Tortúra 65

2015.12.20

Tortúra előtt egy héttel kijött rajtam a kórság. Szinte soha nem vagyok beteg, de sikerült úgy megfáznom, hogy le kellett mondanom egy nagyon várt terepfutó versenyt. Ennek fényében eléggé izgultam, hogy rendbe jöjjek szombatig, így csak szuggerálni kellett a náthámat, hogy múljon el. Szerencsére egész gyorsan túlestem rajta, így nagy izgalommal készülhettem a Tortúra 65 km-es távjára.

Szokás szerint vakon indultam, vagyis éppen csak elolvastam a kiírást, hogy van e valami kötelező dolog vagy sem. Az útvonal kötelező, oké, amúgy sem terveztem kerülni. Szerveztek Egerből buszt a rajtba, ez nagyban megkönnyítette az eljutást. Mivel megbeszéltük Kittivel, hogy ketten vágunk neki, így mindkettőnknek lefoglaltam a helyet a buszon. Előző este a legnagyobb problémám az volt, hogy melyik szoknyát vegyem fel a futós nadrágra... Ettől nagyobb bajom sose legyen! :) Hajnali negyed négykor kipattantam az ágyból és sitty-sutty összekészülődtem. Mondjuk inkább csak sitty, de azért odaértem időben a megbeszélt helyre!

Kisebb csapat gyűlt össze a Minaretnél hajnali fél 5-kor. Két busszal indultunk útnak háromnegyed 5-kor. A buszon jöttem rá, hogy otthon maradt az órám. Mondjuk a töltő legalább nálam volt. :) Így aztán még azt sem tudjuk majd, hogy pontosan hány kilométernél járunk, de annyi baj legyen. Útközben jót beszélgettünk, elrepült az idő, 6 óra után pár perccel már Miskolcon voltunk. Nevettünk, hogy nagyobb sor állt az előnevezők rajtjában, mint a helyszíni nevezésnél. Találkoztunk néhány ismerőssel, váltottunk pár szót, összecihelődtünk, majd elrajtoltunk. 6 óra 23 perckor tulajdonképpen elindultam otthonról haza gyalog...

A táv elején hozzánk csapódott egy egri hölgy, de párszáz méter után inkább lemaradt, mert túl gyorsnak találta a tempónkat. Úgy döntöttünk nagyrészt futjuk. Kittihez igazodtam tempóban, mivel neki ez volt az első ilyen hosszú távja. Lámpával indultunk el Miskolctapolcáról a nagyon csúszós úton, de mire felértünk Bükkszentre kivilágosodott. Szinte az elejétől kezdve folyamatosan elmellőztük egymást egy párral, már nevettünk, ha valamelyikünk lehagyta a másikat, hogy majd fizet egy bambit. 1 óra 50 perc alatt értünk fel Bükkszentkeresztre. Az óvodában volt az ellenőrzőpont, megkaptuk a pecsétet, ittunk finom ovis teát és indultunk is tovább Hollóstető felé.

Jól futható szakasz volt a következő. Több ismerőssel is találkoztunk útközben, beszélgettünk, nevetgéltünk. Felfelé meneteltünk, lefelé és a szinttartó úton futottunk. Figyeltük ugyan a jelzéseket, de vitt a tömeg, mivel ezen a szakaszon még elég sokan haladtunk, hiszen erre jött a 34 km-es táv is. Útközben megálltunk a réten szelfizni. Ismét rájöttünk, hogy nem megy ez nekünk! :) Két óra múlva, vidáman érkeztünk meg a Bánkúti kereszteződés előtt lévő Vörös Meteor sí házhoz. Kedves fogadtatásban volt részünk, finom tea, vajas kenyér, zsíros kenyér várt. Vidám társaság gyűlt össze az ellenőrzőponton, jót csipkelődtünk a futótársakkal. Két-három kenyér és a szopogósba tea töltés után nekiiramodtunk.

Nem tudunk szelfizni, de felvállaljuk (A háttérben szia Jani!) :)

Az itinerből tudtuk, hogy kb. 28 km-nél járunk. Már az ellenőrzőponton is külön kiírás hívta fel a túrázók figyelmét, hogy a Faktor-réti Madonnánál zsírkréta lesz az ellenőrzőponton. Nagyon szép időnk lett, még a nap is kisütött. Figyeltük a jelzést, mivel már szétvált a tömeg, a rövidebb táv másfelé indult tovább. Kis ideig ketten gyalogoltunk, emésztettünk, beszélgettünk, nevettünk. Aztán már figyelni sem kellett, mert kábé hatszáztíz tábla és nyolcféle jelzés vitt a Madonnához. Ismét elkezdtünk futni, beértünk néhány túratársat, akikkel vidáman szót váltottunk, majd befutottunk a Madonnához. Lila szívecskét rajzoltam a zsírkrétával, és tovább indultunk Tar-kő felé.

