Szimpla Élmény a Kék Libbanccsal

Tompa fejjel baktattam a szemerkélő esőben. Cikáztak a gondolataim ide-oda, de valójában nem igazán fogtam meg egyetlen gondolatfonál végét sem, csak úgy mentem. Egyre nagyobb cseppekben esett az eső, négy-öt csepp végigcsordogált a nadrágomon, majd hirtelen lezúdult minden, amivel odafent a nagytakarítás alatt felmosták az égi folyosót és a nyakunkba öntötték. A vízcseppek összefüggő egységgé váltak a nadrágon és sötétebbé festették a színét. A cipőmben meggyűlő víz szabályosan párolgott ki az apró lyukakon és folyt a talajba az elnyűtt cipő szakadásain keresztül...

Tavaly nagy élmény volt a nyári Szimpla a dög melegben, gondoltam idén is visszatérek a kellemes, simogató tavaszi napsütésben. Mondjuk, amikor a verseny előtt két héttel leesett a hó és a fél Mátra kidőlt, sejtettem, hogy nem fog éppen simogatni a napocska. Az olvadó hó "csudaszuper" felázott talajt és medrükből kilépő patakokat hagyott maga után, a turistautak egy részét kitakarították, végre jó idő lett, juhú. Aztán pedig elkezdett esni az eső...

Testvéremmel jó páros vagyunk már harmincvalahány éve, idén vele szerettem volna menni. Verseny előtt küldtem neki egy videót valamelyik csoportból, hogy diszizdöpatak jelenleg. Megkérdezte vigyünk e esetleg zacsit az átkeléshez vagy ilyesmi, mondtam neki, tök felesleges, amúgy is 120 literes kukászsák kéne, de azt macerás felvenni, a túrakajak meg nehéz.

Vasárnap elindultunk vidáman sarazni. Az oda utat végigröhögtük, aztán az esélytelenek teljes nyugalmával elrajtoltunk. Úgy voltam vele az elején, hogy figyelem azért az órámat, milyen tempót megyünk, tartható e esetleg a szintidő. Tesóm nehezen vette az első hosszú emelkedőt, ami úgy hét kilométeren át kanyargott felfelé kb. 10 méter egyenes szakasszal. Szóltam neki az ötödik kilométer körül, hogy túlléptük a szintidőt. Mondjuk körülöttünk mindenki. Elengetük hamar, tulajdonképpen már verseny előtt és így alakítottuk élményfutássá a Szimplát. Szépen Tesóm mögé álltam és az ő tempójában baktattunk felfelé. Eleinte még egész jó volt a terep, gondoltam, nem is lesz itt sár, biztos csak szívattak a szervezők és az egyetlen pocsolyával fotózkodtak a pályajelölők. Amikor a bokroknál elérkeztünk az első saras részhez, még volt, aki kerülgette, egyensúlyozott, gólyalábat csinált random, nehogy saras-vizes legyen. Én örömujjongásban törtem ki, majd "Végre sááár!" felkiáltással üdvözöltem a dzsuvát (csak ketten néztek hátra, hogy ez tutira bolond).

A következő nagyobb emelkedőnél kissé mérges, rózsaszín pólós lány caplatott el mellettünk, többször megállva, hátra-hátra nézegetve. Megkérdeztük többen is, egyedül van e, de mondta, hogy bevárják egymást, bár láthatóan nagyon feszült volt. Hamarosan felértünk Kékestetőre, Csipi vigyorogva fogadott: "Mi van Ancsika, kirándulunk, kirándulunk?" Mosolyogtam, mondtam, hogy mi az élményért jöttünk. Frissítettünk gyorsan - tetszett a nyomós megoldás a ballonon -, aztán elindultunk lefelé a kéken.

