Téli Mátra M

Elmentem jól érezni magam a Mátrába. Elég abszurd, hogy valaki kikapcsolódni egy több ezer fős téli túrára jár, ahol 20 centis porhóban caplat felfelé libasorban kilométereken át, vagy kerülgeti jobbról-balról a túrázókat a szűz hóban. Nekem most mégis bejött, csak hozzáállás kérdése az egész.

Tavaly azt mondtam soha többet Téli Mátra, aztán mégis úgy döntöttem, megyek az M-en a rajtidő végén indulva. Bár valójában teljesen mindegy mikor indulunk, mert egy háromezer (3000!) fős tömegben csak az XL legelejének jó. Mondjuk nekik se nagyon, mert ugye taposhatják az utat, ami porhóban nem igazán faja. Hárman mentünk együtt Egerből, Laci, Dani és én. Korábban indultunk, mint terveztük, nagyon jól tettük, mert annyira nem volt parkolóhely, hogy Gyöngyösig ért a kocsisor, de integettek a forgalomirányítók, hogy menjünk tovább, majd a falu másik végéről visszairányítottak, hogy itt "nem is vót sose" hely. Végül másfél-két kilométerre tudtunk parkolni az iskolától.

Amikor kiszálltam a kocsiból azt hittem Szibériába érkeztem meg. Olyan hideg volt, hogy szívem szerint magamra szereltem volna az elektromos melegítő párnámat és még cipeltem is volna hozzá az aggregátort 25 kilométeren át, de inkább csak két kesztyűt vettem fel és három felsőt. Vidáman érkeztünk be az iskolába, ahol kevés sorban állás után megkaptuk az itinert. Aztán fél órát vártam a soromra a női mosdó előtt. Kérvényezni fogom, hogy most már cseréljék le azt a tablót másikra, mert annyiszor álltam ott sorban különböző versenyeken, hogy lassan én fogom szervezni nekik az osztálytalálkozót, mert úgy ismerem őket, mintha velük együtt érettségiztem volna. Addig a fiúk fejben lejátszottak két sakkpartit, és már hipp-hopp indultunk is. Az elején egész jól lehetett futni, nem volt tömeg, pont ahogy számítottam a késői indulás miatt. Addigra már sokan elrajtoltak, a túrázókkal jól megfértünk egymás mellett. Kameráztunk, örültünk magunknak. A fiúk kiváló sportolók, mennek, mint a gép, mondtam, csak nyugodtan, majd a célban megvárnak.

:)

Cserkő-bányánál még egész jól haladtunk, nem volt annyira durva a hó sem, a szöges jól tapadt a jeges úton, sehol a tömeg, mondhatni kellemes tempóban futottunk. Aztán kezdett nehézkesebbé válni a futás, jobban hasonlítottam egy ugrándozó pónilóra, mint futóra, hideg is volt, ezért inkább úgy döntöttünk, kocorászunk és gyaloglunk. Dani edzeni jött, szép, egyenletes tempóban futott, Laci pedig kikapcsolódni, így Daninak integettünk Lajosházánál, hogy menjen nyugodtan, mi pedig sétáltunk tovább és végigröhögtük a következő 20 kilométert, ami leginkább csak nyomokban tartalmazott futást. Lajosháza előtt rengeteg embert beértünk. Sokat küzdöttek az elemekkel. Átéreztem, hogy milyen rossz nekik, mert ugye megéltem én is, amikor bele akar halni az ember egy túrába, de egyúttal örültem, mert annyit fejlődtem az elmúlt évek alatt, hogy a vidáman caplatós tempóm is olyan, hogy nem kell aggódni a szintidő miatt.

Szempilla :)

Sinkóztunk a befagyott patakon, nevettünk a hókirálynősre deresedett szempillámon és harcoltunk az elemekkel. A cipőm telement hóval, ami csodásan bele is fagyott, így jeges darabokkal körbepárnázott, átnedvesedett Hokában tapostam az utat. A fázás nem igazán hat meg, viszont a kis sunyi jégdarabok a bokám és a cipő között felsértették a bokámat és a sarkamat, amit nem is éreztem igazán, csak olyan furcsa volt.

A Vörösmarty turistaháznál ismét megvolt az éves dzsembori, a kerítésen is emberek lógtak. A pecsételős fiúk elénk jöttek a kapuhoz, ha valaki haladni akar tovább, ne kelljen bemennie a tömegbe. Sokan itt adták fel a harcot és tértek át más távra, vagy fáradt tekintettel ültek a buszmegállóban, hogy nekik elég volt és inkább hazamennek. Mi ráérősen sorba álltunk a nápolyiért, találkoztunk egy-két ismerőssel, majd vidáman tovább indultunk a Pisztrángos felé.

A következő szakaszon a birodalmi lépegető sehol se volt hozzám képest. Nem elég, hogy kicsi vagyok, a hó is mély, meg még haladni sem lehet benne. Megálltunk csodálni a kilátást, és valahogy elevickéltünk libasorban a Pisztrángosig. Minél többet járok arra, annál laposabb ez a piros kereszt is. Felemlegettük a nyári Szimplát, én az erdő közepén egyedül ujjongó és kereplő lányt, Laci pedig, hogy begörcsölt a lába.

