Szuperkatlan 30

2015.07.30

Akartam magamnak egy jó kis izgalmas túrát is a nyárra, így kinéztem a Szuperkatlan 30-as távját. Jó melegben, technikás terepen, komoly szinttel, oda-vissza megcsinálni a Katlant, csak jó lehet. :) Extrém nyári túráról lévén szó, délidőben volt a rajt, így reggel még elszüttyögtem itthon (konkrétan táncoltam) és utána indultam el Dorogra.

Már itthon eldöntöttem, hogy nem fogok túlöltözni harmincvalahány fokban, így futós rövidnadrág, sporttop, kis szopogós összeállításban vágtam neki az útnak. Utólag belegondolva, én voltam a túrázós Barbie a csupa rózsaszínben (csak alacsony és rövid hajú kivitelben), de ha egyszer szeretem, na. Egy hetet "edzettem" a forróságra (feküdtem 35 fokban a napon, a Balaton partján...), tudtam, hogy azzal nem lesz gond. Egy aggasztó dolog volt csak, amitől tartottam, hogy esetleg hátráltatni fog. Nőtársaim ismerhetik az érzést, amikor puficica vagy egy hétig, mert a létező összes vizet visszatartja a szervezet. Na, ezt pótold nyáron, sport közben, okosan! Gyanúm sajnos beigazolódott...

Majd' két és fél óra vezetés után végre megérkeztem. Könnyen megtaláltam a Molnár Sörözőt, ahol mosolyogva fogadtak a rajtban. Szépen elő volt készítve minden, így sitty-sutty indulhattam is. Gyorsan ittam egy vizet előtte, ajánlottak sapit is, de én nem szeretem, aztán 12 óra 35 perckor elrajtoltam. A szokásos kezdeti "útmegtalálási" ceremóniám után tulajdonképpen felfutottam a Nagy-Getére. Viszonylag gyorsan, háromnegyed óra alatt felértem, hosszabb szakaszon futottam, rövidebb szakaszon sétáltam. Tudatosan fogtam vissza az erőmet, mert tartottam attól, hogy esetleg kimúlik a térdem, vagy mondjuk én. :) Az első ellenőrzőpontnál megkértem a kedves pontőrt, hogy ugyan fényképezzen már le, pózoltam a Nagy-Getén, aztán suhantam tovább.

I <3 Nagy-Gete

Ezután brutál meredek szakasz következett. Egyensúlyozni kellett rendesen lefelé, minden faágban megkapaszkodtam és az összes lábujjam tapadó üzemmódban volt a cipőben. Sikerült átesnem a tűzkeresztségen is, ugyanis a túráim történetében először megcsúsztam és fenékre estem, de felpattantattam és mentem is tovább. Mondtam a túratársnak, akit elmellőztem ezen a szakaszon, ha lefelé ilyen brutál, akkor ez felfelé nagyon dög lesz. Azt mondta, á, dehogy. Megnéztem volna az arcát felfelé... :D Minden esetre ősi szabály, ahol nagyon lefelé megy az út, ott nagyon felfelé fog menni a következő. Így is lett. Hegyes-kő felé ráfordultam a kék +-re, ahol olyan csúszós, homokos emelkedő fogadott, hogy a múltkori lábujjhegyen pipiskedős szakasz sehol nem volt ahhoz képest. Vádliig süppedtem a homokban és úgy meneteltem felfelé a meredeken. Ezután már nagyjából be lehetett lőni a következő ellenőrzőpont helyét, mivel végig látható volt a Hegyes-kő. Áthaladt az utunk egy mezőn, vagyis pontosabban szántáson. Még a rajtban felhívták a figyelmünket, hogy egy csapáson át kell menni. Figyeltem is, de látszott a távolban a szalag, így nem lehetett elvéteni. Itt a semmi közepén mentél a felszántott földön, döglesztő forróságban. Utálatos volt, de nem néztem se jobbra, se balra, csak gyorsan átfutottam rajta. Ezután jó kis futós szakasz következett az ellenőrzőpontig. A második ellenőrzőponton fényképeztek, amin úgy meglepődtem, hogy elfelejtettem vigyorogni. :D Mondtam is, de azért megkaptam a pecsétemet és a limonádémat szelfimosoly nélkül is. Közben fél füllel elkaptam egy telefonbeszélgetést, hogy visszafelé nem lesz limonádé, ugyanis mindjárt elfogy. Úgy kell tehát tervezni a visszautat, hogy ne haljak szomjan. Az izo szépen fogyott a kis szopogósból, de tudtam, hogy lesz pótlásra lehetőség. 1 óra 30 perc alatt odaértem a második ponthoz 420 méter szinttel 8,8 km-en, hát jóhogy kiittam a nagy részét.

