ultra-Trail® Hungary - Kerékgyártó Péter)

A Visegrádra vezető szakaszt imádtam. Nagyon jól lehetett haladni, leszámítva, hogy a patakba be- és kiugrálás jellemezte. Nem tudom, én miből vagyok, de gondolkodás nélkül átgázoltam a vízen. A víz a barátom és amúgy is, nagyon jól esett a lábfürdő. Komolyan mondom, még jót is tett, hogy vagy ötször bokáig gázoltam a patakba. Azután a cipőm nagyon gyorsan kiszáradt, még a sarat is lemosta, így nem volt vele gondom. Amilyen kis dilis vagyok, amikor "elfogyott" a patak, később a bazi nagy pocsolyákba is direkt belegázoltam, csak a fíling kedvéért. Gyermeki lélekkel szárnyalva futottam be Visegrádra. Nem töltöttem itt sem sok időt, indultam hamar felfelé a Fellegvárba. Majdnem elment előttem egy lengyel pár rossz irányba, akikről persze nem tudtam, hogy lengyelek, míg el nem kezdtem nekik magyarul kiabálni, hogy másfelé kell menni. Aztán megtaláltuk együtt a helyes utat. Innentől kezdve a lánnyal az utolsó szakaszig kerülgettük egymást. Valaki mondta nekem, hogy milyen húzós lesz a Fellegvárba vezető út. Nem emlékszem ki volt, de innen üzenem, hogy ez sehol nem volt a Nyerges-hegyhez képest!

A következő, Pap-rétig vezető 10 km-es szakaszt úgy jellemezném, hogy a kakastaréj szakasza. Valójában ez a rész úgy néz ki, hogy felmész egy kis kaptatós hegyecskére, aztán lefutsz róla, majd ismét felmész egy másikra és újra lefutsz. Mindezt vagy ötször. Ezen a részen iktattam be egy "pihenős" szakaszt is, ami azt jelentette, hogy caplattam egy ideig futás helyett. Eszegettem egy-két falat zabszeletet és örültem magamnak. Útközben találkoztam néhány 115-ös futóval is. Ahhoz képest, hogy éjféltől futottak, roppant virgoncok voltak.

A Pap-réti ponton volt talán a legnagyobb szurkolás. Minden ellenőrzőponton iszonyatosan jó hangulatban, vidáman, kiabálva, kolompolva fogadtak minket. Itt a dagonyán keresztül vezetett az út a frissítőhöz, ami még inkább spanolta az embert. Isten bizony, ha ez a cél előtt lett volna, tuti hasast ugrok bele. :D Falatoztam egyet-kettőt, feltöltöttem a szopogóst, közben német szóra figyeltem fel. Nem folytam ugyan bele a társalgásba, mert nem illik, de megkérdeztem volna szívesen a német futótól, hogy vajon hol rúgta pofán egy szarvas, amiért olyan kék-zöld foltos a szeme alatt. Aztán nekiiramodtam. Nem sokkal ezután végre találtam egy alkalmas pisilő helyet és a tizenvalahány kilométer óta cipelt terhemtől megszabadulva folytattam utamat.

Hamarosan megláttam egy fának támaszkodva a svájci színekben induló Zolit. Megkérdeztem minden rendben van e, de nem volt komoly gond. Hamarosan utolért és innen jó darabig együtt folytattuk az utunkat. Biztosan a gondviselés terelt össze minket, mert ezután következett a két komoly hegy. A Vörös-kőre felfelé nekem egész könnyen ment. Nem mondom, hogy szaladtam, de azért gyökérről gyökérre kapaszkodva úgy felmásztam, mint izgága Pistike testnevelés órán a bordásfalra. Itt már beért minket egy 115-ön induló lengyel fiú. Felérve megcsodáltuk a kilátást, a fiúk leültek egy pillanatra magnéziumozni én meg biztattam őket, hogy gyerünk tovább. A következő lejtőt könnyen vettük. Többen összeverődve, egymás után kocogtunk lefelé, közben vidáman beszélgettünk.

Hegy felé (fotó: Salomon Ultra-Trail® Hungary)

Hamarosan alább hagyott a virgonckodás, ugyanis elérkezett az újabb emelkedő, amit a biztonság kedvéért egy csúszós saras szakasz előzött meg. Nehogymá' jó legyen! Kicsit kivett az erőmből, így a Nyerges-hegy legyőzése nehezebben ment. Itt én szorultam egy kis biztatásra. Mögöttem küzdött a lengyel lány is, akivel Visegrád óta kerülgettük egymást. Felérve ő nekiiramodott, nekem szükségem volt még egy kis regenerálódásra, így Zolit is útjára engedve az utolsó tizenvalahány kilométeren egyedül folytattam az utamat.

Szinte végig lejtett az út, de csak nem akart következni a Skanzen. Már rászámoltam a plusz 2 km-t is, amit az elején beletettünk a kerülővel, de még 48 kilométernél sem volt meg a pont. Miközben ezen agyaltam a sinkópályává változott erdei ösvényen egyensúlyoztam lefelé. Valójában roppant élveztem, mást nem igen lehetett volna tenni, maximum még hason vagy fenéken csúszhattam volna esetleg. A Skanzen felé közelítve többen összeverődtünk ismét. Volt, aki már elég feszült volt, tekintve, hogy 49 kilométernél jártunk. Útközben egy-két szurkolóval találkoztunk, akik mondták, hogy menjünk, mi még TALÁN beérünk. Na, szuper, jól megbizattak... Elhessegettem egy pillanat alatt és rendületlenül mentem tovább. Mire a frissítőbe értem már majdnem 50 kilométert mutatott az órám. Amilyen gyorsan tudtam, töltöttem, ittam és megkérdeztem mennyi van még innen. Közölték a pontőrök, hogy 10 kilométer. Visszakérdeztem, hogy akkor 60 lesz a vége? Mondták, hogy úgy tűnik. Vállat vontam, oké, akkor átállítom magam 60 kilométerre, lesz, ami lesz. 1 óra 5 percem volt még a szintidőből.

