Tortúra 65

2017.12.17

Szükségem volt már egy hosszabb kalandra. Amikor hangosan felkacagtam, ahogyan a faágról lezúdult a porcukorszerű hó, tudtam, hogy jó helyen vagyok. Inkább aláugrottam, mintsem el tőle. Beszippantyúzott az erdő, adott és elvett, kicsit a fejemre koppintott, aztán megsimogatott puha hófehér kezével.

Egy órával korábban ébredtem fel, mint terveztem. A zuhogó eső zaja az ablakpárkányon felébresztett. Ha már úgyis ébren voltam, pakolásztam, készülődtem. Rutinszerűen húztam magamra a ruhát, választottam ki az ideálisnak vélt ruhadarabokat, amelyekről már sötétben, hátulról is felismernek. Hallgatva az esőt az izofóliát átcseréltem a táskámban egy kukazsákszerű esőkabátra. Maximum, ha gáz van, ráülök a zsákkabátra és lecsúszok vele valameddig. Ezt a megoldást majdnem be is kellett vetnem segítségként...

Hajnalban két teli busszal utaztunk Egerből Miskolcra. Kittinek foglaltam a helyet, két éve együtt toltuk le, idén külön-külön terveztük. Én eredetileg Lacival mentem volna, de szalagszakadása lett, így most is egyedül vágtam neki a kalandnak. Nem terveztem az égvilágon semmit, csak azt, hogy otthonról haza jövök. Szükségem volt erre a túrára testben és lélekben egyaránt.

Szemerkélő esőben érkeztünk meg Miskolcra, ahol röpke fél óra sorban állás után végre el tudtunk indulni. Legalább a mosdóban nem álltam sorba, simán bementem a tanáriba, elvégre tanár vagyok. :D

Eddig mindig sötétben, 6 óra körül indultam, most majd' háromnegyed hét volt. Feltettem a fejlámpát, bár teljesen feleslegesen, hiszen be sem kapcsoltam. Az Avalon Parkig fényárban úszott minden, utána pedig már kivilágosodott. Tavaly sem akarta az órám az igazságot, idén sem találta a jelet. Érdekes, mert az ugyanilyen órák, mind vették. Szerintem ezen a túrán nem akarja, hogy időt, kilométert, vagy bármit nézzek, csak menjek érzésem szerint, ahogy éppen jól esik.

Nem volt túl hideg, éppen annyira volt csípős, hogy a fázósabbaknak rosszul essen. Én itthon megfagyok, a hegyen pedig egy szál "pendelyben" futkosok, valahogy ott sosem fázom. Ahogyan befordultunk az erdőbe, rögtön sártenger fogadott. Jót mosolyogtam magamban, ha már idén nem sokat saraztam, most megkapom egyben. Reménykedtem a hóban, az előzetes információk alapján úgy tűnt, hogy lesz is. Bükkszentkereszt felé haladva váltakozott a cuppogós sár és a hó, a kijárt ösvény néhol csúnya sárcsíkként mutatkozott a szép fehér tájon. Felváltva kocogtam és caplattam. Jó darabig Zsánklóddal mentem, beszélgettünk útközben. 

Bükkszentkereszt felé
Bükkszentkereszt felé

Bükkszenten a havat lapátoló embereknek köszöngetve kocogtam le az óvodáig. Ittam egy pohár ovis teát, amit a köpenyes daduska néni öntött, úgyhogy tökéletes volt a fíling. Gyorsan lehúztam a forró teát, nem égette a torkomat. Mivel hiányérzetem volt, beszaladtam az egyik üzletbe kólát venni. Habár egy fél literes flakont cipeltem hazáig, amiből egész úton fogyott kb. 2 deci, jó volt, hogy ott volt a mézes mogyis szeletek és a ropi mellett. Nem tudva, hogy mennyire takarították ki a sárgát az emberek egy része a műúton, más része, az elterelt jelzésen ment át Hollóstetőre. Én többedmagammal együtt a műutat választottam, de nem tett jót a bokámnak a sok aszfalt. 

