Vértes Terep Maraton

Hétfőn, amikor hetvenkettedszerre kellett felmennem a suliban a második emeletre a ménkű sok lépcsőn, komolyan elgondolkoztam, hogy kérvényt nyújtok be szolgálati liftre... Régen csaptam így szét magam versenyen.

Megelőzve az óraátállítás miatti hajnali kelés okozta esetleges hisztit, okosan előző este elutaztunk Szárba. A világ legjobb falusi vendégházában találtuk magunkat, ahol a megszálló futók számára ajándék vacsorát főzött a háziasszony. A pozitív légkör, a kályhában pattogó tűz és csillagos égbolt látványa feledtette az elmúlt időszak állandó rohanását, és a sok munka miatti pörgés után végre nyugalmat találtam. Egyedül az edzések miatti izomláz és a letört fogam, ami beárnyékolta a verseny előtti napokat.

Reggel kihasználva, hogy a szomszéd utcából megyünk, az utolsó pillanatban érkeztünk meg a rajtszám felvételre. Mármint csak az enyémre, mert Laci félmaratont futott. Hétfőn még azt gondoltam, elég lett volna nekem is a fele, de ma azt mondom, jó volt, hogy mégis a maratonra mentem.

Semleges gondolatokkal mentem a rajthoz, belülről érezve, hogy most valami nem lesz olyan jó, hátrébb álltam, mint szoktam. Arra sem volt időm, hogy elolvassam a tavalyi írásomat a pályáról, így halvány emlékfoszlányokkal kezdtem el futni. Az aszfalton kocogva még éreztem csít. Folyamatosan mormoltam magamban, hogy jó lesz ez, jó lesz ez. Azért sejtettem, hogy valami nincs rendben, mert valahogy nem akaródzott előzni, pedig a versenyek elején sok futó mellett el szoktam haladni. Másfél kilométer után feltűnt a csend. Mindenki magába zárkózva, csendben bámulva a talajt futott rendületlenül. Csak tompán hallottam mások szuszogását, és futottam a semmiben. Máskor éppen az zavar, ha mögöttem megbeszélik, mi újság otthon, de most jobban zavart a csend. Amolyan vészjósló, tompa csend volt.

Figyeltem az órámat. A magam által felállított időhöz próbáltam igazodni. Egész jól ment. Úgy éreztem az első 10 kilométeren, hogy rendben vagyok, megy ez. Kicsit akartam csak meghalni az emelkedőn, de jól vettem. Bár amire azt hittem, mekkora király vagyok, itthon rájöttem, hogy pont nem. Tavaly az első 10 kilométert 5:10-es átlaggal futottam, most meg 6:10-essel...

Leginkább lefelé tekintgettem, mint körbe, kizártam a külvilágot, de a fejem is tompa volt. Vártam a kerítésnél a fotóst, megigazítottam a ruhámat, próbáltam emberi ábrázatot vágni, és erősen koncentrálni, hogy közepesen jól nézzek ki a fotón, de idén nem volt ott. Szerencse, mert "csodálatos" voltam tavaly vörös fejjel és fújtatva a fotón. :) Elhaladtam a minimaraton elágazó mellett, gyors csippantás és suhantam tovább. Azt vettem észre, hogy futnak el mellettem az emberek. Na bakker, hol vagyok már!? A végén??? Azok a futók, akik általában körülöttem futnak, rég elmentek, ismeretlen arcok vettek körül. Összeszorítottam a fogamat és azt mondtam magamban, nem érdekel, csinálom. Ha a végén, hát a végén...

