Téli Turul Túrák Zongor 45

2016.01.17

A Déli pályaudvar mellett összegörnyedve, keresztbe vetett lábbal ült, és lassú pislogások közepette szívta a cigarettáját egy szakállas férfi. Odaköszönt, hogy kezi'csókolóm, én vissza, hogy jónapotkívánok. Biztos, ami biztos, megnéztem a parkolási díjat. Odaszólt, hogy hétfő reggel 8-ig ingyenes, mondtam, hogy nagy szerencse, majd minden jót kívántam és elköszöntünk. Fejembe húztam a cicás sapkát és a hajnali keléstől fáradt pislogással odabaktattam a büféhez.

Türelmesen kivártam a soromat, Ebolától megvettem a nevezési lapot, kitöltöttem, majd induláshoz készülődtem. Még a büfé előtt megszólított egy fiatal pár, akikkel végül együtt indultunk el. Szépen, nyugodtan sétálva érkeztünk meg az első ponthoz, a Turul emlékműhöz, majd beszélgetve andalogtunk tovább. Hiába a kellemes társaság, a sétatempó nekem lassúnak bizonyult, így a lépcsősoron felsuhantam és gyors léptekkel haladtam tovább. Még mindig nem volt kedvem futni az aszfalton. Kapóra jött a cukorka, amit Jeremcsuk Pistiéktől kaptam a Széchenyi-emléknél. Ráfogtam, hogy eszem, azért nem futok még, majd ezt nyugtázva magamban, vidáman szopogattam a savanyú cukorkát és baktattam felfelé. A Normafára felérve kezdtem megörülni, hogy lassan vége a végestelen végig tartó aszfaltútnak. Rápillantottam az itinerre, a következő ellenőrzőpont Makkosmária, végre erdő következik.

Egy-két futót láttam csak addig, én sem indultam volna ilyen korán, de így alakult. A Normafán lévő ellenőrzőpont után futni kezdtem, hamarosan egy kis csapat utolért. Az egyik srác hátra vágódott éppen előttem, keresztben a jeges szakaszon. Olyan viccesen esett, hogy közösen derültünk ezen a többi futóval, majd tyúklépésben és ide-oda ugrálva futottunk a jeges úton. Persze most sem volt nálam a csúszásgátló. Még hajnal 4 órakor is mondtam magamban, hogy ott ne hagyjam a szekrényben, erre negyed ötkor úgy ottmaradt, mint az órám töltője. Mondjuk még mindig jobb, hogy a töltő maradt otthon és nem az óra, illetve a csúszásgátló és nem a cipő... Újra utolértek az elcsúszós fiúk, majd megkérdezték, hogy hanyas iramfutó vagyok. :) Ezen jót nevettem, de ezután kisebb-nagyobb eltéréssel tényleg az én tempómban jöttek. Ha gyalogoltam, gyalogoltak, ha kocogtam, kocogtak. Makkosmárián Egonék kislagzija fogadott bennünket. Nagyon kedves, derűs emberek és tényleg szívvel-lélekkel adják, amit adnak. Két vajas kenyér és a szopogósba tea töltés után elindultunk.

Innen nagyjából együtt halad az összeverbuválódott, vidám futócsapat. Néha úgy röhögtem a fiúk beszólásain, hogy alig bírtam futni. El-elhagytam a csapatot, mert olykor gyorsabb tempóra váltottam. Budakeszi felé haladva fázós pontőrnél álltam meg egy pillanatra, megdicsérte a cicás sapkámat, majd suhantam is tovább. A túrázók nagy részével ezen a szakaszon találkoztam. Komótosan sétáltak, vagy kicsit gyorsabban gyalogoltak, ki-ki a maga tempójában. A Petneházy tanyánál már szépen simogatott a napsugár. Az egyébként is vidám csapatunkat a szép idő még jobban felpezsdítette. Figyeltem a jelzéseket, kereszteződéseket. A fiúk megkérdezték, hogy nem félek e, amiért nem ismerem az utat. Mondtam, nem igazán zavar, hogy nem mindig tudom, merre járok. Kalandozom. Hogyan lenne másképp izgalmas? Hogy fedeznék fel új csodákat? Bár ennek a túrának egy-egy szakaszán már jártam, mégis más arcát mutatja ilyenkor a természet.

