Tajga Trail

Miután múlt vasárnap könnyek között megváltam a jobb létre szenderült csúszásgátlómtól, nem igazán aggódtam. Amikor még pénteken délután sem volt lánc a cipőmre, már egy kicsit kezdtem izgulni. Hittem is, nem is a riogatásokat, hogy sinkópálya a Tajga Trail távjának háromnegyede, de úgy voltam vele, majd lesz valahogy, elmegyek és jól érzem magam.

Miután szombaton reggeltől lenyomtam egy hat órás előadást az edző hallgatóknak, kissé tompa aggyal indultam el Csillebércre. Laci is jött velem, ő a rövid távra nevezett, így ketten vágtunk neki a kalandnak.

Verőfényes napsütésben értünk fel Csillebércre, nem úgy tűnt, mintha jégpáncéllal kellene küzdeni útközben. A délelőtti agymunka okozta fáradtság átcsapott féktelen jókedvbe, nagyokat nevetve vártam a rajtot. A legtöbb futó szépen felkészülve, menő csúszásgátlókkal díszített cipőben melegített. A pálya utolsó szakaszára felmentünk melegíteni mi is egy kicsit, ahol megállapítottam, hogy hozhattam volna a korcsolyát inkább, de má' mindegy. Hangosbemondóba kiabáltak, hogy menjünk, mert rajt. Sok ismerőssel találkoztam, Marci egész sok ruhában (volt rajta póló), szintén csúszásgátló nélkül állt rajthoz. Beálltam a tömeg közepére, gondoltam, itt csak kihúzom lánc nélkül a végéig, illetve még mindig reménykedtem abban, hogy nincs is csak 12 méteres szakaszon jég, a többi kamu.

:)

16:30 órakor elindult a 16 kilométeres táv mezőnye. Egy frissen patkolt lipicai ménes kutya füle volt ahhoz képest, ahogy csattogtak a láncok az aszfalton. Az elején még egészen menő voltam. Azért előzgetni nem mertem, mert ugye kinek hiányzik, hogy véletlenül levágjak egy rosszul sikerült dupla Rittbergert, így élményfutásra állítva az agyamat, széles mosollyal ugráltam a pocsolyából pocsolyába és élveztem, ahogy a kásás hó szétrebben minden irányba a talpam alatt. Szépen, egyenletesen véve a levegőt és szippantyúzva a szmogot futottam, ahogy a lábam bírta.

Aztán jött egy rövidebb jeges szakasz, ahol figyelve, de egész ügyesen végiglavíroztam, megdicsérgettem magam, milyen menő vagyok, megy ez lánc nélkül is és nemsokára beértem egy aszfalt útra. Konkrétan az Akácos utcába érkeztem, ahol féktelen jókedvemben dudorászni kezdtem, hogy Akácos út, ha végigmegyek rajtad én... :) Innen a Csalogány utca következett, itt pedig a Hamupipőke egyik betétdala jutott eszembe és váltottam az Édes csalogány, kedves csalogányra, majd kizökkenve a mesevilágból megpillantottam Csipit, ahogy szokásos módon rekedtre kiabálja magát, úgy buzdítja a futókat. Odaköszöntem a fiúknak és elfutottam az etetőpont mellett.

Befutottam az erdőbe, egész jól lehetett haladni annak ellenére, hogy egy keskeny ösvényen vezetett az út. Kicsit sáros volt ugyan, és csúszott, de még mindig roppant menőnek éreztem magam lánc nélkül, bár azért óvatosan duhajkodtam. Útközben találkoztam néhány túrázóval, akik készségesen félreálltak és biztatták a futókat. Csodáltam a naplementét, élveztem a futást, gyönyörködtem a tájban. Előttem megállt egy lány és megkérdezte sietek e, mondtam közepesen és megkért, fotózzam le. Csináltam róla pár képet, majd tova suhantam.

