Tortúra 65

Apró ezüstcsillagok között futva a hatvanvalahányadik kilométer után újra belém hasított, milyen jól döntöttem, amikor ezt az életet választottam. Minden alkalommal megtalálom a hegyen a csodát, a gyönyörűséget és a megnyugvást, kilométerről kilométerre leszek egyre erősebb fizikailag és mentálisan egyaránt.

Sok ismerős, barát jött a Tortúrára a hosszú távra és a résztávokra is, mehettem volna többekkel túrázva, vagy futva, de most egyedül szerettem volna. Kellett már egy kis feltöltődés az elmúlt időszak nagy hajtásában.

Sokan indultunk Tapolcáról 6 órakor, de kicsit lassan haladt a rajtolás, mivel nem nevek, hanem számok alapján voltak rendezve az előnevezettek itinerei, a csapat fele pedig nem tudta a számát (én sem jegyeztem meg, nem is emlékeztem rá, hogy van...). Csak meglett az enyém is, gyorsan elszaladtam mosdóba, azután kivártam a második sort a rajtpecsétért is. Végül 25 perc sorban állás után 6 óra 5 perckor elindultam. :)

Az órám megint nem találta a gps jelet, úgy voltam vele, mindegy, majdcsak meglesz. Gondolatban azért mondtam neki, lecseréllek most már tényleg. Sokan voltak már úton, caplattam felfelé. Köszöngettem az elmellőzött embereknek, távolodtam a várostól, majd az Avalon park után megtalálta a jelet az órám is. Hideg volt, -9 C°-ot mutatott a hőmérő, de mégsem fáztam. Nem öltöztem túl, tekintve, hogy futást terveztem, azt meg ugye síkabátban nem lehet, de én már túrázni sem tudok olyanban, mert viszonylag gyorsan megyek gyalog is. Tavaly a szerintem cicás, amúgy mosómedvés sapkámban tettem meg otthonról haza a 65 km-t, de idén már a ménkű sok hajam nem fér alá, ezért vennem kellett egy másikat (a meglévő hat-hét mellé...), és találtam egy szupergörlös sapkát, ami pont szép és jó, mellesleg a hajam is aláfér.

Kerek erdő közepén

Bükkszentkereszt felé tartva az út elején még lámpával futottam, aztán hamarosan rám virradt. Többekkel szót váltottunk út közben, mint kiderült, volt, akikkel tavaly is pont ugyanott kerestük együtt a kereszteződést. A gyors futók még az elején elmentek, vagy időközben mellőztek el. Veráékkal Bükkszenten találkoztunk, ők gyorsabb tempóban futottak, mint én. 8 óra előtt értem be az oviba, megkaptam a pecsétemet, ittam egy pohár ovis teát és indultam is útnak.

Hiába sokadszor túrázik az ember a környéken, vagy ezredszer megy végig egy-egy szakaszon, mindig olyan érzésem van, mintha először járnék arra. Más lett a táj, megnőttek a fák. Most éppen ropogott a nyomokban felbukkanó hó a talpam alatt, vagy a befagyott pocsolyákon ugráltam át. Aztán kisütött a nap és az avar csörgött a talpam alatt. Nem is érzékeltem, hogy mínusz van körülöttem, mintha késő őszi avartaposásra jöttem volna fel. Befagyott mindkét szopogós kulacsom, de lehelgetve, nyalogatva, szűrődött belőlük víz is, izo is.

Nemsokára utolértek Veráék, Peti elindult a jelzésen az avarban, én utána, Vera pedig maradt az aszfalt úton. Ő tette jól, mert a nagy örömfutásban túlfutottunk mindketten a sárga kereszt elágazón. Láttuk, de el volt torlaszolva rengeteg fával, így nem fordultunk rá. Aztán Peti megállt Verát megvárni, én kicsit továbbmentem, hogy megnézzem, arra mi van. Visszafordultam hamar, mert már biztos voltam benne, hogy túljöttünk, de addigra Vera is hívta Petit. Visszafutottunk a helyes útra, Peti Vera után, én pedig lemaradva caplattam felfelé a meredek úton. Alapvetően ki tudom zárni a külvilágot, de az egyik túratárs, akit beértem, olyan zavaróan és hangosan préselte ki a levegőt (prüszkölt, mint a lovak), hogy nem tudtam elvonatkoztatni. Elhagytam, de messzebbről is lehet hallani, aztán amikor közelebb ért, olyan hangosan prüszkölt a hátam mögött, hogy megijedtem, finoman szóltam is neki. Nem tudtam olyan messzire eltávolodni tőle, hogy ne halljam, aztán mikor végre sikerült, megint benéztem egy kereszteződést, így újra mögé kerültem, el kellett mellőznöm, viszont nem tehetek róla, de nagyon zavart már az a hang. Aztán összeszedtem magam, igyekeztem elvonatkoztatni és olyan gyorsan eltávolodtam tőle, ahogy csak bírtam.

