Téli Mátra, avagy minek eszik aki nem bírja

2015.02.01

Elsők között sikerült regisztrálnom a Téli Mátra M-es távjára. Roppant boldog voltam, hogy sikerült, mert sokan lemaradtak róla. Még nem voltam eddig ezen, épp itt volt az ideje. Nem mertem hosszabb távot vállalni, mert nem tudtam, hogy bírja a térdem. Murphy törvénye szerint, akikkel mentem volna Egerből megbetegedtek vagy visszamondták, így előtte csütörtökön túratársakat kerestem. Szerencsére csatlakozhattam három kedves emberhez, így nem egyedül vágtam neki. Előző este szépen összekészítettem mindent, amikor leesett, hogy nincs Mátra térképem (sose lehet tudni, na). Bezzeg Bükk alulról, felülről, oldalról, az van. Este már nem indultam el térképet beszerezni, inkább kifestettem a körmömet (egy nő, minden körülmények között nő...). :) Reggel fél 7-kor terveztem az indulást, ami így is történt. Gondoltam teletankolom a Lujzát, veszek térképet a kúton és suhanok. Mátra térkép nem volt a benzinkúton, aztán a másodikon és a harmadikon se, de újságosnál és boltban sem találtam. Csak Bükköt. Az meg van. Öt. Egy életem, egy halálom, elindulok térkép nélkül, tudtam, hogy esélytelen ekkora tömegben eltévedni, de ugye sose lehet tudni. Aztán egy benzinkúton útközben mégis kaptam, így megnyugodtam. Azóta sem nyitottam ki, de legalább volt nálam, legközelebb jó lesz. Egy-két faluval a város előtt megláttam a Dallas benzinkutat, amin fél órát röhögtem. A tulajdonos bizonyára kéthetente csütörtökön szocializálódott a tévé előtt. :) Tehát volt már nálam térkép, túrabot, lámpa, tájoló, medvés sapka (lassan védjegyem lesz), csak kismacska nem... és persze mit hagytam otthon? A térdszorítót és az izotóniás italporomat... Nem baj, szörvájvör vagyok, kibírom!

Mátrafüreden hatalmas tömeg és autók mindenhol, kedves segítők és kedves rendőrök terelgettek minket. A világ végén tudtam parkolni, 1,5 km-re az iskolától. A sorban állás a regisztrációhoz óráknak tűnt, tekintve, hogy eladtam volna a kocsit egy wc-ért. Szépen kivártam, majd a másik sort is a női mosdó előtt. Megtaláltuk egymást a túratársakkal, indulás, juhú. 8 órakor parkoltam le a városban, 8:56-kor rajtoltam, 9 körül el is indultunk. Vidáman caplattunk a sárban Cserkő-bánya felé. Még nem tudtuk mi vár ránk, bár az útvonal elterelésről tájékoztattak a rajtban. Szerencsére roppant jó a bakancsom és a nadrágom is, így térdig is mehettem a sárban, az sem számított. Nagyon élveztem. Egyébként nem vagyok bottal túrázós, de hiperszuper, professzionális túrabotom van, most vittem mind a kettőt és kb. ezerszer megjegyeztem útközben, hogy megmentette az "életemet". Most képzeld el, hogy 155 centisen belesüppedsz a sárba vagy a hóba, másnak bokáig, nekem térdig, a hó meg derékig ért. :) Ki nem másztam volna az életben, ha nincs bot. Az első szakaszon még vidám volt mindenki, csevegtek, ismerkedtek, páran pózoltak a fészbukra stb. Figyeltem az embereket és tudtam, hogy kik fognak hamarosan széthullani...

Lajosházán kedves fiatalember kiabált (estére tuti nem maradt hangja), hogy ő a pont és ne erre, hanem amarra menjünk. Innen indult az első szívás szakasz. Sárga négyzet felfelé. Értsd FEL. Lajosháza 365 tszm-on van és felmásztunk 700-ig, a műútra. Többen széthullottak az első öt perc után, 10 perc múlva néma csendben, libasorban araszoltak az emberek felfelé. Sokan kiálltak pihenni. Mivel ez a szakasz még együtt volt az S útvonalával, voltak nem túl gyakorlott túrázók is. Néhányukat már az első szakasz saras terepe óta sajnáltam, hótaposó csini csizmában nem a legkényelmesebb, a cicanadrág és a mackónadrág meg a leggings pedig tuti szétázott már az elején a sárban. Az erőnléttel is hadilábon álltak sokan, egy leányzó összeomlott (majdnem megálltam pátyolgatni, hiába, a pedagógus vérem...), de a barátnője biztatta, szegény kislány meg már majdnem sírt. Közben végig a kedves-kiabálós fiatalember szavai csengtek a fülemben, miszerint "megment" minket a víztől a tereléssel, hát jól megmentettél apukám... :D Konkrétan leszartam volna a vízálló bakancsban és nadrágban, túrabottal felszerelkezve, csak ne kelljen 2 km-el többet menni hegymenetben. Miután felértünk a műútig, könnyű szakasz következett, lehetett gyorsabb iramban menni, toltuk is rendesen. Kicsit csúszott az út, fagyott-havas volt, de nem hátráltatott jelentősen.

