Szimpla Élmény

2016.07.11

Pár óra alatt beteltek a helyek a Szimpla Élményre. Nem is csoda, hiszen ez egy különleges, páros terepfutó verseny a Mátrában. Szerintem nem is verseny, hanem egy élményfutás, amely során kétszer érintjük Kékestetőt! A Duplások meg négyszer... Nem vagyunk mi komplettek! :D

A regisztráció nyitása napján mire Kitti is és én is megtartottuk az óráinkat, és minden szükséges adatot leegyeztettünk, már nem volt egy szabad hely sem. Eléggé elszomorodtam, de reménykedtem, hátha akad valaki, aki visszamondja. Egyeztettem ismerősökkel is, szóljanak, ha mégsem mennének. Már-már elengedtem a versenyt, amikor derült égből villámcsapásként az utolsó pillanatban szólt Tolnai Balázs, hogy mégsem tudnak részt venni, átadják a helyüket. Juhúúú! Megyünk! :D

A verseny előtt egész héten "töltöttem", tudniillik a Balatonon nyaraltam. Ilyenkor meg ugye jobban ízlik a fagyi, a palacsinta és mindenféle nyalánkság. Szerdán sikerült belerúgnom úgy a szék lábába, hogy feldagadt és belilult a lábujjam, így kissé megijedtem, hogy nem fogok tudni futni. Sikeresen kikúráltam, már csak egész kicsit volt lila és nem is fájt, csak hangyányit, így semmi sem állhatott az utunkba!

Eger sziluettjét ábrázoló egyenpólóban - elvégre Dobó angyalai néven regisztráltunk -, egyenszoknyában, vidám izgalommal, felDobódva (köszi a szójátékot Marci :)) érkeztünk meg Mátrafüredre. Addigra már elrajtolt a dupla táv, a szimplások pedig izgalommal készülődtek. Elintéztük a szokásos mosdó kétszer, cipő igazítás, rajtszám fel, kenjük be a combunkat lanolinnal rózsaszín tégelyből, mozogjunk kicsit, mintha melegítenénk kombót. Közben táncoltunk is egy keveset és fotózkodtunk a rajtban, majd hamarosan elindult a mezőny.

Dobó angyalai :)

Meleg volt már reggel 8 órakor is és egy kicsit erősre sikerült a rajtunk, így a pulzusom kissé felszaladt. Próbáltam kordában tartani. Megfutottuk a kisebb emelkedőket, jó időt mentünk, de győzött a józanész és szóltam Kittinek, hogy az egekben a pulzusom, vegyünk vissza. Mivel az első szakasz végig emelkedett, így ahol lehetett futottunk, ahol meg nem esett jól, ott kaptattunk. Vidám társaság gyűlt össze, a "taktikánk" az volt, hogy jól érezzük magunkat, így a nagy nevetések az elejétől kezdve színesítették az utunkat. Nem akartuk kipukkasztani magunkat, nem rekorddöntésre készültünk, hanem egy élményre, amit tisztességes idővel teljesítünk. Szeretjük a Mátrát, meg persze Csanyát is, ezt többször emlegettük az első 7,5 km-es kaptatótól kezdve a végéig! Kékestetőn a műút előtt még volt egy csippantó pont, ahonnan vidám kerepelés és biztatás kíséretében hamarosan felértünk a frissítőpontra, mosolyogva, kedvesen fogadtak, csippantottunk itt is, majd gyors víz töltés, kóla ivás, sajt és olíva evés után tovább indultunk.

Szinkronban Kittivel

Most jött csak a fekete leves! Aki már mászta több oldalról fel és le a Kékest, tudja, hogy mit jelent, ha annyit mondok Som-bokor... Ha mentél már meredeken, szorozd meg hárommal, dobálj rá össze-vissza köveket, de olyan gurulós fajtát, helyezz el néhány fát véletlenszerűen, aminek a gyökerei összekuszálódva előbukkannak itt-ott, tegyél bele néhány sziklaszerű követ és az egészre önts porhanyós földet. Jó étvágyat hozzá, kész a Som-bokor pörkölt! Másnapos krumplibogár üzemmódban, lábujjhegyen, fától fáig kapaszkodva egyensúlyoztunk lefelé. Aztán hirtelen robajra figyeltünk fel, az előttünk nem sokkal járó páros férfi tagja elvesztette az egyensúlyát és elkezdett őrült tempóban gurulni lefelé. Döbbent csend lett a meredeken, a lefelé haladó 8-10 pár mindegyikében megfagyott a vér. Szerencsére a doktor úr megmozdult, felállt, de ömlött a fejéből a vér és itt-ott sebes volt a karja és a lába. Nyilván a fejseb vérzik a legjobban, így elég bizarr látvány volt. A közvetlenül utánuk haladó párok azonnal a segítségére siettek, láncban adtuk tovább, hogy hívják le a szervezőket. Mire odaértünk a baleset helyszínére a szervezők is leértek és többen segédkeztek. Megálltunk mi is, hogy segíthetünk e, de szerencsére rendben volt, orvosként úgy ítélte meg, hogy nincs komoly baj, így mi is és a közvetlenül segédkezők is tovább indultak.