Hegyes-kő (fotó: Nagy László)

Innen kisebb emelkedő után ismét jól lehetett haladni a Tokodi pincékhez. Írták, hogy itt lesz eszem-iszom. Kisebb tömeg volt egy óriási filagóriában, így ha akartam volna sem tudtam volna eltéveszteni a frissítőpontot. Kedvesen fogadtak, mindenféle jót kaptunk, megtöltöttem a szopogóst finom hideg vizecskével és ittam is két pohárral, plusz kaptam egy müzli szeletet, mást nem kértem. Egy futó hölgy, akivel percre pontosan egyszerre rajtoltunk, szintén utántöltötte a szopogósát. Nagyjából együtt haladtunk az úton, kicsivel mindig előttem volt. A pincéktől tovább vezető útonkisebb tömeg alakult ki, köszönhetően a frissítőponton frissülő túratársaknak. Nem mondom, hogy át kellett magam verekedni a tömegen, de tekintve, hogy volt olyan szakasz, ahol egyedül futottam, meglepett a hirtelen jött sok ember. Persze már egy ideje szállingóztak szembe velem a 11 órakor rajtoló futók, de innentől kezdve tulajdonképpen "kétsávos" közlekedés alakult ki. Én is köszöngettem már az elejétől mindenkire, de itt mosolyogva köszöntek rám az emberek. Most vagy roppant vidáman festettem a szép rózsaszín szerkómban futva, vagy nem tudom, de sokszor úgy éreztem, hogy ők ismernek, de én meg őket nem. Többen szót is váltottak velem, üdvözöltek stb. Jól esett.

Befutottam Mogyorósbányára a Kakukk sörözőhöz. Bent persze tétováztam kicsit, hogy kihez kell odamenni, de szóltak, hogy itt vagyunk és megkaptam a pecsétemet. Ekkorra már eléggé koszos voltam. Konkrétan nem volt olyan testfelületem, ami ne lett volna poros, kicsit ragadtam is. (Költőibb lenne, ha azt írnám, hogy a délutáni napsugárban megcsillanó verejték táncot járva végigcsurgott orcámon, de tulajdonképpen hót retek voltam...) Bementem hát a női mosdóba megmosdani. Más is követte a példámat, szinkronban "fürödtünk" a csapban. Már amennyire lehet egy mosdókagylóban fürdeni. Bevizeztem a hajam és "szopott gombóc" fejjel, de új emberként elindultam. :) Még ott a kocsmánál vacilláltam a fényképet illetően, aztán két bácsit kértem meg végül, hogy készítsenek már egy képet rólam háttérben a sörözővel.

Féltáv Mogyorósbányán

Pózolás után megittam a magnéziumomat, majd elindultam visszafelé. Elmellőztem egy fiatal párt, akik éppen fejtegették, hogy jobb lett volna a meccset nézni tableten a strandon. Nekem is eszembe jutott már, hogy inkább feküdnék ott, ezt később fel is emlegettem. A lefelé kiválóan futható szakasz felfelé nem volt már olyan buli. Ha azt vesszük, a Tokodi pincéknél lévő lejtős szakaszt leszámítva tulajdonképpen a Getéig felfelé mész a Kakukktól. A pincékig jól lehetett haladni, futottam is, a korábban említett futónő után kicsivel. A frissítőpontnál vidám zene fogadott minket. Olyan víg jó kedvem kerekedett, hogy csuda. Most már nemcsak eszem-iszom, de dínom-dánom is volt. Ittam két pohár vizet, sajnos utánpótlást már nem kaphattunk a szopogósba. Odaintegettem a zenészeknek és vidáman elfutottam.

A Hegyes-kő felé hamarosan emelkedni kezdett az út. Itt már váltakozva futottam és sétáltam. A futónőt még láttam egy darabig, de nemsokára szem elől tévesztettem. Az ellenőrzőponton megkaptam a pecsétemet, sajna limonádé itt sem volt már, de ezt hallottam ugye idefelé. Viszonylag jól haladtam a szántóföldig. Többeket megelőztem. Jót nevettem magamban, ugyanis amikor elhaladtam két srác mellett, hallottam, hogy az egyik odaszólt a másiknak, hogy nyert tőle egy cukrot, mert fogadtak, hogy visszafelé leelőzöm őket. :D