A Pisztrángosnál a szokásos gépzsír (bocsesz, de tényleg úgy néz ki), amiből nem eszek két éve, így két szelet csupasz kenyérrel vágtunk neki a hegynek. Jót röhögtem magamban, hogy feltételezni mertem, hogy esetleg a forrásból veszek vizet. Ha a Bükkben a lillafüredi vízesés be van fagyva, szerinted egy csimpilimpi forrás milyen lehet!? Nem szoktunk teát sem inni a túrákon, saját cuccból élünk, mert nem hiányzik, hogy az ovis teától a szűz hóban guggolva teljen el a következő 10 kilométer.

:)

A Pisztrángosnál összegyűlt a tömeg, Kékestetőig lépésben lehetett haladni. Konkrétan tyúklépésben és libasorban, úgyhogy jót beszélgetve lépegettünk egyről a kettőre. Olykor Laci megindult volna, de mondtam, hogy hagyja, ráérünk. Már Pisztrángos előtt is libasorban meneteltünk, bár ott néha azért előztünk hat-hét embert a szűz hóban pónilovacskázva, de valójában teljesen mindegy volt. Jó ideje emlegettük a vadpörköltet és én valamiért a Kékesre fölfelé menet mindig késztetést érzek a Fanta ivásra, így elkezdtünk azon gondolkozni, ha felérünk, beülünk az étterembe enni. Már éppen a szánkban éreztük a falatot, amikor eszembe jutott, hogy Dani már tuti lent vár azóta, tekintve, hogy fut ugyebár, mi meg itten nevetgélünk.

Felérve a 30 négyzetméteres síházban 200 ember szindróma szokásos módon megismétlődött, így rutinisan benyújtottam az itinert, felmarkoltam két kekszet és sprinteltem ki. Átsétáltunk az étterembe Fantáért, ott pedig úgy néztek ránk a síbakancsos ebédelők, mint egy ufóra, hogy mit keresünk ott cicanadrágban és félcipőben.

Megkaptam :)

Kékesről le kicsit élveztük a havat. Csodálatosan szép időben, már-már melegben suhantunk lefelé a szerteszét szálló, csillogó hóban. Jól esett a futás. Előtte meglehetősen fájt a derekam, görnyedve is mentem itt-ott, most egy szempillantás alatt elmúlt.

Akartam hóangyalkázni, de eléggé fázott a lábam a cipőmbe sunyi módon beépült jégdarabok miatt. Ahol lehetett futottunk, ahol nagyon csúszott, kettőt léptem előre egyet hátra. Valamiért dög nehezen haladtam előre a Nagy-nyak környékén. Nem voltam pedig sem fáradt, sem kimerült, egyszerűen azt éreztem, hogy nem haladok előre és húz lefelé a hó. Aztán gyorsan erőre kaptam és lendületesen haladtan volna tovább, de újra feltorlódott a tömeg egy-egy jeges szakasz előtt. Már-már azt hittem valamit osztogatnak, azért állunk sorban, de kiderült, hogy csak csúszik. A macskakarom a lábamon jobban inkább hasonlított egy lifegő, defektes biciklibelsőhöz, mint csúszásgátlóhoz, de nem álltam meg leszedni. A múltkor örültem, hogy milyen jól bírja, juhú, most pedig láttam rajta, hogy elhalálozott.

A Gyökeres-forrásnál szokásos tömeg, pecsétért sorban állás, majd úgy döntöttünk, megtoljuk a lehetőségekhez mérten az utolsó 4 kilométert. Repültünk lefelé árkon-bokron keresztül. Egy darabig. Úgy nagyjából Máriácskáig, aztán megint gyalogoltunk. Ahogy közeledtünk a falu felé, egyre hűvösebb lett az idő. Nyoma sem volta már a Kékestető varázslatos napsütéses hangulatának, a napfényben csillogó hónak és a vidáman caplató embereknek. Újra azt éreztem, hogy lefagy a kezem és a lábam, mindenki monotonon, maga elé bambulva sietett a célba. Eszünkbe jutott Dani, hogy vajon ő már mióta lehet bent, erre csörgött a telefonom, hogy ugyan mikor érünk be, mert ő egy órája malmozik a célban.

Hirtelen ismét Szibériába érkeztünk, alig vártam, hogy beérjünk. Kis sorban állás után megkaptuk az oklevelet, kitűzőt, hűtőmágnest és megkerestük Danit. Feltankoltunk kólával, üldögéltünk kicsit, majd a fázó lábainkkal robotzsaru módjára elindultunk a kocsihoz. Két kilométerre az iskolától, mínusz hatvankettő fokban... A reggeli melegítő párnás gondolataim újra felszínre törtek és igyekeztem elterelni a figyelmemet a hidegről. Hiába színes a fantáziám, sehogy sem sikerült fehér homokos tengerpartot képzelni Mátrafüred és Gyöngyös közé, így inkább odakocogtam a kocsihoz. Percekig küzdöttem, míg levettem a merevvé fagyott cipőt, majd megkönnyebbülten váltottam a bundás csizmámra. A futónadrág zipzárját pedig csak segítséggel tudtam felhúzni a vádlimon, hogy átcseréljem a bundás mackónadrágra az út közepén. Azt tippelni sem tudom mennyi ideig ültünk röhögve 30 fokra állított légkondival a kocsiban, hogy meg bírjam fogni a kormányt és elinduljunk végre. :)

Végül 6:10 óra alatt teljesítettem a 25,5 km-es távot, de nem is rekorddöntés volt a cél. A tömeget továbbra sem szeretem, azért időnként tréningezem magam. Több ezer ember, nagy hó, derékfájdalom és lassú haladás ide vagy oda, kikapcsolódtam, feltöltődtem, jól éreztem magam, mert pozitívvá tettem magamnak. :)