Kicsit megfontoltabbá tett minket a sérült sporttárs látványa, így még jobban figyelve haladtunk lefelé. Hamarosan véget ért a nagyon meredek szakasz és egészen jól futható rész következett. Nagyon figyeltem a mindenfelé guruló kövek és gallyak között az útra. Az ijedtség után hamarosan visszatért a vidám hangulat is, a fiúkkal folyamatosan viccelődve előzgettük egymást. Kameráztak is olyakor, így éppen a cannes-i filmfesztiválon való részvételünket ecseteltem, amikor megcsúsztam egy gallyon és kifordult a jobb bokám. Konkrétan felordítottam. Tudtam, hogy hamarosan rendben lesz, kicsit rázogattam, kicsit sántítottam, az elhaladók kérdezték, hogy rendben van e minden. Kb. 2 perc alatt helyre rázódott és futottunk tovább. Örültem, hogy nemrégiben cipőt váltottam, próbáltam már négyfélét, úgy tűnik, a Hoka válik be. Épphogy kiörömködtem magamat a "milyenügyesvagyokhogymegvettemeztacsillivillihokát" monológ után, Kitti rálépett valamire és megbicsaklott a bokája, odakiabáltam, hogy vigyázz, majd abban a pillanatban ugyanarra a valamire rálépve a bal bokám is kifordult. Előző jelenet ismétlése következik. Ordítás, megállás, boka rázogatás, sántítás, elhaladók szörnyülködése, futás tovább. Nehogymá' felemás legyen, így mindkettő egyformán rossz, tehát kiüti egymást a két rossz, vagyis pont jó. Fussunk tovább!

Hamarosan kiértünk a műútra, amit Kitti eléggé szeret, így toltuk 5-ös ezresekkel tempósan. Nemsokára megérkeztünk a parádsasvári pontra, itt a szokásos jó hangulat, kedvesség és segítőkészség fogadott. Ittunk, töltöttük vizet, bekaptunk pár falatot és tovább haladtunk. A következő szakasz sunyi emelkedős volt. Úgy tűnt, hogy szinttartó, de olyan hülyén emelkedett, hogy alig bírtunk futni rajta. Meleg volt, de azért nem haltunk bele az erdőben, így arra nem foghatom, inkább csak csirkék lettünk kicsit, de nem baj. Ezt a középső kis puklit a két nagy kaptató között úgy tettük meg felfelé, hogy futottunk 200 métert, gyalogoltunk ugyanannyit, közben pedig jót beszélgettünk és nevettünk. A kanyargós úton sem előttünk, sem utánunk nem láttunk senkit. Nemsokára lejteni kezdett az út, aminek nagyon örültünk, nekiiramodtunk és hamarosan megérkeztünk Parádóhutára.

Örvendeztünk a falusi nyilvános kútnak, valósággal fürödtünk a hűs vízben, ahogy tehették előttünk már sokan, hiszen erre utalt az úton kis patakként átfolyó víz. Szerencsére a verseny legnagyobb része a hegyen haladt, így nem volt sok nyílt szakasz, ahol elviselhetetlen lett volna a hőség. Azt a keveset pedig kibírtuk. A Klarissza forrás felé haladva ismét az erdőben találtuk magunkat. Nehogy sokáig jó legyen alapon, innentől kezdve újra emelkedett. A Pisztrángos felé vezető utakat jól ismerem, így tisztában voltam vele, hogy eléggé szívás, pláne utána a kaptató a Kékestetőre. Amennyit bírtunk futottunk az elején, de jó részt inkább caplattunk felfelé. A Pisztrángos előtt nem sokkal végre kereplő hangját hallottuk meg. Odaítéltük a lánynak az év szurkolója díjat, ugyanis annyira jókor volt jó helyen, hogy hihetetlen. Egyedül kerepelt, szurkolt, tapsolt, ugrált, kiabált, biztatott mindenkit az erdő közepén, pont ott, ahol már csak vonszolja felfelé magát az ember. Mi is erőre kaptunk és hátra pillantva láttuk, hogy az utánunk jövőket is megmozgatta az ügyes szurkolólány. Ez a szakasz a piros kereszten amúgy sunyi dög. Mész, mész, azt hiszed mindjárt vége, úgy tűnik, hogy szinttartó, talán bele is futsz kicsit, de ez olyan fajta út, ami kiszívja az agyadat is, ha nem vigyázol. Néhányszor áriáztam ezen a szakaszon, ami tulajdonképpen kimerült egy-két hangos ÁÁÁÁ kiáltásban, némi "aztakrv" beszólással tarkítva, mindezt tűzdelve "Ájlávmátra, engedjé' fel!" kiáltásokkal és hangos ígéretekkel a hegynek.

