Tompa Mihály Teljesítménytúra

Kevésbé motiváltan indultam neki a vasárnapi Tompa Mihály teljesítménytúrának. Valahogy kedvem sem volt, a hangulatom is olyan semmilyen, nem igazán tudtam eldönteni, hogy lefeküdjek és olvassak egész nap, vagy menjek. Valószínűleg közre játszott a dilemmában az elmúlt kissé pörgős időszakom is és a poloskainvázió miatti hajnali felébredés. Minden ősszel megszállnak és helikopterhez hasonló zümmögéssel szálldosnak ki-be. Szóval felébredtem rájuk hajnalban, de szerencsére visszaaludtam, viszont így a szokásostól később keltem fel. Mivel 10 óráig lehetett rajtolni a túrán, Putnok pedig kb. egy óra kocsival, így komótosan kávéztam, reggeliztem, csigalassúsággal összepakolásztam és végül mégis elindultam.

Fél 10 körül érkeztem meg a vasútállomásra, ahol kerékpárosok és néhány gyalogos nagyban készülődtek az induláshoz. Kitöltöttem egy 2013-as áthúzva és 2014-esre javított nevezési lapot. Amikor odamentem, megkérdeztem, nem baj e, hogy régi nevezési lap, mondták, hogy nem. Ettől sokkal jobban meglepődtem azon, hogy előre odaadták a kitűzőt. Kikerekedett szemmel rá is kérdeztem, mert még nem voltam olyan túrán, ahol előre odaadják a jutalmat, sőt, általánosságban a kitűzőt csak a szintidőn belül teljesítők kapják. Kaptam még egy almát, egy Balaton szeletet és neki vágtam.

Elindultam a városon keresztül az OKT útvonalán Kelemér felé. Miután már hosszúnak tűnt a séta a Dankó telepen keresztül, elgondolkodtam, hogy fussak e vagy sem. Aztán körbetekintve úgy döntöttem, sétálok. Nem idegen nekem a borsodi mélyszegénység látványa, pedig itt épp csak betekintést kaphat a túrázó. A kék jelzés düledező ablaktalan házak mellett vezet, ahol az ablakkeretbe százas szöggel rögzített cementes zsákot csörget a szél redőny helyett. A kerítésre teregetett ruhák a heti nagymosásról árulkodtak, az udvaron vájlingba krumplit pucoló asszonyok a vasárnapi főzéshez készülődtek, körülöttük nyári ruhás kislányok és félmeztelen kisfiúk kergetőztek. Az ajtókeretet éppen takaró, az utca porától szürkére színezett, valamelyik gyárból leselejtezett függönyök mögül kócos kisgyerekek kukucskáltak. Korcs kutyák feküdtek az út szélén, rá se hederítve az előttük elosonó girhes kismacskákra. Odébb izmos bull keverék kutyák úriasan vonultak el az arra járók mellett. Misére harangoztak éppen, egy-két siető, ünneplő ruhás alak a cigarettáját elnyomva a templom felé tartott. Az utca végén egymást váltották a szép udvarú, tisztes polgári otthonok, ahol egy-két öreget látni még az udvaron tenni-venni és az omladozó falú, lelakott házak. Fejben írok...