Hollóstető után kanyarogtam és caplattam az erdőben. Valahogy nem esett jól az újabbnál újabb dagonya. Hiába volt hó, az emberek kijárták és a rusnya retekben caplattam. Nagyon nem volt jó. A következő emelkedő csak rátett a negatív érzésemre. Lassultam, kocogni sem bírtam. Egyre-másra értek utol az emberek, amitől igyekeztem elvonatkoztatni, de úgy hatott, mintha villámsebességgel el is távolodtak volna tőlem. Egyszer mellém ért Kitti, ami azért volt meglepő, mert az elején gyorsabban haladt és elhagyott, nem értettem. Kiderült, hogy ő a jelzésen ment Hollóstető előtt, ami kanyargott, így valószínűleg hosszabb lett, mint volt, így kerülhettem elé. Ezután újra leelőzött, én pedig baktattam tovább. 

Csigalassú vánszorgás következett. Hirtelen eltűntek körülöttem az emberek, egyedül voltam a semmi közepén. Elég volt a sárból, az emelkedőt sem vágytam leküzdeni. Kettőt léptem fel, egy lépésnyi időt megálltam. Zúgott a fejem a semmitől. Magam elé képzeltem egy óriás fehér szarvast, aki köszönt, felkap a hátára, majd tovaszáguld velem. Már-már megfogalmazódott bennem, hogy megfutamodok, de erősebb volt bennem a vágy, hogy hazaérjek. Mégis erőt vettem magamon és mentem tovább. 

Egyre több hó lett útközben, aztán ahogyan szállt el a rossz érzés, azt vettem észre, hogy a csúnya sárösvény helyett a hóban futó kis utcácskán lépkedek. Ketten előttem, egy közvetlen mögöttem menetelt. És elkezdtem énekelni a Mikulás, Mikulást, a Télapó itt vant és ehhez hasonló szuperslágereket. Olykor csak két sort ismételgettem, de tök mindegy volt. Persze mindezt magamban, mert roppant vicces lett volna egy gyerekdalra menetelő csaj a bokáig érő hóban. Kihúztam magam a korábbi mély állapotomból és egyszerre varázslatos szépségű porcukorerdővé változott a táj. Átváltottam "kirándulós" üzemmódba. Csak örültem magamnak és lépdeltem tyúklépésben a hóban.

Porcukorerdő
Porcukorerdő

Igazából nem tudom mikortól és hol kezdett el esni a hó, de egyszer csak azt éreztem, hogy vidám hópehelykék hullnak alá folyamatosan. Bizonyára módosult tudatállapotban lehettem, mert valójában szakadt a hó. :D Sok vidám emberrel találkoztam, köztük a debreceni csapat is pozitívan vette a hóakadályt. A Vörös Meteor Síházig együtt caplattam velük. Útközben hirtelen nagyon sok ember került elő. Kerülgettük egymást a lábszárközépig érő hóban. A síházban a szokásos, kedves csapat fogadott minket, mely ellensúlyozta a rajt kicsit hideg légkörét. Kint üstben főtt a tea, bent vidám, havas emberek élvezték egymás társaságát. Megettem egy pár zsíros kenyeret és útnak indultam. 

Magamhoz képest elég szociális voltam, mert nagyon sok mindenkivel társalogtam és mentem együtt egy-két kilométert. Emelkedett lélekkel folytattam az utat a hótengerben és élveztem az arcomra hulló hópelyheket. Néhol még az ösvényen is betemette a lábnyomokat a hó, így itt-ott figyelni kellett, bár tulajdonképpen fejből mentem, mégis csak hazai pálya. Szeretem az évszakonként váltakozó tájat, mert sokszor olyan hatást kelt, mintha sosem jártam volna még arra. Néha megkérdeztem magamtól, hogy erre kell e menni, aztán meggyőztem magam, hogy igen. Mi baj lehet? Maximum addig megyek, míg egy táblát nem találok, tele van velük a Bükk. A fák oldalát befedte a hó, így a Bükkben megszokott sűrű jelzések igen ritkásan látszottak, így valóban élveztem a hazai pálya előnyét.

