Zongor 50

2015.06.14

Már többször mondtam, hogy nem szeretem a lineáris túrákat. Logisztikázni kell, hogyan jutok el a célból a rajtba, hol hagyom az autót stb. A Zongor 50 előtt is napokig logisztikáztam, hogyan fogom megoldani, mivel Tatabányára, 220 km-re biztosan kocsival mentem volna, viszont a környéken nem egyszerű a tömegközlekedés, így a célból a rajtba sem tudtam volna eljutni csak nagyon bonyolult módon. Szerencsére a szüleim ismét segítettek és elvittek a rajtba, majd vártak a célban, így lehetővé vált, hogy teljesítsem az első 50 km feletti túrámat. :)

Fél 8 körül érkeztünk meg Nagykovácsiba. Megálltunk az első helyen, ami szembetűnően rendezvényt sejtetett (forgalomirányító polgárőrök, jövés-menés stb.), és megkérdeztük, hogy innen indulnak e a Turul túrák, mire a polgárőr rábólintott, átvettem a cipőmet és vígan elindultam befelé. Első gondolatom az volt, hogy biztosan ez a parókia, a templom kicsit feljebb lehet az utcában. Odabent már gyanús volt, hogy még nagyban folyt a készülődés, illetve megláttam egy óriásplakátot Crosskovácsi felirattal. Na, faja, gondoltam, ez tuti nem lesz jó. Megkérdeztem egy lányt, hogy látom, innen a kerékpárosok indulnak, de honnan indul a gyalogos táv. Senki nem tudta, hogy ezzel egy időben gyalogos teljesítménytúra is van a faluban... Gyorsan visszahívtam a szüleimet és megkerestük a templomot, ahol szintén semmi az égvilágon nem utalt arra, hogy én ma itt 53 km-t fogok menni. Se felirat, se emberek, se semmi. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy esetleg elnéztem a falut. Próba szerencse alapon elindultam a templomudvar felé, amikor egy fiatalember megszólított, hogy a parókiára menjek. Nagy nehezen megtaláltam végre a rajtot. 7 óra 55 perckor sikerült elrajtolnom, ekkor éppen beért egy busz, így rengeteg ember érkezett a rajtba, legalább egy tömeget kikerültem.

Elindultam Perbál felé. A falu széléig két emberrel találkoztam, ők is rövid távon mentek, így teljesen egyedül gyalogoltam. Amikor már biztossá vált számomra, hogy jó irányba haladok - jelzés elvétve volt - elkezdtem kocogni. Meleg volt már reggel is, de még nem volt kibírhatatlan hőség. A kerékpárosoknak kiválóan jelezték a távot, narancssárga szalagokkal, papírokkal, kőfestéssel stb. Folyamatosan olvastam az itinert, hogy nehogy elmenjek rossz irányba, mert hatszáz fokban és 53 km-nél párszáz méter is sok. Elérkeztem egy vadkerítésig, ahol létra volt és forgóajtó. Mivel a leírásból nem derült ki, hogy mi hány kilométerre van, így megálltam és a fejemet vakarva gondolkoztam, hogy ez az a létra, amin át kell mászni vagy sem. Egyszer csak odaért egy futó sporttárs, akivel együtt kisilabizáltuk, hogy talán ez az. Átmentünk, kocogtunk egy kicsit, majd rájöttünk, hogy nem az, mivel itt kék kereszt vezet, nekünk pedig a láthatatlan sárgán kell mennünk, így visszakocogtunk. A fiatalember közölte, hogy ő nem nagyon szokott beszélgetni és szóba állni senkivel (amikor meséltem, anyukám erre azt mondta, mert eddig még nem találkozott velem... :) ), ehhez képest simán jött volna velem végig az 50-en, ha bírtam volna a tempóját, ugyanis sikeresen egy ultramaratonistával futottam össze az erdő közepén. Jót kocogtunk és beszélgettünk, közben próbáltuk a jelzéseket követni, ami lassan már csak kilométerenként volt. Ezzel szemben a bringásoknak már csak a 3D-ben kivetített GPS hiányzott, olyan jól jelezték az útjukat. A kocogás közben egyszer csak szembejött egy fiatal pár, akik keresték azt a bizonyos "T" elágazást, ahol be kellett fordulnunk. Mi sem nagyon láttunk ilyet, egy darabig még előre mentünk, majd visszafordultunk és egy-egy, amúgy a biciklisek miatt szalaggal lezárt elágazásba befutottunk, keresve a jelet. Kicsit visszább bementünk a T betűhöz leginkább hasonlító elágazásba és végre láttunk gyalogosokat is. A sporttárs hozzánk hasonlóan tétovázott, már térképen kereste a helyes utat, mire szerencsénkre utolért minket egy fiatalember, aki tavaly is volt és emlékezett a jó irányra. Futótársamról kiderült, hogy notórius eltévedő, egyszer csinált egy százasból 130-at is. :) Mondjuk egy ultramaratonistának meg se kottyan, de én lehet belehaltam volna, ha 50-ből 80 lesz a végére. Végre megérkeztünk kisebb viszontagságok és 10 km után az első ellenőrzőponthoz, a perbáli Malomföldekhez. Megkaptuk a pecsétünket és a rétesünket, majd kocogtunk tovább.