Belekapaszkodtam a Mecsek Maraton Team-es lányba egy láthatatlan fonállal, hátha húz majd egy kicsit, de olykor nehezebben viselte az emelkedőket, mint én, így folyton előzgettük egymást. Szerintem mindenki szenvedett. Vagy csak én szenvedtem annyira, hogy kivetítettem a környezetemre!? Némán tolták az emberek a kilométereket. Elhagyva a félmaratonosok letérőjét nemsokára elérkeztem a hurokhoz. Tavalyról emlékeztem, hogy ez jó szakasz. A Mária szakadék szép, kedvelem, most is nagyon élveztem. Az elején találkoztam a szembe jövő élmezőnnyel, ami nekem mindig motiváló. Na, nem azért, mert ott akarok lenni vagy ilyesmi (tudod, ki bírna annyit edzeni, mint ők!?), csak felspanol. Lefutottam a ponthoz, némileg erőt adott egy kisfiú vidám beszólása, hogy itt egy szuperhölgy. :) Ezt a pólómon lévő "SzuperAncsi" ábrának tudtam be, és vidáman újságoltam a segítőknek, de egy futótárs letörte a lelkesedésemet, miszerint neki is azt mondta a kisfiú, hogy ő is szuperhölgy... Tekintve, hogy szemmel láthatóan férfi volt az illető, mégis megtartottam magamnak a szuperhölgységet. Stipi stop. :D

Almát eszegetve indultam tovább. Talán 12 kilométer környékén tudatosult bennem, hogy azért nem haladok, mert húzza a lábam a görcs. Eszembe jutott, hogy meg kellene inni egy magnéziumot, hátha segít. Mondjuk szerintem akkor rajtam már csak a piócás ember segített volna kábé. Kicsit feldobott, hogy nyugdíjas tetű tempóm ellenére egy-két embert mégis beértem. Megittam a magnéziumot vidáman, amiről kiderült, hogy nem az volt... Véletlenül ugyanis energy shot-ot tettem be a magnézium helyett. Kampányt indítok, hogy ne tegyék tök ugyanolyan dobozba, mert a szerencsétlen, kómás futó simán összekeveri reggel. Komótosan "feltúráztam" a köveken és kocogtam tovább. Vártam a katarzist, hogy majd a mezőny végével hajrázunk egymásnak, ahogy szemben jönnek lefelé a hurokban. Hosszú ideig nem jött szembe senki, aztán nagyon sokára egy lány. Széthullottam. Basszus, most már tényleg a végén vagyok.... Ha addig tetű voltam, ezután szárított lepkévé avanzsáltam.

Az emelkedőn felfelé minden egyes lépés fájt. Inkább visszafelé mentem, mint előre. Körülöttem mindenki küzdött. Egy-két ember beért, a nyulam "elszaladt", de helyette jött másik. Folyamatosan ittam, mégis száradt a szám. Otthon maradt az ajakírem, így a szél is kifújta. Pedig pont a múltkor készítettem nutellás ajakápolót. Most milyen jó lenne... Eszembe jutott, hogy tavaly ezen a szakaszon nagyon megszenvedten. Most se volt sokkal jobb, még attól is lassabb lettem.

Gondolatban belekapaszkodtam a fekete hajú lányba, aki nemrég mellőzött le. Úgy éreztem éget a nap. Legszívesebben levettem volna a ruhámat és fejest ugrottam volna a várgesztesi tóba. Vidáman lubickoltam éppen, amikor hirtelen visszafordult a lány és szembe futott velem. Azon kívül, hogy infarktust kaptam, körülbelül másodjára szólaltam meg a futás alatt, azt is azért, mert mondta nekem, hogy csak kidobja a szemetet. Pár szót váltottunk, majd behúztuk egymást a pontra.

Nagyon szeretem a várgesztesi pontot, mert nagyon készségesek és kedvesek az itteni pontőrök. Azt se tudták, hogy segítsenek. Vették le a táskát, töltöttek, biztattak, informáltak, hogy nagyon figyeljünk a kék keresztre az elégazóban, ugyanis itt válik ketté a maraton és az ultra.