A cigánysor bűvöletéből felocsúdva értem ki a városból, majd futni kezdtem. Mivel nem jártam be az OKT-t (még), így halvány lila gőzöm sem volt róla, hogy ezen a szakaszon mennyi aszfalt van. Azt persze tudom, hogy a városból valahogy ki kell jutni, de hogy kiérve is még jó sokáig műút lesz, azt nem gondoltam. Hamarosan kereszteződéshez értem, örültem, hogy végre erdei ösvényen cikázhatok. Élvezem a puha talajt, a fák ölelését, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan vége szakadt. Párszáz méter után újra az aszfalton találom magamat. Néztem a leírást, hogy mit kell figyelnem, próbáltam kisilabizálni, hol lehetek. Hamarosan egy kis horgásztóhoz lyukadtam ki, ahol egymást érték a vasárnapi kikapcsolódásra érkezett családok. A hozzám közelebb eső oldalon köszöngettem az embereknek. Messze még az ellenőrzőpont, sok az aszfalt. 5 és fél kilométer műút után megváltásnak éreztem az erdőt. Egyedül meneteltem felfelé a meredek emelkedőn. Eszembe jutott, hogy összesen alig 800 méter szint van a majd' 35 kilométeren. Gondoltam magamban, bizonyára a fele éppen itt van. A Mohos-vár felé tartva többekkel találkoztam. A rom jelzés előtt nem sokkal ismerős alakok tempósan robogtak át előttem az egyik kereszteződésben. 9 éves túrázó kisbarátom Andres az apukájával száguldott. Köszöntünk és most saját szememmel láttam, hogy milyen gyors tempóban halad ez a fiatalember. Ha nagyfiú lesz, zsebre vágja majd a százas távokat...

A Mohos-várnál megkaptam a pecsétemet, kérdeztem, hogy fel lehet e menni a várromig, de kiderült, hogy a szemben lévő dombocska tanúskodott az egykori vár helyéről. Kacskaringós ösvényen végigfutva újra visszacsatlakoztam a kékre és újabb 2 kilométert az aszfalton futva megérkeztem Kelemérre. A falu elején még kocogtam, és odaköszöntem egy vasárnapi ruhás, idős bácsinak, aki visszaköszönt és utánam szólt: "Ne tessék sietni, csak szépen nyugodtan!" Mondtam neki, nem sietek én, csak kocogok kicsit, egészség legyen, más nem számít, csókolom. A református templom mellett kaptam a pecsétet és szénsavas vizet. Tompa Mihály itt volt lelkész az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után, az emlékházat, amelyben élt egykor éppen felújították, így csak kívülről szívtam magamba a történelmet.

Kelemér

Még az OKT bélyegzővel pecsételtem magamnak egyet a háznál, majd tovább indultam a kéken Gömörszőlősre. A két települést kb. 3 kilométer aszfaltút választja el egymástól. Elkezdtem átszellemülten kocogni, majd azt éreztem, hogy egyre vizesebb a hasam. Mindkét kulacsomba töltöttem vizet, de csak szénsavas volt. A futástól felrázódva a kis, sunyi széndioxid buborékok ki akartak törni az én gondosan lezárt kulacsaimból és maguk előtt tolva a vizet lassanként szivárgott ki a csavaros kupak résein. Nem örültem. Szinte végig kupakigazítással telt a két falu közötti út. Amikor végre beértem Gömörszőlősre az első nyomós kútnál kicseréltem a vizet. Besétáltam a központba, megdicsértem egy bácsi lovát, majd megtaláltam a Néprajzi Gyűjteményt és ott az OKT bélyegzőt is. Természetesen bementem megnézni a kiállításokat.

Gömörszőlős

Az első kis parasztházba belépve az asztalon csigacsináló pihent. Megsimogattam, mintha Panni nanám hagyta volna ott az előző napi csigacsinálás után. 90 évesen még csinált... Megannyi eszköz, amit én is fogtam gyerekkoromban, vagy láttam vele dolgozni az embereket. A másik házba még be is köszöntem, mielőtt beléptem, hiszen pont olyan érzésem volt, mintha nagyanyám nyitva hagyta volna az ajtót, mert leszaladt a kertbe valamiért. Bent Eszti nagyanyám konyhaszekrénye fogadott. Az övé zöld volt, ez pedig fehér, de nem zökkentett ki a múltidézésből. Kihúztam a gombos fiókot, hátha kiboríthatom újra Miska nagyapám dikójára a megannyi vidám, színes gombot, de üres volt. Az alsó fiókban sem találtam nagyapa krumplicukrát, ahogy a polc is üresen kongott. Bent megsimogattam nagyapám dikóját, és mellette pihenő, elnyűhetetlen karosszékét. Szinte hallottam rajta ujjainak dobolását, aztán nagyanyám zsörtölődését. Az én leendő gyerekeim már nem fogják ismerni a dédszüleiket, nem fogják tudni csak elbeszélésből, mi az a nyári konyha, vagy hol volt az istálló. Elrévedezve hagyom el a falut és megint írok fejben... Nem volt kedvem futni. Magába szippantott a régi paraszti világ és a dimbes-dombos erdő-mező látványa. Komótosan megeszegettem az almámat és csendben bandukoltam a semmiben.