Egyre melegebb volt már, a térdem is kezdte feladni a harcot. Perbálon meg is álltam felvenni a térdszorítót, mert éreztem, hogy kemény menet lesz Anyácsapusztáig. Ahogy beértünk a szántóföldre megköszöntem a futótársamnak, hogy eddig velem tartott, de mivel nem akartam őt lassítani, útjára engedtem. Innentől "hattorihanzoztam" tovább, egy-egy rövid kocogást beiktatva. Viszonylag messze voltak egymástól az ellenőrzőpontok, sokáig egyedül mentem, túratársakkal sem találkoztam. Szerencsére itt már egyre több szalag jelezte a haladási irányt. Ezt a szakaszt kb. úgy tudnám jellemezni, hogy szántóföld, semmi, erdő lájt, semmi, út, amiről visszaveri a fényt a nap a szemembe, végre civilizáció, juhú. Megérkeztem egy lovarda környékére, ahol már nagyon figyeltem. Láttam egy árnyékban üldögélő férfit, odaköszöntem, biztos, ami biztos megkérdeztem, hogy pontőr e vagy túrázó, ő meg közölte, hogy a lovardában dolgozik. :D Jólvannaaa, hát nem tudhatom, hogy nincs e véletlenül épp ott egy pont. Nem sokkal később megérkeztem az anyácsapusztai ellenőrzőponthoz, ahol összefutottam szintén a bajnokságban részt vevő sporttársakkal, váltottunk pár szót, majd ki-ki elindult a maga tempójában tovább a Kakukk-hegy felé.

A következő szakaszon megint szántóföldön át haladt át az út. Az utóbbi időben több szántóföldön mentem át, mint gyerekkoromban összesen. A legviccesebb az árpa volt. Mivel derékig ért, nehéz volt botozva végigmenni benne, így a nyakamba kaptam a botot és úgy meneteltem benne. Eszembe jutott, amikor gyerekkoromban bújócskáztunk a lucernásban, na, az volt ilyen érzés, hogy ki sem látszol belőle. Nem mintha sokkal magasabb lennék, mint akkor voltam. :D

Menetelés :)

Szerencsére ezen a szakaszon már több túratársat beértem, így mindig volt valaki előttem is és mögöttem is. Az út elvezetett az Anyácsa tó partján. Szép, kis horgásztó volt, kényszert éreztem, hogy fejest ugorjak bele nagy hirtelen, de nem tettem. Már irtózatos meleg volt, folyt rólam a víz megállás nélkül, a kosz pedig csak úgy ragadt rám. Gondoltam magamban, na, most pláne jöhet az igazi, roppant kívánatos lehetek fújtatva, hót koszosan, összecsipkedett lábbal, izzadtan, csapzott hajjal, kamionosra barnulva és persze ne feledkezzünk meg a héten kijött csodálatos herpeszemről sem. :) Az, aki szép, hót retkesen is szép, illetve ha éppen egy ilyen alkalommal jön, ő maga is hót retkes, tehát nincs mit szépíteni, a kosztól vakarózva találjuk meg egymást. A nagy elmélkedésem közepette elérkeztem a hegyre felvezető elágazáshoz. Elindultam és a második lépés után közöltem hangosan, hogy b...meg. Az, hogy 36 fokban megyek több mint 50 kilométert még oké. Árnyék hol van, hol nincs, még az is oké. De hogy olyan emelkedőn menjek fel, ahol tyúklépésben, lábujjhegyen pipiskedve lehet csak haladni, mert olyan meredek, az már annyira nem oké. "Felsuhantam" a hegyre, viszont már előre sejtettem, hogy hamarosan szenvedős rész következik, hiszen ahol nagyon felfelé van, azt nagyon lefelé követi...

