Tokaji Bakancsos Bortúra Aszú 50

2015.09.15

Még mindig fáj mindenem. Ez az aszfalt jól kinyírt... Mondjuk azóta tartottam már két tornát, meg szaladgáltam fel-le, de ugyebár kutyaharapást szőrivel! :)

Előre elterveztem, hogy a vasárnapi Bakancsos Bortúra előtt a szombat estét Tokajban töltöm. Egyrészt másnap a vezetés miatt nemigen tudtam volna bort kóstolni a túrán, másrészt a szüleim is jöttek a 10 km-es távra, így legalább együtt töltöttünk pár órát. Mivel előtte hivatalos elfoglaltságom a Mátrába szólított, így szombaton a bőröndből kipakoltam, beraktam a túrás cuccot és irány Tokaj. Már útközben kezdődtek az izgalmak, ugyanis egyszer csak a senki földjére keveredtem, legalábbis a GPS szerint, így azt sem tudtam, hol vagyok, telefonos segítséggel tértem vissza a jó útra. A szüleim már ott voltak Tokajban, mire megérkeztem. Elfoglaltam a szobámat és megvacsoráztunk. Eszembe jutott, hogy meg kellene nézni egy geoládát, de semmit nem láttam a sötétben, így inkább bort kóstoltunk. Olyan finom Ófurmintot ittam, hogy azért érdemes volt betérni a kis borozóba!

Ófurmint kóstolás :)

A szállodában szerencsére nagyon rugalmasak voltak, amikor közöltem, hogy én biza hajnalban megyek. Készítettek nekem szendvicset az útra és kaptam egy liter 100 %-os narancslevet is, sőt még kávét is főztek, plusz a pincér miattam kelt fel egy órával korábban, úgyhogy tényleg igazán rendesek voltak.A reggeli készülődés után végül 6:50 órakor rajtoltam el a tokaji Tokaji Ferenc Gimnázium kollégiumából. Az ismeretlen borivó szobránál csináltam egy rajtszelfit, majd integettem a hajrázó szüleimnek (mert mi itt is szoktunk szurkolni ám egymásnak :)) és útnak indultam a tejködben. Utoljára a Hegyalja Fesztiválon voltam Tokajban kábé 12 éve, így ismét rácsodálkoztam a városra. Az út a belvároson át vezetett. Szép, hangulatos kis város ez a Tokaj! Az itinerben elolvastam, hogy a piros jelzésen Tarcalig és uccu neki.

Reggel a városban

A Borostyán tanösvény egy darabig együtt haladt a pirossal, rá-rápillantottam a táblákra, de bevallom, nem álltam meg elolvasni mindet. Az út a temető mellett haladt el, aminek nem igazán tulajdonítottam nagy jelentőséget, de a ködös erdőben már tapsoltam elég sűrűn... Mivel jó hosszú szakaszon felfelé vezetett az út a Nagy-Kopaszra, így meneteltem olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. A pihenőpadokhoz érve már feloszlani látszott a köd, a napsugár átkukucskált az ágak között. Kb. 3 km elég komoly emelkedő után végre jött egy futós szakasz. Nagyon jól esett, magamban dudorászva futottam, időnként megálltam szépet fényképezni. Többekkel találkoztam, majd futottam tovább. Nem sokkal később elmellőztem egy gyanús oszlopot, de nem volt rajta felirat, így tovább suhantam. Nemsokára kezdtem gyanakodni, mintha már valamilyen pont következett volna. Elővettem a papírt és láttam, hogy zsírkrétás ellenőrzőpontot kellene keresnem, majd beleolvastam és rájöttem, hogy a gyanús oszlop volt az... Utánam elég sokan jöttek, amikor visszafordultam mondtam nekik, hogy igazán utánam szólhattak volna, ha már látták, hogy elfutottam mellette... Mérgelődve visszacaplattam, tettem egy jelet a zsírkrétával, majd jó mérgesen (5 perces ezressel) futottam újra vissza. Később hallottam, hogy volt, akinek szóltak a rajtban, hogy figyeljen oda, mert lemaradt az ellenőrzőpontot jelző felirat. Én meg a kék szalagokat akkor még nem figyeltem. Visszamentem, meglett, az a lényeg!