Nem sok emberrel találkoztunk útközben. Szerencsére még mindig jó időnk volt, de már kezdett komorrá válni. Folyamatos emelkedés mellett bele-belekocogva jutottunk fel a Tar-kőre. Gyönyörű látványban volt részünk. Csodálatosan terült el a köd a táj felett, mintha egy óriás vattacukorfelhő lengedezne körülöttünk. Kedvem lett volna lecsípni belőle egy darabot és elrágcsálni gyorsan. Itt ért minket a dél. Készítettünk pár képet, szúróbélyegzőztünk és tovább indultunk Tamás-kút felé.

Csodaszép vattacukorfelhő szélén

Kittivel

Ahogy haladtunk egyre lejjebb és lejjebb úgy romlott az idő. Csúszós, meredek úton lavíroztunk lefelé. A fák ágairól hullottak ránk a jégdarabok, mintha jégesőben futottunk volna. Nagyot koppant egy közepes jégdarabka az orromon, kicsit bekönnyezett a szemem, de szerencsére nem lett komolyabb. Természetesen hol máshol kellene pisilnem, mint a legcsúszósabb, jéghullós szakaszon. Beszaladtam hát egy farakás mögé. Szerintem az összes fa kuncogva az én hátsó felemre hullatta akkor a jeget... Utolértem Kittit és futottunk tovább. Ahol nagyon csúszott, sinkóztunk, ahol lehetett, ott futottunk. Hamarosan egyre több futóval találkoztunk. A Hereg-rét után elértük az egri műutat. Kitti eléggé szereti az aszfaltot, én meg nem nagyon. Jót nevettünk azon, hogy ő futott vidáman az aszfalton, én meg az út szélén a susnyásban. Beszéltük, hogy jól fog esni a zsíros kenyér Tamás-kúton, bár útközben ettünk energiaszeletet. Körülbelül két kilométer aszfaltfutás után 13 óra előtt pár perccel beértünk a Tamás-kúti turistaházhoz. Kicsit elszomorodtunk, mert nem volt zsíros kenyér, csak gyenge tea. Kicsit csodálkoztunk, amikor a vidám fiúk csapata, akikkel a sí házban találkoztunk, utánunk 1-2 perccel érkezett meg Tamás-kútra. Konkrétan nekik már a Völgyfő-háznál kellett volna tartani a tempójuk szerint. Kiderült, hogy tévedésből elmentek Bánkút felé, ami kb. 5-6 km-es kitérő oda-vissza. Megkérdezték, hogy hová sietünk, Kitti válaszolta, hogy mozijegye van, én meg ugye vele együtt jöttem. A fiúk mondták, hogy az erő legyen velünk és tovább suhantak. :) Töltöttünk teát és nekiiramodtunk mi is. Hiányzott az elemózsia, ezt jól benéztük, de volt még nálunk energiaszelet bőven.

Már nagyon rossz idő volt. Nem tudtuk eldönteni, hogy esik valami, vagy a fákról hull alá az áldás, esetleg mindkettő egyszerre. Tamás-kúttól felfelé vettük az irányt. Az itiner szerint "kissé meredek emelkedőn". Mondtam Kittinek, hogy ez nem kissé, hanem k... meredek lesz. Minden esetre felcaplattunk a tetejére. Itt örvendeztünk egy kicsit, hogy Kitti pont túlhaladta az addigi leghosszabb távját a maratont. Az elején ahol lehetett kocogtunk, ahol nagyon csúszott egyensúlyoztunk. Utálatos egy szakasz volt. Csúszós, sáros, vizes, ködös, monoton. Nekem nagyon hiányzott a kaja utánpótlás is. Megettem én a zabszeletemtől kezdve mindent, de kevésnek bizonyult. Hosszabb-rövidebb szakaszon mentünk szótlanul. Futni nem volt kedvünk, az út monoton volt és eseménytelen. Se emberrel, se állattal nem találkoztunk, 10 kilométeren keresztül szürkeségben baktattunk előre. A legnagyobb szórakozásunk a jelzések figyelése volt. Többször érzésre mentünk, mert olyan ritkák és rosszak voltak. Végre megtörte a monotonitást, amikor elértük a Völgyfő-házat. Mivel nem tudtuk, csak éreztük, hogy kb. 50 kilométernél járhatunk, így legalább volt valami tájékozódási pontunk. Innen már jók voltak a jelzések is. Nemsokára elmellőzött minket egy futó pár. A hölgy azt kérdezte tőlünk, hogy csináljuk, hogy nekünk mindig jó illatunk van? Kissé meglepődtünk, de roppant jól éreztük magunkat a tudattól, hogy 50 kilométer után jó az illatunk. Pláne, hogy én sosem használok parfümöt, mert túl erősnek találom az illatát. Hamarosan találkoztunk egy túratárssal is, aki Tamás-kút után ment el mellettünk. A Kövesdi-kilátóig együtt meneteltünk, beszélgettünk kicsit, aztán ő elkezdett futni. Sajnos annyira rossz volt az idő, hogy az égvilágon semmit sem lehetett látni. Innen már nem sok volt hátra Várkútig. Bele-belekocogtunk, de Kittinek már eléggé fájt a térdhajlata, így nem erőltettük.