A Kakukk-hegyen pecsételtem magamnak, majd elindultam lefelé. Szerencsére a bácsi, akit felfelé elmellőztem, gyorsan lement előttem, így nem hallotta, hogy kétszer felordítottam, úgy fájt a térdem. Amikor elértem a szomori Kálváriáig, már úgy éreztem, hogy én magam is kálváriát járok. Nagyon szép volt a Kálvária-domb, de két okból nem álltam meg fényképezni, egyrészt a gépem otthon maradt (tudooom, minek hagyom otthon), telefonom merült (a szuper napelemes töltőmet is otthon hagytam), másrészt csillagokat láttam és örültem, ha végigértem a stációkon ép ésszel. Innen már nem volt messze a negyedik ellenőrzőpont a Pintér sörözőben. Ismét találkoztam ismerősökkel, váltottunk pár szót, megkaptam a pecsétemet, vettem egy gombóc fagyit, felvettem a napszemüveget, hogy ne süsse ki a nap a szememet és elindultam Gyarmatpusztára.

Ez a szakasz Germelyen keresztül vezetett, rögtön a tészta ugrott be és az, hogy nem is emlékszem már mikor ettem utoljára tésztát. Aztán eszembe jutott, hogy itt forgatták A legényanyát is. "Béláim, na, akkor gondolkodjunk!" :D A falun átérve a Szőlősor dűlőn keresztül folytatódott az út. Itt láttam egy olyan vicces táblát az egyik pincénél, hogy muszáj voltam megállni és a merülő telefonnal lefényképezni. Kb. fél távon van az 50-esnek, én ide simán tennék egy ellenőrzőpontot, már csak a poén kedvéért is, illetve a megfáradt turisták fröccsivási lehetőségeinek kibővítésére. :)

Sapi Andi lesifotója rólam :)

Nemsokára megérkeztem Gyarmatpusztára, az ötödik ellenőrzőponthoz. Mosolyogva fogadtak minket, csokit kaptunk és volt egy nagyon szuper slag, ami igencsak jól jött a nagy melegben. Lelocsoltam magam, felfrissültem kicsit, így folytattam tovább az utamat a Tarjáni halastó felé. Szerencsére nem volt túl messze a két ellenőrzőpont egymástól (kb. 6 km), így éppen kihúztam vízzel odáig. Akkora hőség volt már, hogy pillanatok alatt (bocsi) pisi meleg lett a víz. A szopogósban az izo teljesen normális hőmérsékletű volt, de vészesen fogyott az is. A Tarjáni halastónál kisfiú pontőrtől kaptam a pecsétet, aki olyan komolysággal látta el a feladatát, hogy jó pedagógushoz méltón agyondicsértem. Kell a motiváció mindenkinek! :) Vizet itt is töltöttem újra.