Nemsokára elérkeztem a szántáshoz és el is szállt a vidámság, itt kezdtem el széthullani. Ahelyett, hogy átfutottam volna rajta, mint idefelé, én hülye elkezdtem szétnézni a nagy semmibe és bandukoltam, mintha legalább a sivatagban mennék. Annyira elméláztam, hogy simán bementem egy rossz útra, ahonnan hamar visszafordultam, csakhogy felfelé kellett jönni. A lábnyomokból ítélve más is benézte már ezt. Mérgeskedtem kicsit, hogy lehetek ilyen, hogy egy tök könnyű útvonalú túrán benézek egy utat, de akkor már mindegy volt, mert kezdtem tompulni. Leereszkedtem a homokos parton, ha lehet még jobban süllyedni, mint az elején, nekem sikerült. A cipőm megtelt homokkal, és annak ellenére, hogy folyamatosan ittam, száradt a szám és lüktetett az agyam. A meredek aljában mások is ürítették a homokot a cipőjükből. Gépiesen levettem, kiürítettem, közben monotonon hallottam, ahogy a túratársnő ecsetelte telefonban, hogy milyen brutál meredek szakasz jön. Mondjál még két ilyet, így is kivagyok bakker... Olyannyira eltompultam, hogy simán felmentem megint egy rossz úton, de szerencsére utánam szóltak, így rátértem a jó útra. Kétszer benézni egy eltévedhetetlen útvonalat, szép teljesítmény, jó' kilehetek.

Annyira belassított a holtpontom, hogy egy marék szárított lepke hamarabb felrepült volna a Getére, mint ahogy én felmásztam. Meneteltem tompa fejjel, beszélt hozzám egy túratárs, de akkor pont nem esett jól, inkább megálltam. Pontosabban leguggoltam. Sosem állok meg, nemhogy guggoljak, de ez még csak a kezdet volt. Hányingerem volt és folyamatosan mondogatnom kellett, hogy gyerünk, gyerünk. Nagy nehezen elvonszoltam magam az erdőig. Néhányan elmellőztek, de pont nem érdekelt. Láttam egy követ, amin jelzés volt és leültem rá. Nem tudom mennyi időt ültem ott, de tompán meredtem előre. Ég és föld között lebegve indultam tovább. Nem érzékeltem a külvilág zaját, csak mentem monotonon előre. Gépiesen ittam. Aztán elérkeztem a nagyon meredek szakaszhoz, ahol rengetegen küzdöttek. Itt már meg tudtam szólalni. Ha eddig szárított lepke üzemmódban mentem, akkor itt másnapos tetűvé avanzsáltam. Három lépés fel, egy megállás, két lépés fel, egy leülés. Méterenként ültek az emberek, mindenki kivolt. Volt, akinek én voltam a húzó... Na képzelheted, ha a másnapostetűszárítottlepke volt a mérvadó többeknek, akkor ők mit szenvedhettek. Kábé a közepénél csatlakoztam a szenvedésben egy szegedi fiatalemberhez. Kifejtettük a tényállásunkat, miszerint b...meg, hogy ide fel kell menni, de mi vagyunk a hülyék, mé' nem a strandon fekszünk... Szépen lassan, észrevétlenül húztuk ki egymást a holtpontból. Az utolsó lökést nálam az adta meg, amikor megkínált vízzel. Szopogós üzenetes víz volt, emlékszem, a feltétlen szeretetről szólt az idézet. Felértünk a Nagy-Getére, megkaptam a pecsétet, bemutatkoztunk a fiatalemberrel, elindultunk, majd én feltámadva hamvaimból, mint a Főnix madár, szárnyra kapva elköszöntem és nekiiramodtam.

Az utolsó szakasz elején futottam, míg el nem mellőztem néhány embert, köztük másodjára Marika nénit is, aki úgy robogott fel a Getére, mint a villám... Majd egy jó tempóban gyalogló párhoz csatlakozva, beszélgetve besétáltam a célba. Fél órával azelőtt még azt se tudtam, milyen rendezvényen vagyok. Az összesítést visszanézve annyit lassított rajtam a holtpont, hogy a futótárs, akivel majdnem végig együtt haladtam majd' másfél órával hamarabb ért be, mint én. Szárítottlepketetű holtpont...

Életem legrosszabb holtpontján voltam túl. Rosszabb volt, mint a téli, pedig ott még a kaja is bekavart. Az összefüggés is megvan, már tudom, hogy mikor kell vigyáznom és már azt is, hogyan. Jöhet tűz, víz, repülő, gépágyú, vagy Gete, túlélem. :)

5 óra 40 perc alatt teljesítettem a 27,2 km-es túrát 1210 méter szintkülönbséggel. Szörvájvörszuperhíró szárítottlepkeharcos vagyok! :D

Kincseim