Panoráma Tarcal felett

Ezután tovább mérgelődve megreggeliztem, majd befutottam Tarcalra. Itt mérgemben majdnem tovább mentem a piroson, de szerencsére itt már utánam szóltak és mivel látták, hogy futok, útba igazítottak. Hideg volt és leszállt a köd. Utálatos, nyálkás idő volt. Nem elég, hogy mérgeskedtem, még az idő is rátett egy lapáttal. Kedves néniktől kaptam pecsétet a tarcali buszmegállóban lévő ellenőrzőponton, pogácsát nem kértem. Az eső elkezdett szemerkélni, nyoma sem volt a 2 km-el korábbi szép időnek. Feltettem a fejemre a kapucnit és elindultam a Terézia kápolna felé. A faluban a Mária út jelzéseit követtem, majd a szőlősben már a kék szalagot figyelve tapogatóztam a ködben. A szakasz nagy részén sétáltam. Nem nagyon láttam semmit, a következő szalagot sem lehetett látni a ködben,ezért biztosabbnak gondoltam így. Annyira nagy köd volt, hogy konkrétan nem láttam, hogy hol a kápolna. Aztán végre megtaláltam az ellenőrzőpontot, de sehol senki. Végül kikukucskált az építkezés alatt álló kápolnából egy néni és megkaptam a pecsétemet. Itt kínáltak vízzel, de nem kértem. Lassan már kezdett a mérgem elpárologni, de még kicsit pörögtem rajta.

Ott a kápolna :)

A következő szakasz a Sárga Borházig a senki földje volt. Szőlősben, tökföldön, majd szántáson át vezetett a szalagozott út. Tejködben. Kínomban azzal szórakoztattam magam, hogy "Rátóti csikótojás" szelfiket csináltam, majd jót röhögtem, amikor visszaemlékeztem a verpeléti tantestülettel előadott nagy sikerű színdarabunkra, ahol én voltam a főbíró, aki ugye költi a "csikótojást". :) Majd énekelgettem a Sárgán virágzik a tök című szuperslágert és egyéb ehhez hasonló műdalokat. Útközben persze azért eszembe jutott párszor, hogy mit szívatom itt magamat, de amúgy meg jó volt a ködben és a szántásban futni.

Rátóti csikótojás szelfi (sose voltam normális...) :)

Az országúton hamarosan elértem a Sárga Borházig, ahol nagy vigadalom volt éppen. Már majdnem megörültem egy pillanatra, hogy micsoda fogadtatás, lufik, pááréé, miegymás, aztán mosolyogva mutatták a polgárőrök, hogy oda felfelé tessék menni... Kösszencs, úgyis olyan rég mentem már fölfelé! Gondoltam, ha lúd, legyen kövér, futás fel! Jól esett az a kis felfutás! El is szállt már az összes mérgem. A pontőr bácsi jelezte, hogy az 5. ellenőrzőpont után lesz egy kis elterelés, mivel természetvédelmi okokból nem lehet bemenni az erdőbe (azt mondták, hogy virágzik az árvalányhaj). Azt viszont nem mondta, hogy következik a gyilkos beton és aszfalt út kombó végestelen végig...