A Vörösmarty turistaháznál igazi jamboree hangulat volt. Ki itt, ki ott ült, feküdt, evett, ivott. Gyorsan ment a pecsételés, a müzli finom volt és az ovis tea is. Már a kedves-kiabálósnál is megfigyeltem, de itt még inkább megmutatkozott, hogy az emberek elfelejtenek köszönni a pontőröknek, illetve megköszönni, amit kapnak. Tisztelet a kivételnek természetesen. Úgy néztek rám, mint egy ufóra, amikor köszöntem és megköszöntem a pecsétet is és az ellátást is. Ha egyszer pontőr leszek, csináltatok egy pólót, hogy "Ha nincs köszönés, nincs pecsét!". Falatozunk egy kicsit, röhögtünk sokat és mentünk tovább. Ismét könnyebb szakasz következett a Pisztrángos tóig, jót beszélgettünk közben. Kisebb erőbedobással mentünk - készülve a Kékes mászásra -, közepes iramban sétáltunk. Ismét jó kis vizes-saras terepet fogtunk ki. Simán átgyalogoltam mindenen itt is. Hiába, falusi lány vagyok, nem rettenek el egy kis sártól meg víztől. :) Akkor még nem tudtam, hogy itt lesz a végzetem a Pisztrángos tónál. Amúgy életében pisztrángot se látott a tó szerintem, de állítólag régen tényleg éltek benne. A pecsételés itt is gyorsan haladt, minden jó volt, leszámítva a közben lenyelt füst mennyiséget, amit a tábortűz rakás miatt kaptunk az arcunkba. Volt zsíros kenyér hagymával és vajkrémes kenyér. Megkívántam a zsíros kenyeret és a nem túl megnyerő, narancssárga színe ellenére megettem egyet kevés hagymával. Elég "csirke" vagyok, nem mindegy mit eszek, de a fene gondolta, hogy nem sokkal később így kicsinálja a gyomromat. Itt is röhögtünk egy keveset, majd összekaptuk magunkat az induláshoz. Ekkorra már elég rendesen fájt a fejem is (női napok...), de nem reklámoztam túlzottan.

Megindultunk 680-ról 1014-re Kékestetőre. Brutál szívatós szakasz. Ha nincs bot és a légzéstechnika, konkrétan meghalok. Mivel a térdszorítóm otthon maradt, a hegymenet felétől a fejfájást felváltotta vagyis inkább tompította a térdfájás. Mereven néztem előre, koncentráltam, hogy ne fájjon és mentem előre, vagyis fel. Értsd NAGYON FEL. Néma csendben araszoltak az emberek egy kis sávon, páran merészen előztek, bele-bele futottak. Mindenhol hó és rengeteg ember. Sokan itt is széthullottak. Emlékszem a srácra, aki már összegörnyedt, úgy kivolt. Rászóltam, hogy emelje fel a fejét és egyenesedjen ki, mindig legyen a szívvonal felett a feje. Nem fejtegettem, hogy miért, mentem tovább, remélem segítettem neki. Előttem araszolt egy család, kislány és kisfiú az apukájukkal, nagyon kemény gyerkőcök voltak, végig tolták tisztességesen, sok felnőttet megszégyenítő tempóban. Két helyen lehetett szusszanni közben, a Gabi halála táblánál és kicsit fentebb. A koncentráció és a légzéstechnika segített abban, hogy a fejfájásom csökkent, így már majdnem örültem, hogy lefelé jól meg tudom húzni a végét, térdfájás ide vagy oda. Kékestetőn viszont elért egy nagyon csúnya holtpont. Hatalmas tömeg egy viszonylag kicsi és túl meleg helyiségben, két gyakorlatlan pecsételő diák, akiket idegesítően abajgatott egy szervezőnő, aki csak ott állt mellettük. Én inkább kivettem volna a gyerekek kezéből a pecsétet és megmutatom, hogyan kell (hiába, a pedagógus vérem... ). Mellesleg én kint is pecsételtem volna, ahogyan a turistaháznál csinálták, így egyrészt eloszlik a tömeg, másrészt nem kell bemászni egy 5x5-ös dög meleg szobácskába kétszáztizenöt embernek egyszerre. Nehezen viselem a tömeget, pláne ilyen kis helyen, így amilyen gyorsan tudtam, kimentem, pontosabban kiosontam a lábak között, de csak elkapott a holtpont. Leültem a hóba egy percre és kértem a túratársakat, hogy induljunk, mert itt halok meg.

