Vidróczki 30

A tavalyi félresikerült túra után idén újra nekivágtam a Vidróczkinak. Nem titok, hogy ideális esetben Szentendrén lettem volna és oda a visszavágó Mátrának, de nem úgy sikerült a felkészülés, ahogy terveztem, így be sem neveztem.  

Megérkeztünk tehát a kacskaringós úton át Bátonyterenyére. A rajtban kedvesen fogadtak, megismertek, örültem. Megbeszéltük, túra tempó, kis kocogás, alacsony pulzus. Az első 2 kilométer jól futható, izgalmas dzsungelen haladt keresztül. Tavalyhoz képest jobban benőtte a dzsindzsa, de látszott, hogy a szervezők a szalagozás során kissé megritkították a hétköznapokban áthatolhatatlanná váló bokrost. Az első pont szerencsére jó helyen van, mert simán elfutna a kereszteződés mellett mindenki, főleg, mert felfelé kell menni a kellemesen kocogható út helyett. 

A dzsindzsásban kialakított ösvényen megfontoltan haladtunk felfelé. Nagyon figyeltem magamra, pulzusra, tempóra. Tavalyhoz képest kb. 7-8 fokkal volt hűvösebb, ami kellemes futóidőnek bizonyult. Annak ellenére, hogy megküzd az ember a démonaival, csak benne volt a fejemben a tavalyi rosszullét. Most lényegesen könnyebben vettem a több kilométeres emelkedőt, ami szépen kacskaringózott az óriásfák között. Melegem volt, emlegettem, hogy megérkezhetett volna már a szuperolcsón vásárolt, de márkás csuklószorító, hogy menőn törölgethessem a homlokomról az izzadtságot. Mivel a tempó a nem volt észveszejtő, így tudtam fonott hajjal menni. Ez kardinális kérdés, mert csak mérsékelten csapott agyon a ménkű sok hajam, gyors tempónál olyan, mint akit egyfolytában fejbe csapkod a kalapácsos ember.

Emlékeztem a forrásra, hogy tavaly már ezen a szakaszon nem volt vizem, most még nem volt szükségem utánpótlásra. Itt-ott fura hangokat hallottam, meg voltam róla győződve, hogy őzikék vagy szarvasok leskelődnek a bokorból. Észrevétlenül futottam a végtelenbe a kissé emelkedő, de jólesően futható szakaszon. Nem figyeltem se jobbra, se balra, csak a fejemben voltam és vitt előre a lábam. Néha az órám rezgése szakította meg a belső csendet, amikor mocorgással jelezte, hogy egy újabb kilométer birtokosa lettem. Észre sem vettem, hogy folyamatosan felfelé haladunk, csak valahogy mentem előre. Megálltunk egy-egy fotóra, tekintve, hogy kirándulós edzésnek terveztük a mai napot.

A Vöröskő-kilátónál sokszor jártam, de még fent sosem voltam. Most felmentünk oda is. Nem vagyok tériszonyos, de tavalyelőtt Bosznia-Hercegovinában bepszichóztam egy minaretben, amitől vagy kétszer nem volt jó a magasban, így terápiás jelleggel felmászok az ilyen lyukacsos, szeles időben ingó-bingó kilátókba. A szép kilátást megcsodáltam, majd megfontoltan lemásztam, és egy kis birsalmasajtot falatozva lesétáltunk a pontig. Itt állomásoztak az Észak Mátra Speciális Mentő és Önkéntes Tűzoltó Csoport tagjai. Tavaly az ő segítségükkel jutottam le az Ágasvári turistaháztól, amikor a rosszullétem miatt kiszálltam a túráról. Megismertük és üdvözöltük egymást, innen is köszönöm a tavalyi segítségüket és a kedvességüket.

Vidáman baktattunk tovább, én nem ettem a ponton kenyeret, amit utólag nagyon bántam. Valahogy nem nagyon kívántam semmit, pedig volt a táskámban energiaszelet, mogyis müzli és ezután is kaptunk csokikat a pontokon. A vízre és izóra viszont jobban figyeltem, mint tavaly a nagy melegben. Mátraszentlászlóról Mátraszentimrére gyorsan átgyalogoltunk. Ez egyébként jól futható szakasz, amit most tempós gyaloglással teljesítettünk.

A következő ponton összeértek a távok, sok túrázóval találkoztunk, volt, aki szemmel láthatóan szenvedett, más a lábát fájlalta, többen az árnyékban pihenek a hosszabb távokat teljesítők közül. A ponton kapott Balaton szelet mellé vettünk egy jégrémet, pontosabban "fagyasztott szörpöt" nyalogattunk a Csörgő-patak völgye felé haladva. 

Nagyon szép hely, csak vigyázni kell, hogy meg ne csússzon az ember a meredek falon haladó kis ösvényen. A jégkrémet falatoztam elmélyülten, amikor elfutott mellettünk egy-két sporttárs, az egyikük hátraszólt, hogy "itt jön egy csaló, barom futó", vagy valami ilyesmit. Kedvesen szóltam vissza, mi pedig azért csalunk, mert eszünk és most éppen nem futunk. Gondoltam magamban, na, apukám, pont jónak szóltál be... Legközelebb majd jól elmellőzöm és integetek neki vidáman. Egyébként nem igazán billentett ki az egyensúlyomból, csak nem értettem, hogy mi volt a szándéka.