Bele-belesétálva, beszélgetve futottunk Nagykovácsi felé. Kicsit elméláztam, gondolkodtam közben, de hamar visszarázódtam. A lejtőn elváltam a társaságtól, mert úgy döntöttem csapatok egyet lefelé. Alig várom már a zuhanásos terepfutó versenyt. :) Az emelkedőktől talán csak a lejtőfutást szeretem jobban. :) Futottam lefelé és a szél belekapott a hajamba, megszűnt a tér és idő, csak a levegővételemet hallottam, ami olyan hangosnak tűnt, mint egy repülőgép zaja a semmiben. Nihil, amiben voltam én és a levegőm. Az út egyik széléről a másikra ugrálva igyekeztem kikerülni a jeges felületeket. Egy pillanatra visszarázódtam a valóságba, eszembe jutott, hogy nemrég itt meneteltünk felfelé Mamintivel a sötétben a hatvanadik kilométeren túl, mint két világító szentjánosbogárka. Elvesztettem az egyensúlyomat és lehuppantam a földre. Tompítottam az esést, amennyire tudtam, majd egy kevés csúszás után felpattantattam és futottam tovább, mintha mi sem történt volna. Pillanatok alatt leértem a faluba. Már csukott szemmel is odatalálok a plébániára. Bent csak néhány ember lézengett, megkaptam a pecsétemet és éppen teáztam, amikor a többiek megérkeztek. Mivel tudtam, hogy Edit szintén végig jön, mindenképpen meg akartam várni, hogy együtt folytassuk tovább az utunkat. Felmarkoltunk egy-egy rétest, elköszöntünk a fiúktól és elindultunk.

Nyárról emlékeztem, hogy a Perbál felé vezető út nagyon hosszú. Nem feltétlenül kilométerben, inkább valahogy olyan semmilyen. Metsző, hideg szél fújt. Fáztunk mindketten. Vacogva ettük a rétest. Nagyon finom volt, az a fajta, aminek később is érzed az ízét a szádban. A kissé jeges útszakaszon, kocogva, sétálva, beszélgetve haladtunk. Emlékeztem nyáron az elvétett elágazóra, de most szalaggal is jelezték az irányt. A vadkerítésnél csodaszép látvány tárult elénk. Gyönyörködtünk kicsit a tájban, majd átmászva a létrán, tovább haladtunk előre. Perbálra bekocogva bevillant, hogy fél évvel ezelőtt mennyire fájt itt a térdem. Újra átéltem gondolatban, ahogy összeszorított foggal kocogtam a véletlenül útitársammá szegődött ultrafutóval és örültem, hogy már elmúlt a fájdalom. A sörözőbe érve megcsapott az az igazi falusi kocsmaszag. Dohány és kommersz szeszesitalok gyomorforgató szagának keveréke hatotta át a helyiséget. Pár kedves szót váltottunk, megkaptuk a pecsétet a kocsmárosnőtől, majd tovább indultunk.