Végre-végre délután fél 4-kor megérkeztünk Várkútra. Felemlegettük a két héttel azelőtti terepfutó versenyt, ami nekem nem túl jól sikerült, és megterveztük a januári második forduló taktikáját. Könnyen megtaláltuk a Bükki Vörös Meteor házát, el sem lehetett volna téveszteni, mert nagy piros nyilak mutatták az utat, ahol az ellenőrzőpont volt. Kedvesen és vidáman fogadtak az úriemberek minket. Nagyon finom teát és a világ legjobban eső zsíros kenyerét kaptuk. Én megettem vagy négyet biztosan jó sok hagymával. Majd' 30 kilométeren keresztül nem volt kaja, csak a tea, így nem csoda, hogy megettünk egy fél disznót. Kaptunk ajándékba egy-egy kínai teát is, aminek nagyon örültünk. A pontőrök mondták, hogy előttünk addig csak 3-4 nő járt még ott, ez jól esett a lelkünknek. Egy-két futótárssal találkoztunk, akik megdicsértek minket, hogy milyen jól haladunk. Mi meg örültünk. Nem elég, hogy jó az illatunk, még jól is megyünk! Innen már csak 8 kilométer Eger, plusz a cél még kettő. Még világosban, vidáman, teli hassal elindultunk haza.

Körülbelül a Várkút-Eger szakasz felénél besötétedett. Felvettük a fejlámpát és vidáman, énekelve meneteltünk lefelé. Előadtam a Szereti a tik a meggyet kezdetű nótát négyszer, a Nézését meg a járását háromszor és ehhez hasonlóakat énekeltem még jó hangosan. Kettőnk közül Kitti tud énekelni, én meg csak szeretek, de akkor ez pont nem zavart. Motivációs éneklés volt. :) Eléggé hosszúnak tűnt az út a szőlőben. Hamarosan leértünk a tanyáig, ahonnan felfelé szoktam futni az Egedre. Mivel csütörtökön voltam arra utoljára, tudtam, hogy iszonyatosan nagy a sár. Alig lehetett haladni, mert beleragadt a cipő és csúszott. Végre kiértünk, de ott sem volt jobb a helyzet. A tanya után felfelé vezető úton kettőt léptünk fel, egyet csúsztunk vissza. Kapaszkodni kellett a lábujjainkkal is, hogy tudjunk haladni. A lámpám jelzett, hogy merül, de már nem cseréltem benne elemet, Kittinek úgyis világított a lámpája és hamarosan kiértünk a város szélére. Útközben elmondtam párszor a "mér' nem a Donát tető felé vitték az utat, mer' ott nem csúszik annyira" kezdetű monológomat, de töretlenül haladtam előre. A Vécseyvölgy utcán elkezdtünk futni, de hamarosan gyaloglásra váltottunk, mert már nagyon fájt Kitti lába. Mondta útközben is vagy ötször, hogy fussak nyugodtan, én pedig mondtam, hogy együtt jöttünk, együtt küzdünk, dehogy megyek. Nem verseny, hanem vidám, futós túra. :) Hamarosan elértük a Várállomást. Innen már Kitti sem állta meg és fájós lábbal befutott a Lenkey Általános Iskoláig. 17 óra 26 perckor értünk be a célba. Mivel egy órája volt már csak a moziig, a zenésztársa Tomi jött értünk kocsival. Bent megkaptuk a pecsétet, az oklevelet és kitűzőt. Kértem egy forralt bort, felkaptam egy szendvicset és siettünk is haza. Odakint készített rólunk Tomi egy "célfotót". Elegánsan, parizeres kenyérrel és forralt borral pózolva. :)

Célfotó parizeres kenyérrel :)

Még rendeltem itthon egy óriás nutellás-banános palacsintát, tettem-vettem, aztán vidáman nyugovóra tértem.

11 óra 3 perc alatt teljesítettük a 65 km-es távot Miskolc-Eger között, 2000 méter szintkülönbséggel, ónos esőben, napsütésben, tejködben, jéghullásban, hidegben, caplatós és ragadós sárban, jeges-csúszós úton. Nagyon jó volt! Szupergörlök vagyunk! :)

Kincseim