Jó nekem
Jó nekem

A Faktor-réti Madonna téli ruhába öltözött, egy mécses világított neki. Szeretem ezt a helyet is, meghitt és nyugodt, főleg így Advent idején. Egyedül caplattam a Zsidó rétig, valójában 1-2 perccel mögöttem és előttem voltak emberek, mégis azt éreztem, hogy csak az enyém egyedül ez a csoda, amiben vagyok.

Faktor-réti Madonna
Faktor-réti Madonna

Ott sem futottam, ahol lehetett volna, azt éreztem, hogy minél tovább akarom ezt, ami most jó. Csodálkozó tekintetű, vacogó, külföldi turistacsoport nézett rám úgy, mintha legalább a Baywatchból léptem volna ki bikiniben. Mondjuk, hozzájuk képest igen lengén voltam öltözve, de nekem ez a téli szett, hiszen volt rajtam "kabát".

Alagút
Alagút

Amikor jó pár kilométerrel azelőtt küzdöttem és hajszál híján engedtem az engem elárasztó negatív érzésnek, a Mikulás, Mikulás éneklés előtt azt hajtogattam, hogy a Tar-kőre fel kell menni. Nehogy ne menjek fel, amikor az az egyik kedvenc helyem! Már vidám, jó hangulatban caplattam felfelé. Olyan volt, mintha sosem jártam volna még arra, átformázta a tájat a hó és a kacskaringós ösvényen haladva még annak is örültem volna, ha egy vidám kis őzike odaugrándozik. Karácsonyi énekek dudorászása közepette érkeztem meg a Tar-kőre. A csodálatos kilátást odaképzeltem a ködfelhő mögé, és fotózkodtam egyet a hóesésben. Kedvem lett volna hóangyalkát csinálni. 

Tar-kő 435627. kép :)
Tar-kő 435627. kép :)

Lecsusszantam a hegyről, majd a zöldön egy furcsa figurát pillantottam meg, aki konkrétan fenéken csúszva ment lefelé. Először nem tudtam eldönteni, hogy röhögjek, vagy kétségbe essek, hátha megsérült a lába, olyan abszurd látványt nyújtott. Megkérdeztem jól van e, majd kiderült, annyira csúszik a cipője, hogy képtelen másképp lemenni. Egy teremcipőnek tűnő lábbeli volt rajta, nem csodálom, hogy nem mert lebalettozni benne, hiszen innen jó darabig meredeken lejt. "Megbiztattam", hogyan fog majd lejönni az Egedről a cuppogós sárban a köveken és felajánlottam az esőkabátot csúszó alkalmatosságnak, de nem kérte.

Itt találkoztam össze Évával, gyakorlatilag Tamás-kúttól Egerig együtt mentünk. Tamás-kút előtt ismét kedvem támadt futni, befutottam az egyesületi házig. Itt is falatoztam, pár percet beszélgettem Gyulával egyesületi ügyekről, majd tovább indultam.

Ez már teljesen hazai pálya volt. Ezen a ponton akkor sem szállnék ki, ha nyusziugrásban kellene végig mennem. Tudtam, hogy marhára monoton út vár rám a Török úton, itt is énekelgetni szoktam, illetve többnyire futok. Most bele-belekocogtam, de főleg meneteltem. Ahogy ereszkedtünk lentebb, úgy fogyott el a hó. Havas volt körülöttem minden, de az út csupa dagonya. Olykor kerülgettem, másszor átgázoltam rajta, közben ropit eszegettem a zsebemből. Túl vagyok jó néhány patakátkelős, sárdagonyás futóversenyen, túrán, észre sem veszem, hogy vizes a lábam. 

A sárkerülgetős monotóniát a vadászat miatti elterelés törte meg. Nem igazán tudtuk, hogy merre vagyunk, de előttünk mentek négyen, mi pedig Évával olvasva próbáltunk navigálni, mert jelzés nem volt. Kocogtunk az aszfalton - ami megint nem volt jó a bokámnak - és kivártatva ismerős környékre lyukadtunk ki. Megnyugtattam Évát, hogy jó helyen vagyunk, már el is értük a Völgyfő házat.