A vadkerítés előtt

Az itiner szerint innen még kb. 10 km a végéig. Editnek már nagyon fájt a térde. Át tudtam érezni, hiszen megéltem, hogy ilyenkor minden méter számít. Felvettem az ő tempóját, egyrészt nem akartam egyedül futni és persze én is fáradtam. Rémlett, hogy szántóföld következik. Hol volt már a nyári, délibábos végtelen gyönyörűség? Helyette sár. Rusnya, sötét, bokáig érő, csúszós sár. Kocogtunk két métert, majd úgy döntöttünk spórolunk az erőnkkel és caplattunk felfelé. A szántóföld szélén felértünk egy erdős sávig. Lentebb láttuk ugyan a szalagot, meg is jegyeztünk, hogy túl bentre tették. Kicsit előre haladtunk, amikor gyanússá vált mindkettőnknek, hogy ebben a sárban más lábnyom nincs, csak maximum egy-egy őzikéé. Visszamentünk, majd elindultunk egy másik, jónak tűnő úton, amiben egy minket beérő futó is megerősített. A szélére kiérve kiderült, hogy a "másik balról" kerültük meg és lentről kellett volna haladni felfelé, mi meg először felmentünk és onnan jöttünk lefelé. Mindegy, majdnem ugyanaz. :) Ekkor már egy kicsit gyanús volt, hogy több lesz ez a szakasz, mint tíz kilométer és nem a "balról kerülés" miatt. Az órám szerint Perbál még csak 32 km volt, az itineren pedig 34 szerepelt. A dagonya kellős közepén szembesültünk vele, hogy tizenkettő az a tíz, amiből kilencésfél sárban fetrengés.

Balról kerülés előtt...

Az Anyácsa tó szépen be volt fagyva, pillejég borította a felületét. Szinte láttam magam előtt a csetlő-botló gyerekeket a nyolcvanas években a befagyott muhisi bányató jegén. Kétélű korcsolyával tanultam meg korizni. Olyan kicsi voltam, hogy alig emlékszem rá, csak a sok ember maradt meg, ahogy kacagva ide-oda siklik a tó jegén. Jövő héten elmegyek korizni. A jégen való suhanásból kijózanított és fejbe vágott az újabb adag sár.

Anyácsa tó

A Kakukk-hegyre vezető végtelen hosszú szántóföld maga volt a sártenger. Küzdöttem. Hangosan ki is mondtam, hogy én most nagyon-nagyon megszenvedek ezzel. A cipőm felszedte a sarat, amit mázsás súlyként cipeltem lépésről-lépésre. Csúszkált a lábam össze-vissza, egy-egy hígabb szakaszon bokáig süppedtem és megtelt a cipőm is sárral. Úgy éreztem nem haladok. A semmi közepén állok, belesüppedve a sártengerbe, ahonnan iszonyatosan nehéz kimászni. Közben láttam magam előtt a nyáron vidáman beszélgető, hömpölygő embertömeget. Most egy távoli alakon kívül csak ketten meneteltünk Edittel a sártengerben, a semmi közepén.

Úgy vártam a Kakukk-hegyet, mint a Megváltót. Végre elérkeztünk a befordulóhoz és szóltam Editnek, hogy készüljön a térdével, mert brutális lesz felfelé. Én most ennek az emelkedőnek úgy örültem, mintha évek óta áhított titkos vágyam teljesült volna be. A második emelkedőn, nem sokkal a csúcs előtt szétkapcsolt az órám és nem vette tovább a gps jelet. Felértünk, a gyönyörű kilátás és a csodaszép idő kárpótolt mindenért.

Kakukk-hegy

Edittel

Pillanatok alatt lesuhantunk a faluba a Kálvárián keresztül. Nyáron itt már én is végig jártam a Kálváriát, annyira fájt a térdem. Szomoron bekocogtunk a sportcsarnokba. Egy pillanatra megtántorodtam, hogy ilyen koszos cipővel léptem be, de a célba érkezést követően le is vettem rögtön és zokniban üldögéltem. Vidáman beszélgetve falatozunk, töltődtünk egy kicsit.

Szerencsére Editék visszavittek kocsival Budapestre. Most nem mentem haza, hanem Budapesten aludtam, mert vasárnap délelőtt elfoglaltságom volt. Még elbattyogtam a boltba, főzőcskéztem egy kicsit a szálláson, filmeztem, majd kellemesen feltöltődve a futástól és a jó beszélgetéstől, vidáman tértem nyugovóra. Cukorpótlásnak vettem egy üzenetes almalevet, aminek a kupakjában nagyon találó szöveg állt.

Kb. 7 óra alatt teljesítettem a 44,9 km-es távot 1057 m szintkülönbséggel. Tádáááám! Sártengerben úszó szupergörl vagyok! :)

Kincseim