Az incidenst a Csörgő-patak kacskaringós útján kocogva hátra is hagytam. Nem volt olyan nagy a vízhozam, mint egy éve, de azért itt-ott át kellett egyensúlyozni a patakon. Ezen a szakaszon sokakkal találkoztunk, valószínűleg itt értük be a túratársak zömét. Rövid ideig tartó örömfutás után hamarosan a Vándor-forrásnál találtuk magunkat. Mivel tavaly elmentem a kereszteződés mellett, most nagyon figyeltem a fát, amire egy hatalmas V betű volt festve, illetve most több helyen szalaggal, táblával is megerősítették a kritikus szakaszokat, vagy a ritkás jelzéseket.

Több rövid távos túrázó szemben velünk küzdött felfelé, mi pedig kocogva haladtunk az Óvár Vendéglő felé. Hamarosan tempós gyaloglásra váltva érkeztünk meg a vendéglőhöz, itt ismerősökkel megálltunk pár percre beszélgetni, majd felcaplattunk a Vidróczki-barlanghoz. Meglepően jól vettem azokat az emelkedőket, amelyeket tavaly nehéznek éreztem, illetve jóval rövidebbnek tűntek a korábbi végtelen hosszú emelkedők.

A barlangnál kaptunk Bountyt, aztán lementünk a betyár tanyáját megnézni, mondjuk láttam már egy párszor, aztán a mini vízesés felé kaptattunk fel és indultunk vissza a vendéglő felé. Viccesen kétszer is megjegyeztük, hogy be kellene ülni egy rántott sajtra, utólag lehet, hogy tényleg jó lett volna.

A következő szakaszt nem igazán kedvelem, monoton, bár nem túl hosszú rész, ahol hajlamos az ember magába fordulni. Nem futottunk, csak tompán haladtunk előre. Tavaly nagyon megszenvedtem ezt a részt, iszonyatosan meleg volt, magas pára, pisimeleg volt a vizem és meghülyült az órám. Idén viszonylag kellemesen és jóval gyorsabban telt az út a Kosik-tanyáig. A tanyánál egy kicsit izgultam, mert tavaly ezután nem sokkal lettem rosszul. Megfontoltan haladtam felfelé, emlékezve minden mohaágyra, ahol feküdtem percekig az eget kémlelve, hogy legyen erőm tovább menni.

Most az indokoltnál alacsonyabb pulzussal baktattam felfelé, méterről méterre leküzdve a tavalyi nehéznek tűnő szakaszt. Utólag látva, milyen rövid szakaszon vívtam a haláltusát tavaly, szinte viccesnek tűnik, ugyanis kb. 2 kilométer a távolság a tanya és a turistaház között, amit én nagyjából 239 kilométernek éltem meg akkor.

A turistaháznál most nem voltak olyan sokan, a pontőrök üdvözöltek, majd mondták, hogy fent lesz egy kód, utána le kell jönni a pecsétért vissza. Nemrég fordítva jöttem le itt, és nem először mászom, de azért megfontoltan haladtam felfelé Ágasvárra. Útközben tanácsot adtam egy rosszul levő túratársnak, majd fent fotózkodtam egyet, és elindultam lefelé. 

Éreztem, hogy valami nem az igazi. Az ellenőrzőpont után továbbhaladva az utolsó szakaszra egyszer csak elfogyott az erőm. Hiába a kóla, a Bounty, csak vonszoltam magam lefelé. Még az ég is dörgött hozzá vészjóslóan, nehogy kicsit jobban érezzem magamat. Tetűcsiga üzemmódban baktattam lefelé, mérsékelten szenvedős arcot vágva, nagy nyögések közepette és szerintem zöld voltam. Egy jól futható, könnyű szakaszon küzdöttem. Utólag visszanézve nem voltam tetűcsiga, csak sima csiga, de örültem kábé, hogy menni bírok. A településre érve már jobban éreztem magamat, de nem mondanám, hogy a gyomrom rendben lett volna. Enni sajnos megint nem bírtam, de egy alkoholmentes gyümölcsös sörrel kihúztam hazáig a kacskaringós úton. Eszembe jutott iskoláskorom minden buszos rosszulléte, nagyjából úgy éreztem magam, mint a hányós kisgyerek, akit előre ültet a buszsofőr bácsi az osztálykiránduláson a tanár néni mellé. Szerencsére nem én vezettem, így látványosan szenvedhettem hazáig, de kibírtam és alig vártam, hogy haza érjek, és pihenhessek.

Otthon aztán már megnyugodott a gyomrom. Vasárnap ellátogattam Vidróczki síremlékéhez az egri Rókus temetőbe. Az eldugott kis temetőben már csak egy-két sírkő és egy 300 éves kápolna áll. Sokan nem is tudják, hogy itt nyugszik az egyik leghíresebb bükki-mátrai betyár.

6:16 óra alatt teljesítettem a 29,8 km-t 1245 m+ szinttel. Összességében nagyon jó kis túra volt, jól éreztük magunkat, jövőre gyorsabban és gyomorpanaszok nélkül suhanok majd végig az úton. :)