Az első tíz kilométer itt-ott sáros, nedves talaja nyár középi Szahara volt déli 12 órakor a Pisztrángos felé vezető úthoz képest. Nagyjából a Gabi haláláig egész jól futható volt. Aztán azon kaptam magam, hogy magas térdemeléssel haladok, néha gátfutást imitálva kecskebékázok előre. Minden harmadik lépés után bokáig süppedek a rothadó avar takarta göröngyös úton meggyűlt pocsolyavízben. Ahol lehetett futottunk, ahol meg nem, ugráltunk kőről kőre, a maradék helyen pedig felszippantyúztuk a vizet a zokninkkal. A Petőfi-forrás előtt már röhögtünk. Gondoltam, mégis kellett volna a túrakajak. Próbáltam egyensúlyozva áthaladni a nagy vízen úszó fatörzseken, ahogy máskor is, de egyrészt Tesóm kiröhögött, hogy menjek má', mit izélek, másrészt meg harmincnyolc méter szélesre duzzadt az egyébként másfél méteres kis fittyfiritty víz. Mondtam Tesómnak, nézzed má', vízesésdeszép, aztán kiderült, hogy a Petőfi-forrás megtáltosodott a sok létől és csak úgy zúdult le az egyébként 2 csepp/perc vízhozamú forrásocska.

A nagy csodálkozástól majdnem elfelejtettem futni, de Tesóm rám szólt, aztán csendben elénk ugrott két csippantós ember, megijedtem, csippantottam, és futottunk tova. A piros kereszten roppant élveztük a sárban tapicskolós futást. Olykor méteres kerülővel tértünk vissza az útra, itt-ott átmásztuk az öles fákon, de egész jól haladtunk Parádóhuta felé. A falun keresztültapicskolva a ragacsos, agyagos sáron még nem sejtettük, hogy macsétét is kellett volna hozni. Beérve az erdőbe nemhogy az út nem volt meg, azt se tudtam hirtelen, hogy felülről, oldalról kerüljem, vagy mindhalálig terepfutás felkiáltással belefussak a dzsindzsába. Na, Testvérem, boldog anyák napját, örüljél, milyen faja helyre hoztalak wellnesselni, hogy kipihend a hétköznapokat. Mondjuk Barnus irigykedett az anyjára és jönni akart, amikor megmutattam neki, milyen folyón fogunk átmenni, de mondtam neki, hogy sajnos nagycsoportosok még nem jöhetnek, így marad az anyja a párom.

A dzsuva után jött a Kánaán. Hosszú kilométereken át tartó örömfutás. Tavaly elég rossz volt visszafelé ez a szakasz, Kittivel szenvedtünk rajta mérsékelten, de most imádtam. Figyeltem az órámat, mindent beleadtunk és szépen hoztuk vissza az elvesztett időt. Mondtam Tesómnak, egész jók vagyunk, ha meghúzzuk így a jól futható szakaszokat, meglehet időre. Követtük a szalagot és a nyilakat, ami levitt a parádsasvári műútra. Éppen magnézium után kotorásztam a táskámban, amikor hirtelen balról négy lány mellénk érkezett. Őket utoljára a rajtban láttuk, a mögöttünk futó férfi és női páros pedig még lefelé tartott, láttuk őket fent, amikor mi már a műúton haladtunk. Képzeld el, hogy jól haladsz, rendben vagy fejben, érzed a csít, hogy talán mégis be tudod hozni a lemaradást és kaphatsz dögcédulát, majd hirtelen megelőznek veled együtt három csapatot egy korábbi letérőnél, egy szintén szalagozott úton, amit te nem is láttál. A ponton zsongott a fejem. Szétkapott a tudat, hogy honnan kerültek elénk!? Szóltunk a ponton, hogy valószínűleg két leágazás van, tudomásul vették, elindultunk.

Az erő, ami három perccel korábban bennem volt, mind elszállt. A lehetőség, hogy beérünk időn belül, szétpukkadt, mint egy szappanbuborék a szélben. Testvérem haladt a tempójában, szóltam neki, várjál, mert szétestem. Tompuló fejjel vettem tudomásul, ahogy vidáman elhaladnak mellettünk, és próbáltam tartani magamban az erőt, de nem ment. Ólomsúlyú lábaim nem akartak felfelé haladni, a hegy pedig egyre csak meredekebb és sárosabb lett. Vidám színű szivárványkarikák ugráltak előttem és kívülről hallottam a légzésemet. Gyorsan végrendelkeztem testvéremnek, elosztottam a "vagyont", majd vártam, hogy történjen valami. Történt is, mert eleredt az eső. Fél szemmel felsandítottam az égre és megkérdeztem, hogy most szívatsz bakker? Ahogy felfelé vonszoltam magam a sáros, csúszós talajon, jobban hasonlítottam egy bánatos lajhárkölyökre, akit kihagytak a fogócskából az erdei oviban, mint egy futóra. Kiértünk a műútra, nem láttunk egy darab jelet sem, én nem voltam észen, felőlem mehettünk volna toronyiránt is, így testvéremre és a körülöttünk caplatókra hagyatkozva mentem tovább. Tompa fejjel baktattam a szemerkélő esőben...