Gömörszőlős után

Elrévedezésemből visszarázódtam, hogy figyelnem kell, mert hamarosan le kell térni a kékről. Ekkor fotózkodtam egyet egy gallyból fabrikált "fotóállvány" segítségével, majd újra nekiiramodtam. Elhagyva a kéket jelzetlen úton szalag vezetett tovább. Csendes kis erdőn keresztül futva érkeztem meg Alsószuhára. Ekkor tűnt fel, hogy a papíron úgy szerepel, 5. ellenőrzőpont, de eddig nem volt csak három. Aztán visszaolvasva rájöttem, hogy kimaradt és a kettes után négyes következett. Ahogy írták, bementem Marika kocsmájába, de ott a helyi, ebéd előtti étvágygerjesztőt vidáman fogyasztó vendégek készségesen átirányítottak a másik kocsmába, mondván ott a pecsét. Átsétáltam hát, megkaptam a pecsétemet és visszakanyarodtam a földútra. Innen végig szalag vezetett, hiszen jelzetlen úton haladt a táv, így eltettem a papírt és élveztem a kalandozást. Több túratársat beértem ezen a szakaszon. Találkoztam Brigivel és a két szép skót juhászával is, váltottunk pár szót.

Felváltva kocogtam és caplattam a dombos erdei úton. Örültem, hogy végre erdei környezetben lehetek. Suhantak mellettem a fák, és vártam, vártam a katarzist. Egy-két helyen sejtelmesen megmutatta magát a táj, de nem igazán teljesedett ki a látvány. A Hegyes-hegy ellenőrzőponton ismerős pontőrök fogadtak. Megörültünk egymásnak, hogy ők is voltak nálunk túrázni, én is jöttem hozzájuk. A papíron ez volt a 7. ellenőrzőpont, amúgy pedig a hatodik, ami valójában ötödik, mert volt 1., 2., 4., 5., és 7. Kértem vizet a kulacsaimba és nekivágtam az utolsó 8 kilométernek.

Kissé monotonon telt az út. Felváltva futottam és gyalogoltam, hogy történjen már végre valami. Aztán jó 5-6 kilométer múlva megkaptam, amit akartam! Kiérve az erdőből egy dombtetőt láttam, ahol két alak üldögélt. Ahogy haladtam egyre feljebb és feljebb, nyílt a táj. A Hegyes-tetői szép kilátás varázsa erőt adott az utolsó pár kilométerre. Megálltam egy pillanatra, faághoz erősített gépemmel fotózkodtam egyet, majd futottam tovább le a városba.

Hegyes-tető

Útközben beértem a korábban dombtetőn üldögélő két embert. Addigra apuka a hátán vitte a kisfiát. Bizonyára elfáradt a kisfiú a harmincvalahanyadik kilométer után. A városban a kék útra visszatérve érkeztem meg a vasútállomás melletti kocsmához, ahonnan délelőtt elindultam. A sarkon Csabával találkoztam, megálltunk pár szót váltani, majd ő indult haza, én pedig megérkeztem a célba. Ott mondtam, hogy nekem kicsit sok volt az aszfalt és műút benne. Az OKT arra visz, ezzel nemigen lehet mit kezdeni. Ettem néhány zsíros kenyeret, vettem a kocsmában fél liter kólát és vásároltam egy újabb Bükk térképet, mert a másikat már nagyon összefirkáltam és amúgy is akciós volt. :)

5 óra 29 perc alatt teljesítettem a 33,7 km-es távot. Végül egy jó kis múltidéző futó kirándulás lett belőle! :)

Kincsek