Szépen kocogtam Bánkút felé, amikor Sára Petiék olyan tempóban mellőztek el, mint amikor Józsi bácsi megy 120-al az autópályán és "állva hagyja" Hans a BMW-vel. Befordultam a síház felé vezető útra, többen már jöttek visszafelé. Megkaptam a pecsétet, találkoztam Veráékkal, ezen meglepődtem, mert ők gyorsabban futottak, de kiderült, hogy Peti lába begörcsölt, ezért többet pihentek. Én gyorsan megettem egy kenyeret, megittam egy magnéziumot, mert kicsit az én lábam is beállt és töltöttem a jégkásámra vizet, aztán már vettem is az irányt a Faktor réti Madonna felé. Odakocogtam, rajzoltam egy keresztet a lapomra, majd elindultam Tar-kőfelé.

Szeretem Tar-kőt. Akárhányszor megyek fel, akármelyik oldalról, akármilyen évszakban, mindig tetszik. A napos, de hideg időben kényelmes tempóban futottam. Mivel az órám már 238 megtett kilométert mutatott, így kikapcsoltam és megmondtam neki, egy esélyt kapsz még, aztán lecseréllek. Hidegebb volt az idő, mint tavaly ilyenkor, de valahogy mégis jobban szerethető volt. Sütött a nap, futottam, hallgattam a nagy semmit, énekelgettem magamban, hogy Én elmentem a vásárba fél pénzzel és a Pál, Kata, Pétert, meg azt is, hogy Aki nem lép egyszerre. Nem érzékeltem, hogy milyen tempóban futok, csak mentem szépen előre. Néhány helyen szalaggal is jeleztek egy-egy kereszteződést, én letértem arra, ahol a szalag mutatta, de aztán rájöttem, hogy többen maradtak a másik úton, ami kicsit rövidebb volt, ugyanis néhányan elém kerültek, én meg tettem bele ezzel egy kanyart, de nem számít. Szép napos időben caplattam fel Tar-kőre, még nem volt dél. Csodálatos volt a kilátás, megkértem futótársakat, hogy készítsenek rólam egy képet, aztán tovább iramodtam. Szépen lekocogtam a meredeken, megfontolt tempóban.

I <3 Tar-kő

Gondoltam, na ez már tényleg hazai pálya. Tamás-kút felé gyorsabb-lassabb tempóban végig futottam, illetve kocogtam. Csak akkor tettem pár lassabb lépést, ha át kellett mászni valami fán. Ilyenkor hátrány egyedül, ha az ember alacsony, mert nem bírom átlépni a fatörzset, hanem akrobatikus mutatvánnyal kell rá felmászni, és úgy átlépni. :) Még mindig szépen sütött a nap, de ahogy egyre lejjebb értem, úgy kezdett el komorrá válni az idő. Tamás-kúton megkaptam a pecsétet, szerencsére idén volt ott is zsíros kenyér, így ettem egyet, kikotortam a táskámból egy magnéziumot, szót váltottam Krisztiánnal és tovább indultam.

Még bekanyarodtam a forráshoz, töltöttem a jégkásáimra vizet, majd 1-2 percig pakolásztam össze-vissza a táskámban guggolva. Messziről úgy nézhettem ki, mint aki leguggolt pisilni, de nem pisiltem, csak rendet raktam és egy fagyott mézes-mogyist a zsebembe tettem. Már annyiszor caplattam fel Tamás-kútnál a dombra, hogy nem igazán hatott meg, viszont a komor idő kissé kiábrándító volt, így lassabb tempóban kocogtam. Egyre jobban szállt le a köd és lett szomorkásabb az idő. A napocska elbújásával sokkal hidegebbnek tűnt, bár eddig is mínusz volt végig, de nem éreztem olyan drasztikusnak. Eredetileg úgy terveztem, beérek világosban 16 óra környékén, de a Bánkút előtti belassulás miatt ezt elengedtem, így Tamás-kút után kirándulósra váltottam. Jó, persze nem úgy kell érteni, hogy sétálgattam, meg jégvirágot szedtem és mohát nézegettem, mert mentem azért rendesen, olykor bele is kocogtam, csak nem erőltettem és jobbára magamban énekelgetve meneteltem. Útközben már nemcsak tyúkot meg birkát, de szarvast, őzikét, békát, gyíkot meg ilyesmiket is vettem a vásárban fél pénzzel. A gyíkom, azt mondta jobb híján, hogy gyík-gyík-gyík. :D

