Téli Mátra XL

2016.01.31

Utálom a tömeget, mindig is utáltam. Képzeld magad a helyzetembe, amikor elém áll két "normál" méretű ember, szerinted mit látok? A hátukat maximum... A Téli Mátrán meg annyian vannak, mint az oroszok. Erre az is eljön, aki egyébként egész évben utána egyetlen teljesítménytúrán sem indul. Az ok, amiért mégis elmentem 4000 ember közé csúszkálni, a tavalyi elbaltázott teljesítésem. Nos, az idén is "fenéken billentett" a Mátra!

Az eredetileg tervezett 7 órai rajtolás sajnos nem jött össze, mert olyan tejködben vezettem Gyöngyösig, hogy fél órával később tudtunk elindulni Mátrafüredre. Az egyik kocsit ott hagytuk Gyöngyösön. Még szerencse, hogy így döntöttünk, mert már akkor is rengeteg autó állt az út szélén a város határáig. A forgalomirányítók betereltek minket egy parkolóba, onnan sétáltunk vissza az iskolához. Mondjuk inkább trappoltunk, mert annyi időt vesztettünk, hogy 15 perc maradt, hogy elrajtolhassunk az XL távon. Amikor megláttam az utcáig álló tömött sort, azt hittem infarktust kapok ott helyben. Mivel 7:30-tól és 8 órától indították a többi távot is, így olyan szinten összejött a tömeg, hogy hihetetlen. Kérdezgettük egymást hosszú távosok, hogy nincs e külön indítása az XL-nek, de egy nagy massza volt az egész. Keresve az XL rajtját, bekeveredtünk a tömeg közepébe és neccesen 7:51-kor megkaptuk az itinert. Persze még ezután ugye a mosdónál való sorban állást nem is kell említenem... A szervezők urai voltak a káosznak, a diákok derekasan helyt álltak, de én még korábban indítanám az XL és L, később pedig az M, S távokat, így oszlatva el kicsit a tömeget. Végül 8 óra után pár perccel sikerült elindulni.

Rajt (kép forrása: Hanák Kolos Turistaegyesület)

Az első szakasz maga volt a káosz. Mire el tudtunk indulni, úton volt minden táv. Mivel futást terveztünk, igyekeztünk a lehetőségekhez mérten előzni. Nekem szokásom, hogy mindenkinek szólok, hogy elnézést kerülök/elengednél/bocsánat suhanok stb. Először akkor estem el, amikor egy hölgy későn reagált és nem tudtam már kikerülni, így elcsúsztam. Megmutattam, hogy tudok spárgázni is, majd felpattantam és mentem tovább. Aztán eddig még soha nem tapasztalt döbbenet következett. Kocogás közben szóltam egy előttem gyalogló fiatalembernek, hogy elnézést legyen szíves elengedni, erre közölte velem, hogy NEM ENGED EL, mert nem verseny... Ahogy lendületből tovább kocogva megpróbáltam kikerülni, a meglepetéstől és a döbbenettől elvesztettem az egyensúlyomat és úgy estem, hogy kiment a bokám. Soha egyetlen egy túrán nem tapasztaltam még, hogy valaki ne engedte volna el a gyorsabb gyaloglókat vagy a futókat és ezt fennhangon közölte volna. Amikor én voltam kezdő gyalogos túrázó, azt sem tudtam, melyik oldalra ugorjak, hogy a gyorsabbat elengedjem. Bevallom, nagyon rosszul esett ez a pökhendi hozzáállása az úriembernek! Ezután komoly fájdalommal küzdve folytattam az utat. Az eset után mérgeskedtem persze (mondtam a magamét még vagy ötször), nem figyeltem az útra, így harmadszorra is fenékre ültem... Miközben sántikálva ecseteltem Gergőnek, hogy mi történt, a hátam mögül még egyszer odaszólt, hogy ez nem verseny... Olyan kellemetlenül érintett ez az eset, hogy majdnem elsírtam magam miatta.

A fájdalom erős volt, de szerencsére tartotta a bokámat a cipő, a kompressziós zokni és a kamásli. Valószínűleg ezek együtt mentettek meg attól, hogy nem történt komolyabb sérülés és megúsztam egy húzódással. A méregtől alig látva sétáltam a Lajosházánál lévő ellenőrzőpontig. Nem volt magas vízállás, így könnyen át lehetett kelni a hídon is. Ezután még számtalan, sokkal vizesebb átkelésben volt részünk az út során. A cipőm ismét jól vizsgázott, egy cseppet sem lett nedves a lábam. Tetőzte a mérgeskedésemet, hogy elfelejtettem elindítani az órán a gps-t, így a táv mérésének annyi. Pedig most nálam volt a töltő is. Mostanában így járok mindig. A Tortúrán az óra maradt otthon, töltő volt nálam. Téli Turulon az óra volt nálam, töltő otthon. Most minden nálam volt, csak nem indítottam el. Legközelebb minden szuperül fog működni! :)