Ahelyett, hogy megindulhattam volna tempósan lefelé a Gyökeres-forráshoz, küzdöttem a holtponttal vagy 10 percig. Sikeresen legyőztem, elindultam, mint a gép, de kb. negyed óra múlva beütött a krach. Mondtam a túratársaknak, hogy menjenek, majd beérem őket, gondoltam... Először, csak azt éreztem, hogy vacakol a gyomrom, emiatt lelassultam, aztán olyan hányingerem lett, hogy majd megőrültem. Pedig ez volt a legjobb rész a túrán és nem tudtam maradéktalanul élvezni. :( Jó kis csúszós-havas után csúszós-saras, aztán vizes-saras, végül derékig elsüllyedős-saras. A csúszós-havas szakaszt nehezítette, hogy a szépen kialakított ösvényt hócsúszkával (seggcsúszda :D) kicsúszdázták, így csúszott, mint az állat. A vizes-saras szakaszon lettem rosszul, a második köteles leereszkedés előtt megcéloztam az első bokrot és kihánytam a zsíros kenyér jó részét. Egy darabig jól voltam, aztán csak szenvedtem tovább. Persze közben mentem, egyszer álltam meg, szerintem már zöld voltam a rosszulléttől. Egyébként egyetlen egy fiú kérdezte meg, hogy jól vagyok e és segíthet e, ezúton is köszönöm neki. Láthatóan rosszul voltam, látszott, hogy nem kimerült vagyok (nem is voltam), hanem éppen "haldoklom". Az utolsó állomáson a Gyökeres-forrásnál le kellett ülnöm egy percre, a pontőrnek is mondtam, hogy nagyon rosszul vagyok és mitől van, de nem sok vizet zavartam, így mentem tovább Máriácskáig, ahol muszáj voltam ismét leülni. Ott ült egy vega fiú (onnan tudom, hogy vega, hogy mondta), aki vidáman almát eszegetett, roppant megnyugtató jelenség volt, én pedig megkérdeztem leülhetek e, majd közöltem vele, hogy rosszul vagyok, most azonnal megyek hányni, bocs. Ledobtam a cuccaimat és rohanás. Kedves volt, miután végeztem, kérdezte, hogy megvárjon e, de mondtam, menjen nyugodtan, már én is szedelődzködtem. Köszönöm szépen neki is! Ez a "megálló" segített annyiban, hogy mire beértem a városba, már jobban lettem.

Sajnos már Máriácskánál tudtam, hogy emiatt a zsíros kenyeres eset miatt buktam a szintidőt. Az utolsó 5 km-t végigszenvedtem és tulajdonképpen végighánytam, de megcsináltam. A túratársaim szerencsére szintidőn belül beértek, ha nem vagyok rosszul, beérek velük én is. Megvártak, váltottunk pár szót, elköszöntünk, majd bementem a célba. Kb. 25-30 perccel haladtam túl a szintidőt, az elköszönéssel és a célnál való sorban állással együtt lett 40 perc. Mindent összevetve nagyon jól éreztem magamat. Akkor is, ha rosszul lettem, fájt a fejem vagy a térdem. Az erőnlétem jó, a teljesítőképességem határtalan, a térdem fájós, de tűrhető, nem bírja a gyomrom a hagymát meg a pörköltzsírt, de kemény vagyok és szörvájvör :). Migrénnel és térdfájással a közepén, hányva a végén lenyomni egy 25, illetve majdnem 27 km-re bővített téli túrát 972 méter szintemelkedéssel, úgy gondolom szép teljesítmény. Jöhetnek a hosszabb távok. Több szakaszon lépésben lehetett haladni, ami jelentősen lassított mindenkit, az átlagsebességem 3,6 km/h lett, az egyébként átlagos 4,5 - 5 km/h-hoz képest. Ezzel a lassú sebességgel (hányós-megállásokkal együtt) is beértem volna 25 km-en a célba szintidő előtt. Nem baj, kaptam szép oklevelet, hűtőmágnest és túró rudit. Jövőre pedig megyek az L-esen, és nem eszek zsíros kenyeret a Pisztrángos tónál! :D