Az otthonról szurkoló családnak küldtem egy gyors sms-t, hogy 60 lesz a vége, szurkoljanak és nekiduráltam magam a lehetetlennek tűnő vállalkozásnak. Tudtam, hogy még valami kis hupli hátra van, de fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Hamarosan a lakóházak között enyhe emelkedőre jutottam fel. Úgy döntöttem, nem futom meg, mert akkor elfogy a tartalék erőm, caplatok, amíg kell. Nemsokára azon vettem észre magam, hogy ismét lefelé megyek. Röhögtem egyet, hogy vádöfákizdisz a Nyerges után, majd elkezdtem futni-futni be a városba. Úgy döntöttem, nem nézem tovább a kilométereket, lesz, ami lesz, futok. Végig spanoltam magam, hogy meg tudom csinálni, sikerülni fog, beérek időben. Nemsokára ismerős részhez érkeztem, azon az úton futottunk ki, megörültem, mert akkor már nincs messze. Harangszóra értem be a tanösvényre. Reméltem, hogy nem 6 órára harangoznak, így mégis rápillantottam az órámra. Fél 6, és 54 kilométer. Mindegy, lesz...om, tolom neki!

A sétányon békésen sétáló családokkal, párokkal találkoztam. Néhányan mosolyogtak, mások rám sem hederítettek. Egyszer csak megállt egy 5 éves forma kisfiú, ledöntötte a rollerét, rám nézett és szó nélkül elkezdett tapsolni nekem. Annyira meghatódtam, hogy csak annyit tudtam kinyögni köszönöm, aranyos vagy, majd a könnyeimet nyelve elkezdtem gyorsabb tempóban futni. Nemsokára beértem néhány sétáló 115-ös versenyzőt, akik az utolsó kilométereket küzdötték le. Váltottunk egy-két szót, én pedig futottam rendületlenül. Hamarosan megérkeztem a legutolsó ponthoz, csippantottam, mondták, hogy 1 km van hátra és elkezdtem gyorsítani.

A kereszteződében Zsanklódék vártak népes szurkoló táborral. Az utolsó szakaszon "meginterjúvolt", és bekísért a célzónáig. A legvégén hatalmas ováció, taps, kolomp, üdvrivalgás, minden, amit el lehet képzelni. Sprinteltem egyet, majd örömmámorban úszva berepültem a célba. Üvöltöttem, hogy MEGCSINÁLTAAAAM, SIKERÜÜÜÜLT!!! Boldogan vettem át a finisher pólót, amit azonnal fel is vettem. Frissítettem, nyújtottam, pózoltam, majd boldogan elindultam kifelé.

SIKERÜÜÜÜLT!!! (fotó: Salomon Ultra-Trail® Hungary)

Bő negyed órával később, éppen 18 órakor két őrülten sprintelő alak közeledett a célba. Az egyik Reni volt. Végül kiderült, hogy sajnos mindketten pár másodperccel kicsúsztak a 9 órás szintidőből. A lényeg, hogy tisztességgel teljesítették! Gratuláltam, majd elmentem a hotelbe ejtőzni egyet. Útközben nagyon sokan gratuláltak, volt, aki megsimogatott. Nagyon jól esett az emberek szeretete! Eredményhirdetésre visszamentem a városba, de előtte még megvacsoráztam a jól megérdemelt finisher gulyáslevesemet. :)

Örömmámor utolsó pillanatai :)

Másnap reggel a szaunában összegeztem az egész versenyt. Nagyon, nagyon jól éreztem magam, végig ott voltam fejben, volt erőm viccelődni, nevetni, bohóckodni, másokat biztatni. Pontról pontra kaptam az erőt a segítőktől, akik elláttak minket, drukkoltak, szurkoltak. A versenytársak mind barátságosak voltak, senki nem volt ellensége a másiknak, mindenki a saját csatáját vívta. A terep izgalmas volt, kicsit nehezítve ugyan a sárral, de teljesen jól futható. Az idő is kivirult, szép napos lett délutánra. Szentendre olyan nekem, mint Eger, így otthonosan éreztem magam benne. Profi szervezőcsapat profi versenyén öröm volt részt venni. Teljesíteni egy kitűzött célt a nulláról, boldogság. Ez volt a próba, jövőre javítok az időmön!

Sok élménnyel és kinccsel gazdagodva jöttem haza. A finisher póló a jéghegy csúcsa, de az új fejpántomnak is nagyon örülök. Kaptam még ajándékba Runnabe-s szarvasos üvegmatricát is, így itthon készítettem egy egyedi csészét magamnak. :)

Kincseim

8:43:57 óra alatt teljesítettem az 55 km-es távot (vagy 56, vagy 57 km :)) kb. 1900 méter szinttel. Nők között 65-ből a 44. helyen végeztem, összesítettben pedig a 260 indulóból 188. lettem. A lényeg: FINISHER SZUPERGÖRL VAGYOOOOOK! JEEEEE!