Útközben felvettem két túrázó tempóját, nem direkt, csak nekem elég kényelmes tempóban mentek, így húzattam magam velük, bár néha lehagytam őket, aztán visszaelőztek. A nagy ködben végre megláttam a Völgyfő házat, megörültem neki, a következő célnak a Kövesdi kilátót tűztem ki. Mivel a Tamás-kút - Várkút közötti közel 15 kilométeren keresztül nincs ellenőrzési pont, ezért a monotonitást ilyenekkel töröm meg, hogy kitalálok magamnak pontokat. Kezdett egyre hűvösebb lenni az idő, a Várhegyen már eléggé fázott a karom és olykor az ujjaim is a kesztyűben, de valahogy mégsem esett jól a futás. Nem az erőmmel volt gond, csak egyszerűen nem volt kedvem futni. Teljesen befagyott a víz és az izo a kulacsomban, gondoltam kinyitom és nyalogatom, mint a jégcsapot. Gyerekkoromban mindig letörtük és nyalogattuk, vicces. :)

A túratársak, akik mögött énekelgettem, kissé elcsigázottak voltak már. Egy-két szót váltottunk útközben, aztán a Kövesdi kilátóhelytől az egyikőjükkel kicsit gyorsabb tempóban haladva, beszélgetve értünk be Várkútra negyed 4 körül. Ettem egy szelet kenyeret, ismét megdicsértem a nagyon finom teát (tavaly is ugyanaz a bácsi főzte, mint idén), váltottam pár szót az ismerősökkel, majd elindultam. A lassabban megtett tizenvalahány kilométer miatt már tudtam, hogy nem érek haza világosban. Viszont fáztam, úgy gondoltam, nem izélek tovább itt, lefutom az utolsó tízest normálisan.

Felcaplattam a kis emelkedőn, majd futottam-futottam haza Egerbe. A fák között halványan lehetett látni a naplementét, már amennyire a ködfátyol engedte, de az is lehet, hogy csak a számtalan Eged futás miatt láttam magam előtt a naplementét olyan élethűnek. Többször futottam már ezt a távot is oda-vissza, így elég jól ismerem, mikor van benne kis emelkedő, mikor szinttartó és mikor lejt. Elgondolkoztam, hogy felmenjek e a kilátóhoz fényképezni, aztán lezúzok a down hill pályán, amerre egyébként járok, de végül arra jutottam, hogy szabályosan megyek végig a piroson, ahogyan a kiírásban javasolják. Világosban értem le a szőlőbe, közben elgondolkodva, énekelgetve lefutottam a Mária szoborig. Na, odáig nem kell lefutni. :) Egy kanyarral fentebb visz tovább lefelé a jelzés. Jót röhögtem, hogy elmélázva itthon tévedek el, amikor hirtelen egy futó kiugrott a bokorból az infarktust hozva rám. Ekkor már feltettem a fejlámpát, de majd csak a tanya után kellett felkapcsolnom.

Szépen kocogtam lefelé. A lámpa fényében ezüstcsillagok játszottak a bokrok ágain és varázsoltak melegséget az emberek szívébe. Örültem, hogy a legvége mégis sötétben sikerült, mert a varázsélményt nyújtó mesevilág közepette, az apró ezüstcsillagok tündértáncában egyedül futni a jégbirodalomban ritka élmény. Sajnos gyorsan kiértem a varázsvilágból a város szélére. Futottam az úton rendületlenül előre a Várállomás felé és közben arra gondoltam, hogy jó nekem. Kék volt ugyan a szám a hidegtől, de hihetetlen erőt éreztem magamban. Visszagondoltam, hogy tavaly már elég rosszul esett az utolsó 20 km, most pedig kellemesen éreztem magam, révedeztem közben és elmentem a vásárba fél pénzzel tizenvalahány kilométeren át, mentem pluszban kb. 1-2 kilométert, amin csak jót nevettem. Beértem a célba, Laci átadta az oklevelemet. Az oklevélíró elkeresztelt Évának. Megszoktam, hogy elírják a nevemet, de általában a Herpergert szokták. :)

Megettem egy szendvicset, leültem közben, majd indultam gyorsan haza, mert fáztam. Előrelátóan Cecíliával mentem hajnalban a buszhoz, a parkolást Bükkszenten indítottam el (éljen a 21. század), így csak a Minaretig kellett fagyoskodnom. 5 perc alatt hazaértem és gyorsan a habok közé vetettem magam.

10:43 óra alatt teljesítettem a 65 km-es távot 1990 méter szinttel. Szeretem ezt a túrát is, mert otthonról jövök haza. 20 perccel mentem jobbat, mint tavaly, és picit hosszabb is lett a táv, mert elbambáztam. Fele annyira sem éreztem magam fáradtnak, mint tavaly, sem fizikálisan, sem pszichésen. Viszont jövőre már "nem megyek a vásárba fél pénzzel" útközben, hanem inkább beérek világosban...

Éva lettem... :)