Innen ismét folytatódott a sárkerülgetés, a monoton, hullámzó út és még a köd is leszállt. Legalább a hó esett volna, abban örömömet lelem. Az eddig megszokottól jóval lassabban haladtam és reggel később is indultam, így már a Kövesdi kilátó előtt fel kellett kapcsolni a fejlámpát. Valójában nem bántam, teljesen mindegy volt, hogy mikorra érek be. A Kövesdi kilátóhelyet minden oldalról ezerszer futottam már. Mindenhonnan szívás... Innen kezdődött a csúszós-köves szakasz. Végre beértünk Várkútra, a szokásos finom teát ittuk a ponton, ettem zsíros kenyeret, aztán elindultam haza.

Végtelen hosszúnak tűnt a sokszor járt út. Hiába tudom, mikor lejt, mikor emelkedik, csak tartott és tartott végestelen végig. Utólag megállapítom, ezen a ponton mégis jobb világosban menni ötvenvalahány kilométer után - eddig mindig világosban értem ide -, de igyekeztem rendületlenül menetelni. A bokám fájdogált a havas-saras-csúszós köveken való lavírozásban. Éva ment pár méterrel előttem, én pedig az összes Mikulás és karácsonyi dal repertoáromat oda-vissza énekelve a kabátja csíkját figyelve meneteltem előre. 

Örültem, hogy nem kapcsoltam be az órát, mert biztosan nézegettem volna és még jobban hátráltatott volna, hogy ezernyolcszáz perc alatt tizenhat métert haladtam. Hosszú óráknak tűnő út után végre lefordultunk a város felé. Vágytam a csodálatos látványra, amit az Egedről való lefutás, jelen esetben caplatás adott, de egy rózsaszínes-sárgás ködfelhő takarta el a várost. 

Az utolsó szakaszon úgy vágytam az egyébként nem szeretem aszfaltra, mint sivatagban a vízre. Cuppogós, csúszós, bokáig érő dagonyában gázoltunk. Ha egyet előre léptem, kettőt visszacsúsztam. Gallyakba, kerítésbe kapaszkodva húztam magam előre. A csúszós emelkedőn valahogy felmásztam, majd következett a folyós-saras dagonya. Nem elég, hogy ragadt, csúszott is, és nem is láttam semmit. A köd tompított a lámpa fényén, így az sem volt túl nagy segítség. Két dologra vágytam, kiérni a Vécseyvölgy utcába és beérni a célba.

Hamarosan kicsúsztunk a sártengerből az aszfaltútra, itt elköszöntünk Évával, ő úgy döntött befut, én nem bírtam futni. Telefonáltam, hogy megvagyok, majd fújtatva bemeneteltem a célba. Örültem nagyon, amikor megláttam, hogy Laci gipszes lábbal kijött, hogy érezze egy kicsit a fílinget. Becsekkoltam a célban, megállapítottam, hogy ez brutál volt most. Vártam, hogy az új logó lesz a kitűzőn, de sajna nem az van rajta, valójában nem számít, nem ezért csinálom. Sajnos idén sem tudtam meginni a forralt boromat, mert kocsival voltam. Ez már a harmadik, amit kihagytam, jövőre már tényleg bepótolom. Célfotót sem csináltam, pár percet beszélgettünk a kocsiig Laciékkal, mert alig vártam, hogy haza érjek. 

Két órával több idő alatt értem be, mint az elmúlt években, de nem számít. Ennek a túrának pontosan így kellett lennie, ahogyan volt. A sárral, hóval, nehézséggel, boldogsággal, felszabadultsággal, beszélgetésekkel, "kirándulással", mindennel együtt. Rengeteg szeretetet kaptam a túra- és futótársaktól, boldog vagyok, hogy örömöt okozok az írásaimmal. 

Feltöltött, erőt adott, jó volt! Otthonról jöttem haza, nekem ez többet jelent lélekben, mint aki csak átszeli a hegyet, számomra ez a legfőbb karácsonyi készülődés. 

63 km 1974 m+ 12:17 óra 

Kincsek
Kincsek