A következő szakasz nagy részét sétálni kellett, mert eléggé fájdogált a bokám. Elbúcsúztam az eredetileg tervezett 7 órán belüli teljesítéstől és bánatosan caplattam előre. Jól tettem, hogy elengedtem az időt, mert Mátraszentimrén akkora sor állt az iskola előtt, mintha valamit ingyen osztogatnának. Addigra már lecsillapodtam és kínomban csak nevettem, hogy egy pecsétért negyed órát álltunk sorba. A szomszéd utca aljáig tömött sorban dideregtek az emberek, hogy bejuthassanak pecsétért, teáért, zsíros kenyérért. Bent a tornateremben is tömeg volt. Esély sem volt arra, hogy esetleg még egy szelet kenyeret vegyek, mert sorban jöttek utánam és át kellett volna vergődni a tömegen. Itt is elsősorban diákok segédkeztek, szegények jól megdolgoznak az 50 óra közösségi szolgálatért...

Kicsit erőre kapva indultunk tovább Galyatető felé. A bokám sokat visszavett a tempómból, a felfelé caplatás is nehezebben ment, mint szokott. Kínomban többször mondtam Gergőnek, hogy menjen, de úgyse hagyott volna ott. Sokkal-sokkal gyorsabb, mint én, simán felfut az emelkedőkön... Már Mátraszentimrén is az lebegett a lelki szemeim előtt, ahelyett, hogy wellnesseznék valahol, én hülye megint a hegyen a baktatok. Galyatetőn csak erősödött a vágyam a medencébe való csobbanás és a szauna iránt. Pedig itt még egész jól is bírtam. Bele-belekocogva tudtunk haladni, fél 12-re értünk fel. Örültünk, hogy a sérülésem ellenére viszonylag jól haladunk, de ekkor még nem sejtettük, hogy ezután jön majd a fekete leves! A galyatetői ellenőrzőponton jól meglepődtem, amikor rádöbbentem, hogy fizetős az ellátás. Igaz, hogy kb. 4 km-t jöttünk csak az előző frissítőponttól, de kb. +200 méter szintet vettünk fel és kívánta volna a szervezet azt a pohár teát. Itt beszélgettünk egy kicsit, majd tovább indultunk.

Galyatetőről lefelé volt egy örömszakasz, amit kár lett volna kihagyni futás nélkül. Már korábban is figyelni kellett a botozó túratársakra, mert sajnos nem mindenki használja megfelelően a botot. Ezen a szakaszon majdnem kiszúrták a szememet. A fiatalember is megijedt, de szerencsére reflexből védekezem ilyen helyzetekben és a kezemmel eltoltam, így nem történt baj. A Csór-hegy oldalában megkaptuk a következő pecsétet és tovább indultunk a Vörösmarty-turistaház felé. Ezen a szakaszon kezdődtek a gondok. Egyre jobban fájt a bokám, ami már kihatott a fejemre is. Konkrétan elkezdett iszonyatosan lüktetni az agyam. Egy közepes migrénes fejgörcshöz tudnám hasonlítani. Persze fájdalomcsillapító nem volt nálam. Mióta nem fáj a térdem, azóta sosincs nálam. Az ellenőrzőpontnál már alig láttam a fejgörcstől. Itt is beszélgettünk kicsit. Próbáltam nézni a térképet, hogy most merre, mert ahány táv, annyi felé ment. Kivételesen Gergő nem nézte meg, én meg agyhúgykaviccsal a fejemben és iszonyatosan fájó bokával mentem a tömeg után. Mátraházára... Útközben meg akartam enni a kapott nápolyit, de annyira görcsölt a fejem, hogy nem bírtam egy falatot sem lenyelni. Akinek volt már migrénje, az tudja, hogy ilyenkor akár hányingert, hányást is okozhat a görcsös, lüktető fájdalom. Összeszorított foggal, a talajt nézve caplattam felfelé. Gergő mindig bevárt, összekanalazott és mentünk tovább.

Mátraházán a büfésortól elindultunk még egy darabig a tömeggel, majd rádöbbentünk, hogy ez nagyon nem jó, mert itt nincs piros kereszt sehol. Nem tudom hogyan, de visszamásztam a büfésorhoz. Egyetlen dolog vezérelt. ADJON VALAKI EGY FÁJDALOMCSILLAPÍTÓT, MERT ITT DÖGLÖK MEG! Végül odamentem az ajándékárushoz és megkérdeztem van e fájdalomcsillapítója. Teljesen véletlenül volt a kocsijában. Azt se tudtam, hogyan köszönjem meg, mert már olyan fejgörcsöm volt, hogy alig láttam fájdalomtól, csak annyit tudtam mondani, hogy hagyjuk a francba az egészet és menjünk innen. Aztán persze összekaptam magam és húzott Gergő is, így mentem tovább. A lehető legrövidebb utat kinézte a térképen, így kis kerülővel a sárgán visszacsatlakoztunk a piros keresztre. Ez a "kirándulás" plusz 5 km-t jelentett és mivel éppen halálomon voltam, a futás szóba sem jöhetett, ezért kb. 1 órát vesztettünk vele. Hála Istennek hatott a gyógyszer! Újra visszatért az erőm, a Pisztrángoshoz már vidáman kacarászva érkeztem meg. Végül nem bántuk a kis kerülőt, mert ez nekem pont jól jött, hogy embertömegtől mentesen helyre álljak, mellesleg nagyon szép szakaszon mentünk és jól éreztük magunkat.