Nemsokára besötétedett, bekapcsoltam a fejlámpámat és úgy folytattam az utat. Szerintem a sötét hozta a jeget is magával. Addig volt körülbelül három méteres szakaszon jég, amit simán átugrottam, erre most hirtelen egy koripálya kellős közepén találtam magam. Ezt is bevonzottam, pont a napokban gondoltam, hogy idén még nem volt időm lemenni korizni, pedig a pálya mögött lakom, erre megkaptam, de nem pont így értettem. Futottam az út szélén az ágakba, bokrokba kapaszkodva, majd középen a némileg kásássá vált részen, aztán örvendeztem, ha pocsolyát láttam, és gondolkodás nélkül belehuppanva száguldottam keresztül rajta. Ha már bozótvágó is kellett volna az egyik oldalon, átcsúsztam az út másik oldalára és a fák között szlalomozva suhantam, vagy féloldalasan kecskebékáztam előre. Jókat nevettem útközben, a jókedvem nem hagyott alább. Előttem páran fától fáig haladva egyensúlyoztak, odaszóltam, hogy gyertek, sinkózzunk. Ők nem örültek annyira, mint én... :) Hosszabb szakaszon kerülgettük egymást egy pécsi lánnyal, neki sem volt csúszásgátlója, náluk sem lehet kapni az egész városban. Megalapítottam a Totyogó Galamb Szekciót, ahová őt is bevettem ünnepélyesen. :)

Hamarosan becsusszantam az ellenőrzőpontra, felírták a rajtszámomat, felkaptam egy csokis sütit és futottam tovább. Pontosan két métert tudtam, mert utána út sem volt, csak jégpáncél. Szerintem az utolsó hét kilométeres szakaszon a szervezők két napig Curlingeztek, hogy jobban csússzon. Minden trükköt bevetettem, hogy haladni tudjak. Az előző szakaszon bevált, hogy a szélén futok, itt szinte esélytelen volt, mert ilyen-olyan gödrök tarkították a turistaút mentét, vagy nem is volt széle. Aztán megpróbáltam, hogy az út egyik oldaláról a másikra sinkózok, így cikk-cakkban és tök lassan, de haladtam. Majd miután bemutattam egy rögtönzött módon koreografált kűrt, megörültem, hogy végre könnyebben lehet haladni egy kis ösvényen felfelé. Itt egészen pontosan négy méter volt a jég nélküli szakasz, pont annyi látszott a fejlámpa fényében, én pedig azt hittem, az egész olyan. Libasorban meneteltek az emberek. Haladtam volna tempósan, csak elég nehéz úgy, ha arra kell koncentrálni, hogy talpon maradj mérlegállás közben egy 30 centi széles, jeges ösvényen. Volt aki vidáman felajánlotta a láncot a cipőjéről, mondván, hogy neki erőnlét nincs, lánc van, nekem ugyebár fordított a helyzetem. Ezen jót nevettünk, majd mindenki korcsolyázott tovább a maga tempójában. Kis barátom szintén lánc nélkül futott el mellettem, két csússzanás között megbeszéltünk, hogy amúgy menők vagyunk. :)

A 12. kilométer környékén már hangosan nevettem. Féktelen jókedvvel fogadtam, ahogy lazán elhaladt mellettem néhány lánctalpas ember. Valaki elhagyta a csúszásgátlóját, kiabált érte, a pécsi lány találta meg. Nemsokára jött az utolsó 1 kilométer. Anitáék biztatták a futókat a kereszteződésben. Itt már úgy voltam vele, egy életem egy halálom, kicsit gyorsabban megyek. Amennyire tudtam és mertem, futottam az utolsó jeges szakaszon. A cél előtti fordulónál térdre estem, felugrottam és az aszfalton besprinteltem. Ez azért kellett a végére a lelkemnek, hogy egy kicsit tempósan is fussak. Mosolyogva értem célba, nem foglalkozva az idővel. Sejtettem, hogy a 9 kilométeres távon már beértek a futók, bementem megkeresni Lacit, nem találtam, az eredményt viszont kivetítették, így láttam, hogy 2. helyezett lett. Juhú, örültünk, megvártam az eredményhirdetést, utána mentem zuhanyozni és pihenni. Sajna a célban a sütiből nem ettem, mert nagyon kis helyiségben voltunk sokan, én pedig nem szeretem a tömeget, így igyekeztem kimenni minél hamarabb.

Végül 2:06:21 óra alatt futottam le a 16,3 kilométeres távot 482 méter szintkülönbséggel, ez most a 19. helyre volt elég. Nem tudom, milyet futottam volna lánccal, biztosan jobbat, de ez most így volt jó, így kellett. Imádtam minden percét! :)

Holnap veszek két láncot, ha az egyik tönkre megy, legyen itthon másik... Jövőre is megyek Csillebércre korizni! :D

Kincsek