Sose vót még ilyen jó! :)

A Gabi halála előtt újra beértek minket a fiúk, akikkel utoljára a Parádsasvári ponton találkoztunk ahol mi értük be őket, mivel a bokázásaim miatt lemaradtunk kissé. Egész úton csak "tetkós lányoknak" neveztek minket, úgyhogy jövőre nevet változtatunk. :) Biztattuk egymást és jót nevettünk ismét. Kittinek jobban ment a felfelé, én nyugdíjas csiga üzemmódban közelítettem meg a hegytetőt. Mentem én, csak a lábam vitt nehezen. Amikor már soknak tűnt, figyeltem az órámat, hogy mennyi szint van még hátra, ez kissé segített, hiszen amikor látod, hogy már nem sok, valahogy meglódulsz. Hamarosan fotósokba botlottunk. Szó szerint, mert majdnem orra estem előttük, meg is örökítették. :D

A majdnem hasra esés :)

Innen már csak pár száz méter volt a kékestetői ellenőrzőpontig, ezt lefutottuk és végre megérkeztünk Kékestetőre másodszor. Gyorsan túllendültünk az evés, ivás, víz töltés ceremóniáján és már indultunk is lefelé a piroson, mint akinek kötelező. Na, igen, de a Mátrában még a lefelé is felfelé! Még ilyet, hogy a lefelé menetben is legyen emelkedő, a világon se hallott senki. :) Halványan rémlett, hogy hamarosan jó lesz nekünk, de ahhoz még ki kellett bírni egy kis szenvedést. Nemsokára jött a Kánaán! Végre tényleg lefelé kellett futni! Igazi örömfutás volt, szabályosan szökelltünk, nem is futottunk. Csodajó kis kacskaringós ösvényen siettünk le, ügyesen kerülgetve a kis köveket és gallyakat. Volt időnk a táj szépségét is megcsodálni. Hamarosan újra csippantós helyhez érkeztünk, kérdeztük mennyi van még, ugyanis szerintem az órám egy-egy helyen nem találta jelet, mert elég kevésnek tűnt a táv, és a Kitti órája is többet mért párszáz méterrel az enyémtől. Nem baj, itt már mindegy volt, hogy 6 vagy 7 kilométer van hátra, ez a vége. Újra ketten futottunk az erdőben, legalábbis úgy éreztük, mivel a kanyargós, bokros szakaszon nem láttunk senkit. Egyes sziklás helyeken totyogtunk kicsit lefelé. Az idővel jól álltunk, így nem hiányzott, hogy sérülés legyen a vége, hát megfontoltan haladtunk lefelé.

Hamarosan kiértünk a kőporos útra, ahol láttunk egy másik párt nem sokkal előttünk. Kittiben feléledt a versenyszellem, hogy érjük utol őket, el is kezdtünk gyorsabban futni, de persze ők is futottak, meg hát nem is nagyon ment már, így kis távolságot tartva követtük őket. Hamarosan beértünk a településre. Futottunk, ahogy csak bírtunk, majd egyszer csak arra eszméltünk, hogy eltűntek a fiúk előlünk, aztán rájöttünk, hogy párhuzamosan haladunk a kijelölt úttal. Már mindegy volt, így a cél az eredeti útra való visszatalálás lett. Biztos megzavart az aszfalt! :D Hamarosan kifordult elénk a két fiú, akiket próbáltunk leelőzni, tehát ugyanúgy jöttünk, ugyanazzal a követési távolsággal, csak ők bent, mi meg kint haladtunk. :D Tudod, hogy ki látta már a nyilakat a földön akkor!? Mindenesetre a legvégén csak sikerült megtalálni a helyes utat, a fiúkat továbbra sem tudtuk megelőzni, de vidáman, kézen fogva értünk be a célba.

Lányos zavaromban a csippantó helyett az órámat nyújtottam oda, de csak összejött végül. Kaptunk a célban vizes törölközőt, ami nagyon jól esett a nagy melegben. Készítettünk egy "utána" fotót Kittivel, majd mentünk frissíteni. Odabent Veráék megjegyezték, hogy tök jól nézünk ki a futás után, mi meg örültünk, hogy nem lettünk nyúzott békák. Kis mászkálás, cipőcsere után nyújtott térddel leültem az iskola hideg kövére és lestem ki a fejemből, ásítoztam közben, míg Kittit vártam. Sajnos fel kellett tápászkodnom, mert ugye egy üveges tekintettel előre bámuló, ásítozó, sárga szandálos lány nem a legszebb látvány a budi mellett ülve és persze éhes is voltam. Leültünk Mamintiékhez, ettünk, beszélgettünk. Hamarosan előkerültek a Sánta kutyák is, akik pár perccel utánunk futottak be. Az eredményhirdetésen boldogan mentünk ki a dögcédulánkért. Az enyém különleges, mivel kis nyomdahiba miatt én nem csak Szimpla, hanem Szsimpla Élményen futottam, úgyhogy ilyen tutira nincs senkinek! Elköszöntünk az ismerősöktől, de csak egy rövid időre, hiszen úgyis találkozunk két hét múlva a Gerecse Trail-en! :D

Célban

5:30:52 perc alatt teljesítettük a 35 km-es távot 1630 méter szintkülönbséggel. Nem csak egy szimpla élmény volt! :D

Kincseim és Cirmosváry Cirmi az első kalandja után :)