Innen Tarján felé vezetett tovább az út, a Szent Jakab zarándokút egy szakaszán. Szeretem a szakrális utakat, mert plusz töltetet adnak. Afféle placebo. Elhiszed, hogy jó és jó lesz. Nagyon szép tájon vezetett az út. Nagyon-nagyon sajnáltam a fényképezőgépet, sőt addigra a telefonom is majdnem teljesen lemerült, nem tudtam képet készíteni. Az út felénél volt egy kegyhely. Odanéztem (mindig megnézem a kegyhelyeket). Egy papírt lengetett a szél, amire az volt írva "A szentek nem magányos harcosok. Nézz körül!". Akaratlanul is körbenéztem és csodálatos látvány tárult elém. Elmosolyodtam, mert ismét sikerült megélnem a "ne csak nézz, hanem láss is" élményt. Vidáman folytattam az utamat. Fénykép ide vagy oda, a fejemben úgyis benne marad. :) Már majdnem elértem Tarjánig, amikor ismerős alakra lettem figyelmes. Akárhogy siettem, valahogy nem sikerült megelőzni. Ismét összefutottam Marika nénivel, a teljesítménytúrázó szupernagyival. Minden erőmet összeszedve már majdnem megelőztem, amikor hirtelen elkezdett futni. Azt hittem ott rögtön elájulok. :) Aztán a falu határában csak sikerül megelőzni. Igaz, mentem, mint a gép. A faluban elkezdtem gondolkozni, hogy vajon melyik templomhoz kell menni? Mivel csak az volt megadva templom, lehet katolikus is és református is. Szerencsére egy irányban volt a kettő, egy-két utca választotta el őket. Érzésből a közelebbi, református templomhoz mentem, bár a Szent Jakab út a katolikus templomhoz vitt volna. Szerencsém volt, eltaláltam. Megkaptam a pecsétemet, a pogácsámat, töltöttem vizet és indultam tovább a Turul emlékmű felé.

A leghúzósabb szakasza volt ez a túrának. Szerencsére jelentős része erdőben haladt, viszont 12 km-en keresztül nem volt sem ellenőrzőpont, sem vízvételi lehetőség, se semmi. Szerencsére még Tarján határában összecsatlakoztam két túratárssal, így az utolsó 15 km-t együtt tettük meg. Kb. 40 km-nél elfogyott az izom, 45 km körül a vizem. Az egyik túratársamnál volt pluszban víz, így adott nekem. Végig váltakozott az egyenes, felfelé és lefelé szakasz. A térdszorítót még az erdő elején levettem, mert már vizesedett tőle a lábam. A lefelé szakaszokon fájt a térdem, de egész tűrhető volt, viszont úgy besavasodott a combom, hogy az utolsó 10 km-en csillagokat láttam. Izo nuku, egyéb táplálékkiegészítő szintén, az egy szem protein szeletemet már megettem rég. Ahol tudtam, meghúztam a tempót, ahol meg nem, ott szenvedtem. Így meneteltünk hárman. Útközben már jött szembe a 130-as táv élmezőnye is. Én roppant örültem annak is, hogy végignyomok ötvenvalamennyit ebben a melegben, nem még két és félszer annyit. Azt hittem innen már viszonylag egyszerűen eljutunk a szoborig, de biztos, ami biztos sikerült egy kereszteződést benézni a pirosnál. Mind a hárman félre értettük az itinert, vagy csak már fáradtak voltunk és elnéztük, nem tudom, de végül megtaláltuk a jó utat. Innen úgy mentem az emlékműig, mintha az életem múlna rajta. Alig vártam, hogy odaérjek. Egy húzós 12 km után végre megláttam a mosolygós pontőröket. Kértem Márka üdítőt a szopogósba, mert kb. 20 éve nem ittam olyat. :) A túratársak kitalálták, hogy fényképezkedni akarnak a szobornál, én nagyon nem akartam, csak menni, de mikor rájöttem, hogy kb. 20 méterre van, én is velük tartottam.

50 km-en túl

Innen már nem egész 3 km volt hátra a célig. Már négykézláb is bementem volna. A szüleim ott vártak a kemping bejárónál. Amikor megláttam őket, integetni kezdtem, és roppant boldog voltam, hogy végre megérkeztem. Kicsit azért el is érzékenyültem.

Megkaptam az oklevelemet (sikerült rajta elírni a nevemet, de nem is vettem észre, csak itthon), a kitűzőmet és végre leültem. Ettem finom gulyásleveskét, aztán jót beszélgettem. Felmásztam a kocsihoz, elindultunk, és majdnem hazáig aludtam. Kiszívott a nap, fájt a lábam, de újra feltöltődtem. Alig várom, hogy megismertessem ezt az élményt a keresztfiammal is, aki lelkesen várja az első hivatalos teljesítménytúráját. Apropó, ahhoz képest, hogy 9 hónapja teljesítménytúrázom és a november, december teljesen kimaradt, egész jól nyomom! ;)

9 óra 27 perc alatt, 5,6 km/h átlagsebességgel teljesítettem az 53,2 km-t, 775 méter szintkülönbséggel. Árpában megbúvó szuperhíró vagyok! :)