Kisebb csapatba verődve kerestük a jó utat. Nem nagyon láttunk szalagot, vagy feliratot, így emlékezetből mentünk. Tudtuk, hogy jön a nagy emelkedő, azt vártuk. Mondjuk én nem annyira. Mivel ugye már szárított lepke fázisban voltam, itt nem volt hova süllyedni. Gondoltam én! Mint kiderült van lejjebb is egy szint. Azt az emelkedőt úgy éltem meg, mintha legalább a Csomolungmára másznék fel. Immár szárított lepke voltam a bogárgyűjtemény közepén a biológia szertár falán.

Éppen azt sem tudtam hol vagyok, amikor két embert és egy kifeszített papírt láttam, a felirat szerint valami olyasmi volt, hogy nem tudom micsoda és hány méter. Mondtak valamit, visszakérdeztem, hogy mit csinálok? Kiderült, hogy nemsokára vége az emelkedőnek, ezzel szerettek volna biztatni. Pont nem jött be nálam, de elhessegettem a gondolatot.

A következő ponton némán csippantottam. Nem kértem enni semmit. Nem is tudom, hogy vizet töltöttem e vagy sem. Sikerült az egyetlen más irányba tartó úton félre menni, mivel vakon mentem többek után. Szerencsére utánunk kiabáltak. Vidáman futott egy lány, látszott rajta, roppant örül, hogy 5 óra körüli idővel fog teljesíteni, mi páran körülötte, akik jóval hamarabb szoktunk beérni, annyira nem örülütünk a saját bénaságunknak. Én elkeseredésemben teljesen biztos voltam benne, hogy a legvégén vagyok. Meg is kérdeztem mennyi a szintidő amúgy.

Felszívtam magam és elkezdtem futni. Mondogattam magamban, nehogy már ne menjen. Futottam, ahogy csak bírtam. Aztán sétáltam párt métert, majd megint futottam. Nem értettem mi történik velem, miért nem megy. Olyan érzésem volt, mintha ólom lenne a lábaim helyén. A csodálatos napos, meleg időt perzselő pusztának éltem meg. Nem néztem se jobbra, se balra, csak futottam rendületlenül.

Végre felcsillant a remény, amikor embereket pillantottam meg. Úgy éreztem hős vagyok, hogy beértem három embert. Megláttam a fekete hajú lányt, aki a második nyulam volt, de falra akasztott lepke állapotomban eltűnt a szemem elől. Szemmel láthatóan küzdött ő is. Egy másik futó annyira görcsölt, hogy 10 méterenként megállt nyújtani. Kérdeztem jól van e, de azt mondta túléli.

Az utolsó ponton Csipi drukkolt mindenkinek. Kiabálta, hogy gyere Ancsika, de csak egy fél mosolyra futotta tőlem és közöltem vele, hogy kösz, de dög lassú és tök szar vagyok ma. Azt mondja nekem, ötösben a végéig... :D :D Dobtam rá egy lájkot és röhögtem. Hogyne, majd repülök! :D

Az utolsó 6 kilométeren futottam, ahogy bírtam. Reméltem, hogy nem fogok fotóssal találkozni, mert roppant csinos fotó készült volna rólam mérsékelten fújtatva és vicsorgva. Nemsokára felsejlett a civilizáció.

Az utolsó 1 kilométeren az járt a fejemben, hogy érjek be minél hamarabb. Nem érdekelt sem az idő, sem a tér. Rendületlenül futottam előre. Halványan hallottam a tapsot, a hajrázást és innen-onnan egy-két "szép volt" kiáltást. Laci már rég beérkezett a félmaratonról, mire én befordultam az utolsó párszáz méterre. Végre megláttam a sportcsarnokot, a célkaput és futottam, ahogy bírtam.

4:59:30 óra alatt futottam le a 40 km-es távot 1005 méter szintkülönbséggel, 24. helyen zártam a 46 nőből. 22 perccel és 5 hellyel rosszabbat futottam, mint tavaly. Négy óra ötvenkilenc perc harminc másodpercig küzdöttem. Most erre volt szükségem. Jövőre revansot veszek! :)