Arra eszméltem, hogy testvérem mondja, egyek valamit. Előkotorásztam a százforintos gyümölcsszeletemet, most nem igazán foglalkoztam vele, hogy esetleg rám jön e a cifra, avagy sem a tömény cucctól, de elnyámmogtam 1 centimétert a szeletből. Hiába ittam folyamatosan az izót, a gyümiszelet evése olyan volt, mintha vattát ettem volna olvadós nejlonzacskóba csomagolva. Aztán 2-3 perc eltelt és csoda történt! Mintha varázsütésre megszűnt volna az ólomláb, a vattával kitömött száj és féktelen jókedvem kerekedett. Vidáman megfalatoztam a maradék gyümit, visszatértem az életbe és boldogan vettem tudomásul, hogy mindjárt jön a Sombokor.

Kisütött a nap, mintha egy csepp eső sem esett volna, már-már megszáradtam. Az első emelkedőn felfelé kézzel-lábbal-foggal-hónaljjal kapaszkodva másztunk fel. Mit másztuk? Siklottunk felfelé gyökérről gyökérre, mint a kommandós filmekben a menő csávó. Kisebb csapat gyűlt össze itt, mindenki vidáman vette tudomásul, hogy a végén vagyunk a mezőnynek. Mondtam is Tesómnak, ilyen még úgyse vót... Éppen felettébb vidáman szemléltem a lilára lakkozott körmöm alá ragadt koszt, megjegyeztem nagyanyám, szegény nyugodjon, nézett így ki fél nap gyomlálás után.

Már az egyenesben voltunk Kékestető felé, amikor elhaladtunk a férfi mellett, aki mellettünk küzdött felfelé Sombokornál és kérdezte a társától, hogy nem zöld e. Ránéztem, eltátottam a számat, sárgászöld volt a csávó... Mondtam is neki, hogy figyelj már, bocs, de tényleg zöld vagy. Sokat segítettem az amúgy is küzdelmes útján...

Odafent Csipi vadul szurkolt, néhányan elhitték neki, ha sietnek, még meglehet és mentek, mint az állat lefelé. Mi testvéremmel komótosan frissítettünk, ickáztam egyet indulás előtt a Csipi-ugróiskolában, aztán kocogtunk lefelé. A Nagy-nyaknál pózoltunk az utolsó hivatalos fotóhoz, majd felkészültünk egy lájtos, jól futható szakaszra a végén.

Eleinte csodáltuk a világoszöld növényzetet, sajnálkoztunk a kidőlt fákon, átugráltunk néhány ágat, majd azon vettük észre magunkat, hogy egy ideje nem futunk, mert magától mozog a talpunk alatt a talaj. A mellettünk csordogáló patak erős sodrású, zúgó folyóvá duzzadt, a turistaösvény meg sáros patakká változott. Nevetve és boldogan tapicskoltunk a sáros lében kocogva. Kicsit aggódtam, hogy a véres verítékkel összeszedett sarat még a végén lemossa a lábszáramról, ezért igyekeztem szökellő gazella üzemmódban futni, hogy maradjon bizonyíték a retekre, mert a végén azt hiszik, tényleg wellnesselni mentünk Tesómmal. Sütött a nap, jól esett a kocogás. Konstatáltuk testvéremmel, hogy magunktól úgyse futkosnánk ennyi dzsuvában, úgyhogy már megérte. Még Sombokornál megjegyeztem halkan, hogy tavaly ilyenkor már beértem, mert kérdezték, de nem zavart különösebben, hogy időn túl érkezem. Nagy örömujjongás közepette, vidáman értünk célba, az eredményhirdetés közepébe. J Még jó, hogy nem késtük le! :D Fotózkodtunk, majd mezítláb bementünk ebédelni. Megállapítottam, hogy eddigi legjobb kaja volt a zöldséges tortilla.

Nagyon jól éreztünk magunkat Testvéremmel! Az eddigi legsarasabb élményfutásom volt az idei Szimpla. Hosszú még az év, bízom én a hegyi patakokban! ;)

6:31 óra alatt teljesítettük a 36 km-es távot 1680 méter szinttel. Csak fél órával csúsztunk ki a szintidőből. :D