A soha véget nem érő betonút

Szépen kisütött a napocska végre, így vidáman baktattam, vagy futottam a földúton. Szépséges panoráma tárult elém. Rövid ideig el is vonta a figyelmemet, majd kezdett kissé kényelmetlen lenni az a roppant hülye betonút. Mintha valami félbehajtott papírlap közepén mentem volna, úgy volt lebetonozva az út. Már váltogattam kínomban az oldalt, mert egyszer jobbra, másszor balra dőlt a bokám. 5 km beton után végre megérkeztem a Vadászházhoz. Finom szendvicset és energiaitalt kaptunk az ellenőrzőponton. Gondoltam, hátha lesz egy kis felüdülés ezután, de eszembe jutott az elterelés. Kisebb evős szünet után elindultam. Rövid ideig a susnyásban caplatva, majd ismét betonútra térve kerültük ki a védett erdei szakaszt. A szőlősben utolért egy túratárs, így innentől kezdve ketten folytattuk az utunkat tovább. Kicsit futottunk, majd párszáz méter földút után aszfalton folytatódott az utunk. Jót beszélgetve, tempósan haladtunk Bodrogkisfaludig. 5 km aszfalt után végre megérkeztünk a sörözőhöz az ellenőrzőpontra. Itt néhány túrázó és a helyiek üldögéltek. Megkaptuk a pecsétünket és egy 200 forintos italkupont. Azt hittük, hogy ez jelképes és beválthatjuk üdítőre, sörre, borra, ahogy más túrákon, de rá kellett fizetni, mert minden drágább volt, mint 200 forint. :) Megittam egy narancslevet és indultunk tovább Szegi felé. A változatosság kedvéért aszfalton... 4-500 méter után elérkeztünk az útkereszteződéhez, ahol a következő ellenőrzőponthoz kellett volna felmenni. Ott ült egy bácsi, akitől megkaptuk a pecsétet, majd közölte, hogy nem lehet felmenni a Várhegyre, mert ott is nyílik valamilyen védett virág. Sajnáltuk, mert egyrészt megtörte volna a monoton aszfalt utat, másrészt a túratársam már volt fent többször és szerinte nagyon szép a kilátás. Ez mínusz 3 kilométert jelentett. Baktattunk tehát tovább a falun keresztül a Bodrog partjára a következő ellenőrzőponthoz. Itt morcos bácsi adott pecsétet, majd jókat nevetgélve és élvezve a napsütést meneteltünk tovább a gáton. Ahhoz képest, hogy 9 órakor még síri hangulatban caplattam a ködben, délben attól tartottam, hogy leégek a gáton majd' 30 fokban. Ilyen ez az ősz...

Bodrogkeresztúr

A gátról Bodrogkeresztúrra érkezve ismét egy utálatos aszfaltos szakasz következett. Itt ért el egy lájtos holtpont. Tulajdonképpen 9 órától kisebb megszakítással aszfalton vagy betonon haladtam. Nagyrészt szinttartó úton, nem túl jelentős emelkedővel, ami tovább fokozta a monotonitást. Mivel kimaradt az erdei szakasz és a Várhegy, ami megtörte volna, így kb. 20 km-en keresztül csak meneteltünk a betonon. Amikor végre beértünk a szőlősbe a TV torony felé vezető úton, úgy megörültem az emelkedőnek, hogy csuda. Nekiiramodtam, de mivel a túratársam nehezen haladt az emelkedőn, úgy döntöttem, hogy bevárom őt, ha már a Vadászháztól együtt jöttünk. Nem oszt, nem szoroz az a fél óra, amit nyertem volna vele. Kihasználva a nekem kellemes sétálós tempót, eszegettem, társalogtam. Útközben találkoztunk 30 km-en induló túratársakkal, kiránduló családokkal. Ismét műútra vezetett a jelzés, de egy rövid szakasz után a sípályán keresztül mentünk fel, majd újra a műúton a toronyig. Itt kisebb tömeg gyűlt össze a túrázókból és kirándulókból. Megkértem a túratársamat, hogy készítsen rólam egy képet. Kedves hölgytől megkaptuk a pecsétet, majd elindultunk lefelé. Végre ismét futhattam, csak úgy suhantam lefelé. :) Megállapítottam, hogy a 20 km aszfalt jól megnyirbálta a térdemet, ugyanis hónapok óta nem éreztem, de most egy kicsit igen. Szerencsére minimális volt a fájdalom és hamar elmúlt, mivel sikerült jól megerősítenem már.

Napra lehet nézni... :)

A Szerelmi pincesoron keresztül beérkeztünk a városba, majd hamarosan elértük a kollégiumot. Megkaptam a célban a kitűzőt, oklevelet és a hűtőmágnest. Falatoztam négy zsíros kenyeret, borral kínáltak, de vezettem, így azt nem kóstoltam. Váltottam néhány szót a túratársakkal, majd csatlakoztam a szüleimhez, akik a 10 km-ről már réges-régen beértek, már meg is ebédeltek. Ettem egy fagyit és mondtam, hogy keressük már meg a Tisza parton a geoládát. Rövid keresgélés után meglett, juhúú. Összegezve az élményeket még pihentünk egy kicsit, majd elindultunk haza.

A célban

8 óra 15 perc alatt teljesítettem a 47 km-re rövidült távot kb. 1150 méter szinttel. Ott is izomlázam volt hétfőn a monotonitás miatt, ahol még sosem... Aszfaltharcos szupergörl vagyok! :)