A Pisztrángosnál megint a nem túl biztató színű kolbászzsír volt (tavaly a fiúk azt mondták olyan a színe, mint a gépzsírnak... :)), okulva a tavalyiakból véletlenül sem ettem belőle. Egy háromnegyedig megrágott csupasz kenyérrel indultam fel a Kékesre. A bokám fájdogált, de azon is tompított a gyógyszer, így viszonylag jól tudtam haladni. Felérve eszembe jutott, hogy tavaly ott hullottam szét. Most is az aprócska, dög meleg síházba zsúfolódott be a tömeg. Körülötte bokáig érő sár. Az a fajta, amelyikben csak birodalmi lépegetőként lehet haladni. Ez előre vetítette a következő szakaszunk útviszonyát.

Elindultunk szépen lefelé Mátrafüredre. Tavaly a szanatóriumtól olyan jég volt, hogy szinte csak fenéken csúszva lehetett haladni, ezt most felváltotta az iszonyatosan csúszós sár. Ahogy lehetett zúgtunk lefelé. Amennyire a bokám bírta és a talaj engedte, futottunk. Az időt már rég elengedtem ugyan, de igyekeztem behozni valamit belőle, hogy megnyugodjon a lelkem. Mivel előttünk már végigment ezer ember, az egyébként is csúszós szakaszt dagonyává változtatták. Cuppogott a talpunk alatt a sár. Igyekeztünk oldalt kerülni ahol lehetett, de a szűkebb szakaszokon bokáig süppedve tapicskoltunk. Trappoltunk előre, bízva abban, hogy lesz még szakasz, ahol tudunk rendesen futni. Előre haladva folyamatosan jöttek elő az emlékek a tavalyi rosszullétemről, ami mára csak kellemetlen emlék maradt. Útközben találkoztunk a hegyi mentőkkel, ugyanis valakiket fel kellett vinni. Ketten megsérültek, egy lánynak be volt kötve a lába. Remélem hamar rendbe jönnek!

A Gyökeres-forrásnál megkaptuk az utolsó pecsétet és innen jól meghúztuk a végét, a célig futottunk. Máriácskánál egy pillanatra eszembe jutott az almát evő, nyugalmat árasztó fiatalember tavalyról. Azóta sem láttam, pedig elég sok teljesítménytúrán és terepfutó versenyen voltam.

A célba beérve meg sem lepődtem, hogy ismét sorba kellett állni. Futószalagon megkaptuk a célpecsétet, beregisztrálták az időt, majd kiabálták, hogy kész az oklevél. Sajnos ekkora tömeget nem lehet másképp kezelni, csak így. A diákok előtt le a kalappal, mert mindenhol nagyon jól helyt álltak. Az pedig a túra sajátja, hogy a szervezőknek nincs lehetősége szóba elegyedni a túrázókkal. Sokkal jobban szeretem a családias túrákat és terepfutó versenyeket, ahol szinte név szerint, de legalábbis arcról ismernek minket, viszont ennek a túrának olyan jó az útvonala, hogy mindig vonzza az embert a tömeg ellenére is.

A célban úgy fáztam már, hogy kedvem sem volt fényképezkedni. Alig vártuk, hogy kikeveredjünk a tömegből és együnk egyet valahol. Három órával azelőtt azt mondtam, hogy utálom az egészet és soha többet nem jövök erre a tömegtúrára, de az útvonal miatt meggondolandó! :)

Régi tapasz új helyen...

A mérgem a reggeli kellemetlenség miatt lecsillapodott, de továbbra sem értem, hogyan lehet akadályozni más embert a saját teljesítményének abszolválásában. Ha én le tudok futni hegyen 20, 50 vagy 100 km-t, hadd tegyem meg úgy, ahogyan én szeretném! Ha tehetem, az út szélén futok, hogy a gyalogosokat ne zavarjam, de erre nem mindig van lehetőség, mellesleg a gyorsabb futókat természetesen én is elengedem! Nekem most ez a kellemetlenség plusz 5 km-be és plusz másfél órámba, valamint egy migrénes fejgörcsbe került, de Gergő segítségével helyre álltam és tisztességgel teljesítettem így is két órával a szintidőn belül a távot. Jövőre 6 órától sorban állok, hogy 7 órakor rajtolhassak, utána meg megyek wellnessezni! ;)

Az XL táv 40,5 km 1599 szinttel lett volna eredetileg, ebből csináltunk kb. 45 km-t, nem tudom mennyi plusz szinttel, így 8 óra 39 perc alatt sikerült teljesíteni a viszontagságokkal tűzdelt túrát. Futva túrázós szupergörl vagyok! :)

Kincseim

Előző esti készülődés az előrejelzések alapján :)